Ehelyett, inkább próbáljuk megbecsülni azt a keveset, ami van, s ne várjunk olyan biztos tudásanyagot a 10. századról, mint mondjuk a 19-ről vagy akár a 15-16. századi eseményekről. Az orális hagyománynak e korszakban amúgy is eleve sokkal nagyobb szerepe volt, már csak azért is, mert a társadalomnak csak egy igen szűk, néhány százaléknyi rétege, a klerikusok, azaz a papság értett a betűvetés mesterségéhez. És ez az állapot fenn is maradt az újkor hajnaláig. Radikális változást e téren majd a reneszánsz, illetve a reformáció kora hoz, amikor megszületik a laikus, világi értelmiségi réteg is. (Közismert példa, hogy még Mátyás báróinak nagy része is írástudatlan volt). Vagyis a 10. században egy-egy nemzetség, illetve család nyilvántartotta a maga kiemelkedő őseit, azok dicső cselekedeteit, s ezt a tudást hagyományozta generációról generációra, miként koszorús költőnk, Arany János megverselte őseposzunkban, a Buda halálában: „Száll a madár ágrul ágra, száll az ének szájrul szájra”.

A 10. század kutatásánál alapvető jelentősége van az uralkodó dinasztia fejedelmei cselekedeteinek. Azonban már itt falba ütközünk, hiszen az Árpádok családfája módfelett hézagos, ennek oka abban keresendő, hogy a krónikák nem kortársiak, és szerzőinek csak a regösök anonymusi „csacska énekei” által közvetített családi orális hagyomány állott rendelkezésükre. Sok minden eleve nem is volt világos, a honfoglalás korában ugyan ki tudhatta, hogy éppen a legkisebb Árpád-fi, Zolta ága adja majd az összes Árpád-házi királyt. Tehát már a kezdetekről is alig tudunk valamit. Hogy voltak bizonyos önállósággal rendelkező törzseink, arra a legfőbb bizonyíték a (Bíborbanszületett) VII. Konsztantínosz, bizánci császárnak tulajdonított mű, a De administrando imperio (A birodalom kormányzásáról, DAI), amelyben a következőket találjuk: „Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jeneh, hetedik Keri, nyolcadik Keszi”. A DAI információja hiteles, minthogy korabeli informátora a 948-ban Bizáncban keresztelkedett Termacsu (Tormás) és Bulcsú. Az említett törzsnevek emellett tömegesen bukkannak fel a Kárpát-medencei földrajzi helynévanyagban is.

Azok a külföldi kútfők, amelyeknek még hasznát vehetjük 10. századi históriánk kutatásában és rekonstruálásában, nagyrészt német, kisebb részt perzsa és arab földön születtek. A német birodalmiak közül kiemelkedően fontos a Sankt Gallen-i évkönyv, amelyet Szent Gál kolostorában, a svájci Sankt Gallenben vezettek nagy gonddal évről évre, s amely a honfoglaló és kalandozó magyarokról foglal magába feljegyzéseket. Ma már az egykori apátság helyén a gyönyörű barokk Stiftskirche épülettömbje áll, s e templom déli oldalfalához csatlakozó kolostorépületben helyezték el az egykori rendházi könyvtárat, amely a korai középkori kolostori kultúra kincsestára. (Megtekintése már csak azért is erősen ajánlott, mert az, aki csak egyszer is végigjárja termeit, örök életére immunissá válik az efféle orbitális tudatlanságból és műveletlenségből eredő dogmákkal szemben, miszerint a kora középkori Nyugat-Európa sötét volt, illetve ott úgymond ne lett volna kultúra. Ez a teória egyébként már csak azét is önellentmondásos logikai öngól, mert őseinket a szellemi agyalágyultság olyan mérvű állapotában lévőnek vélelmezi, akik egy csóró, barbár, sötét, legatyásodott Nyugatra mentek zsákmányolni fél évszázadon át.) Kiváló értesüléseket tartalmaznak őseinkről a bajorországi Nieder Altaich bencés apátságban a 10-11. században keletkezett Altaichi Évkönyvek, amelyek 1073-ig követik nyomon az eseményeket. Ami a keleti történetírást illeti, fontos információkat őriztek meg a 10. századi magyar történelem eseményeiről Dzajháni számánida miniszter 10. század első felében íródott történeti szintézise, továbbá a perzsa Gardízi krónikája.

Sajnálatos módon viszont hazai kútfő csak ennek a korszaknak a legvégétől áll rendelkezésünkre, tekintve, hogy az itthoni oklevelezési gyakorlat Szent István (997-1038) uralkodása alatt kezdődött. Témánk szempontjából meg kell említenünk a Pannonhalmi Apátság Alapítólevelét 1002-ből, de sajnos ez sem korabeli, hanem későbbi interpolált, azaz betoldott másolat 1209-1212 tájáról. Elbeszélő történelmi irodalmunk első darabja az Annales Posoniensis (Pozsonyi Évkönyvek), amely a 997-1203 közötti évekre tartalmaz feljegyzéseket. Kutatók feltételezik, hogy első sorai (a 997-től 1060-ig terjedő éveknél olvasható bejegyzések) a magyarországi elbeszélő történelmi irodalom legrégibb darabjából, az elveszett Pannonhalmi Évkönyvből származnak. Fennmaradását a Pray-kódex néven ismert 12. századi misekönyvnek köszönhetjük.

Tehát a valós tények ezek. A történetírás ezekből az adatokból építkezhet, illetve fogalmazhat meg bizonyos hipotéziseket. Nem szükséges a forrásanyag hiányos mivolta mögött holmi koncepcionális adateltitkolási hadműveletet vélelmezni. Miként a Gézáról, Istvánról és Koppányról című tanulmányában Szőlőssy Kálmán megfogalmazza, célszerű ilyen esetekben az éleselméjűsége és vitakészsége okán „legyőzhetetlen” (doctor invincibilis) titulust kiérdemlő középkori filozófushoz, John Ockham, ferences rendi szerzeteshez fordulnunk, aki még a pápasággal is többször összeütközésbe került. Gondolati rendszerének alaptézise ez volt: „Non sunt multiplicandam entia praeter necessitatem”, vagyis az entitások nem többszörözendők meg, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy ne végy igénybe több létezőt (feltételezést, érvet), mint amennyi feltétlenül szükséges. A túlságosan bonyolult magyarázatok mindig tévesek, versengő elméletek közül válaszd az egyszerűbbet! A híres vitatkozó módszertani elvét Ockham borotvájának nevezték el. Az adatok hiányának is egyszerű oka van: följegyzések nemigen íródtak, ami kevés mégis, nagyrészt az is megsemmisült az eltelt irdatlan idő alatt. A diabolikus megszállottsággal mindenáron magyarellenes összeesküvést hangoztató teóriák analízise pedig már nem a társadalomtudományok illetékességi körébe tartozik, hanem átvezet a természettudományok világába.

Árpád magyarjainak a Kárpát-medencébe történő 895. évi bejövetele után a magyarság rögvest diadalmas, expanziós külpolitikába kezdett. (Ez egyébként már önmagában is kizárja „a besenyők által tönkrevert magyarok”ostoba, szobatudósi koncepcióját. A honszerzés egy szisztematikusan megtervezett, koncepcionális hadművelet volt.) Mintegy ennek záróakkordjaként 907. július 4-5-én Pozsonynál a magyar hadak tönkreverték a jelentős számbeli túlsúlyban lévő bajor seregeket. Ezt követően őseink akadálytalanul vezettek hadjáratokat Németország tartományaiba, ahonnan állatok és rabszolgák tömegeit hajtották haza. Végül 924-ben Madarász Henrik német király 9 éves békét kötött a magyarokkal, amely súlyos adóterheket rótt Szászországra.

A 924-től 933-ig terjedő időszak volt a magyar fejedelemség anyagilag legvirágzóbb korszaka: Magyarországtól nyugatra, Lombardiától fel az Északi-tengerig egy 500 km széles szövetséges zóna húzódott, amelynek országai a magyaroknak fizetett adóval váltották meg a békét, és ellenségeikkel szemben a magyar haderő támogatását kérhették. A hanyatlás 933-ban kezdődött. Tudniillik a megelőző mintegy évtizednyi időt Henrik is alaposan kihasználta, megvetve későbbi sikereinek anyagi-hadviselési alapjait és infrastrukturális hátterét. Ütőképes és korszerű hadsereget szerelt fel, továbbá új várrendszert épített ki országában. A béke lejártakor erejének biztos tudatában megtagadta a további adófizetést, s most ő győzte le a Szászországba Lehel (Lél) és Bulcsú vezetésével bevonult magyar sereget 933.március 15-én Merseburgnál.

A csata leírásakor említi Liutprand cremonai püspök, hogy a pogány magyarok „huj, huj” kiáltással vetették rá magukat a „Kyrie eleison” (Uram irgalmazz) fohászát éneklő németekre. De Madarász Henrik nagy taktikai érettségről tett tanúbizonyságot az ütközet előtt, amikor katonáinak a következő parancsot adta: „Amikor elkezditek a harcot, senki ne próbálja előzni a bajtársát (…) hanem egyik oldalról a pajzsoktól védve a pajzsokon fogjátok fel az első nyíllövéseket, azután (…) rohanjatok rájuk, hogy másodszor ne tudják kilőni rátok a nyilaikat mindaddig, amíg nem érzik a fegyvereitek által ütött sebeiket”. Az ütközet tehát fordulópont volt a kalandozások történetében: bebizonyította, hogy a könnyűlovas harcmodorral szemben is létezik ellenszer, és sikerrel fel lehet venni vele a harcot.

A magyar fejedelemséget ért súlyos anyagi-pénzügyi veszteség akár válságos is lehetett volna a katonai kíséret ellátása szempontjából, ha az uralkodónak, aki minden bizonnyal Szabolcs volt, nem sikerült volna az adóztatást már a következő évben kiterjesztenie Európa másik nagy régiójára, a Balkánra. Bulgáriát és Bizáncot a 895. évi kudarc óta a magyar hadak elkerülték. 934-ben úgy indítottunk támadást Konstantinápoly ellen, hogy ebbe a besenyőket is bevontuk. A szövetséges had Bulgária területén megfutamította Romanosz császár seregeit, és tömérdek fogollyal indult Bizánc alá. A császár luxuscikkekkel és arannyal váltotta meg a békét, s alighanem innentől számítható Bizánc és a vele szövetséges Bulgária évi adófizetése a magyar fejedelemnek.

A szász dinasztia megerősödésének logikus katonai és külpolitikai következménye volt, hogy a nyugati adóztatás lehetőségei mindinkább beszűkültek. 936-ban a német birodalmi választófejedelmek I. Ottót emelték a császári trónra, s ezzel tovább folytatódott a nyugat vezető impériumának megerősödése. Az uralkodó a következő években visszavert két magyar támadást is. 938-ban megnyerte Bajorországot is, 946-950-ben hódoltatta Csehországot, majd 951-ben elfoglalta Észak-Itáliát, Magyarország utolsó nyugati szövetségesét is. Ezzel végleg bezárultak a kapuk a nyugati adóztatás és zsákmányszerzés előtt, s Fajsz fejedelem uralma válságos helyzetbe került. Bizánc és Bulgária maradt az utolsó adózó kényszerszövetséges, de várható volt, hogy amint a két állam belpolitikailag stabilizálja helyzetét, azonnal felmondják ezt a „szövetséget”.

Ily módon már a 940-es években szembesülnie kellet a magyar katonai-politikai elitnek a drámai felismeréssel, miszerint az elmúlt fél évszázadban folytatott külpolitika végképp tarthatatlanná vált, tehát „nemzeti” érdek egy stratégiai irányváltás megvalósítása. Az ilyen felismerések a dolgok természetéből adódóan mindig komoly érdeksérelmekkel járnak a történelemben, s korántsem fájdalommentesek. Amikor tehát a 940-es évektől a nyugati irányú, német katonai-hatalmi nyomás növekedett, és a magyar vezérek előtt világossá kezdett válni, miszerint az elhárítás egyik vértelen és leginkább járható útja vagy a latin vagy a bizánci rítusú kereszténység felvétele – ugyan a szkizmára, a nagy egyházszakadásra de jure majd 1054-ben kerül sor, de már ekkor markáns dogmatikai és valláspolitikai, hatalmi ellentétek voltak Róma és Konstantinápoly között –, az utóbbi utat választották.

Ilyen politikai helyzetben került sor a – fentebb már más összefüggésben hivatkozott – 948-as bizánci útra, amikor Magyarország harmadik közjogi méltósága, Bulcsú harka (horka) Termacsu (Tormás) herceggel, Árpád dédunokájával a keleti császárság fővárosában a bizánci rítus szerint megkeresztelkedett. Az ünnepélyes ceremónia a császár, (Bíborbanszületett) VII. Konsztantínosz jelenlétében zajlott le, aki a keleti egyházra jellemző módon a világi hatalom mellett az egyház feje is volt (cezaropapizmus), egyúttal Bulcsút a „patrícius”, Termacsut (Tormás) pedig a „barát” címmel tüntette ki. 948-ban Bizánc és Magyarország között egy ötéves államközi szerződés is köttetett, amely 953-ban járt le, vagyis két évvel azután, hogy a Német Birodalom minden nyugati utat lezárt, és Henrik bajor herceg az első sikeres hadjáratot vezette Nyugat-Magyarországra.

951-re tehát immáron megfordult a kocka: a félévszázados katonai defenzíva után a német fél először kezdeményezett, és hadi sikert ért el, ráadásul hazánk területén. Ezek az események érlelték meg a második lépést: 953-ban a harka (horka) felett álló második közjogi méltóság, a gyula tisztségét viselő Zombor vonult le Bizáncba, hogy a keleti rítus szerint megkeresztelkedjen. Egyúttal egy Hierotheosz nevű püspököt is magával hozott Magyarországra. A püspök az antik Sirmiumot, Szávaszentdemetert választotta székhelyéül, ahol nem csupán ókeresztény templomok álltak többé-kevésbé romos állapotban, hanem Szávaszentdemeter Bizánc szempontjából a legkedvezőbb helyen feküdt földrajzilag is, mert a birodalomból hajókkal a Dunán megközelíthető volt. Ennek az első nagy, görög térítési hullámnak számos régészeti emléke is fennmaradt – a nyelvi bizonyítékokon túl –, például Ajtony Marosvárott (Csanád) fellelt keresztelőmedencés Szent-János-templomának maradványai vagy a görögös Pente Ecclesiae, azaz a mai Pécs városában található egyházi emlékek.

A komoly lépésekkel meginduló görög térítést egy nagy horderejű politikai fordulat következményei vetették vissza, majd állították le. 954-ben I. Ottó ellen fellázadt saját fia, Liudolf, továbbá veje, Konrád lotaringiai herceg és számos német főúr. A lázadók – szokás szerint – magyar segítségért folyamodtak, s a fejedelem és vezérei engedtek a szirénhangok csábításának, bizonyára a nyugati adóztatás megújításának reményében. Az ismét a Német Birodalomra támadó, Bulcsú, Lehel (Lél) és Súr vezette sereget 955.augusztus 10-én Augsburg határában a Lech-mezőn Ottó király hadai legyőzték. A katonai vereséget súlyosbította az a tény, hogy a győztes német király Regensburgban Bulcsút és Lehelt (Lél) felakasztatta. A két fővezér kivégeztetése lélektani sokkot idézett elő Magyarországon. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a németeknek is jelentős veszteségeik voltak, és maguk a német források az első évben még szinte egyenlő módon ismertetik mindkét fél súlyos emberáldozatait, de miután teltek az évek, és a magyarok többé nem támadtak nyugat felé, az a meggyőződés terjedt el l. Ottó udvarában, miszerint a magyarok azért hagyták abba hadjárataikat, mert hét hírmondót kivéve, mind odavesztek a csatában.

Augsburg legsúlyosabb diplomáciai következménye az volt, hogy (Bíborbanszületett) VII. Konsztantínosz bizánci császár 956-957 telén beszüntette a további adófizetést. Ezt annál is inkább megtette, mert 957-ben Bizáncba utazott Olga orosz nagyfejedelemnő, megkeresztelkedett, és ő tartott igényt nagy ajándékokra. A bizánci uralkodó ekkor hozott döntése Európa további sorsát jelenünkig kihatóan meghatározta. Egyrészt Oroszországot „eljegyezte” a keleti egyházzal – amely egyébként majd Bizáncnak 1453-ban, a török által történt elfoglalását követően örököse is lesz, mintegy a harmadik Rómaként –, másrészt Magyarországot elfordította a görög kereszténységtől.

958-ban Apor hadvezér seregével Bizánc alá vonult az adóért, s miután a császár megtagadta annak átadását – a krónikás hagyomány Botond vitéz párviadala kapcsán emlékezik meg róla – pusztítva vonult haza Magyarországra. A következő évtizedben állandósultak a háborúk Magyarország és a keleti császárság között,sőt Bizánc viszonya átmenetileg Oroszországgal is megromlott. Ennek ellenére az újból erőre kapott impérium a mindent eldöntő 970-es, Arkadiupolisnál megvívott csatában az egyik legzseniálisabb bizánci hadvezér, Tzimiskés János vezette hadaival katasztrofális vereséget mért a szövetséges orosz-magyar-besenyő-bolgár seregekre. Tzimiskés ezt követően hódoltatta Bulgáriát, a cárt fogolyként hurcolta Bizáncba, s 971 első felében az Al-Duna vonalán a magyar határhoz érkezett seregeivel.

Az újabb, Augsburghoz mérhető belpolitikai sokkhatás immár végleges paradigmaváltásra sarkallta a magyar vezető réteget. Magyarországot a bekerítés és a kétfrontos háború fenyegette Európa két nagyhatalmával szemben. Géza és Vajk egy ilyen európai politikai-hatalmi koordinátarendszerben kellett, hogy megfelelő választ adjon a hazánkat ért drámai kihívásra.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info