/A tanulmány első része itt olvasható./

Az 1800-as évek elején a tót írók még magyarországi hegységnek tekintették a Tátrát. A franciák, a svájciak, az olaszok és a németek romantikus alpesi kultuszának hatására ekkoriban kezdődött a Tátra-imádat. E hegyben a tót nacionalizmus a szlávság szimbólumát vélte felfedezni; s 1814-ben a szláv nemzeti gondolat megtestesítőjeként szerepel. Safarik^[1] költeményeinek alaptémája a Tátra. Ján Kollár,^[2] a „Tátra fiában” már csak szláv Tátrát ismer. 1836-ban a tátrai szlávokról ekképp ír: „Tatry jsú hnízdo a kolébka vaech Slávov.” (A Tátra minden szláv fészke és bölcsője.) A felvidéki szláv ifjúság a Tátra romantikájában élt. Megjelenik a Tatranka és az Orel Tatransky c. folyóirat, megalapíttatik a szláv Tatrin egyesület, ekkor születik meg a „Nad Tatrou sa blyska” (A Tátra felett villámlik) c. dal stb. Nyelvüket a tótok tátrai nyelvnek tartották/tartják, mert hitük szerint a Magas-Tátra völgyeiben, annak védelme alatt a maga eredeti érintetlenségében maradt meg, s idegen nyelvek nem torzították el.

 

Neogrády László (1896-1962): Tél a Tátrában (festmény)

A valóság egészen más.^[3]

Czambel,^[4] tót nyelvész kimutatta, hogy a Felvidék legismertebb hegy- és folyóneveinek (Tátra, Fátra, Poprád, Vág, Nyitra, Garam stb.) szláv eredetét nem lehet etimológiailag bizonyítani [ti. mind magyar eredetű elnevezés]. Sasinek,^[5] tót történetíró szerint a Kárpátokon túli szlávok csak a hun birodalom megszűnte után kezdtek apránként a Fekete-tenger és a Visztula vidékéről idevándorolni. Mások szerint az avarok határőrnépként telepítették őket a Felvidékre.

Bizonyos, hogy a tótság a XII. században még az áthatolhatatlan erdőségekkel borított Felvidék keleti és középső részét szállta meg. Nagyobb összefüggő település csak a Morva (szlovákul: Morava) folyó és a Garam alsó folyásáig elterülő részen volt; s azt sem bizonyítja semmi, hogy Szvatopluk morva-szlávjai a tótok elődei lettek volna.

A felvidék tót nép mind nyelvében, mind szokásaiban különbözik a szomszédos szlávságtól, még a nyelvileg hozzá legközelebb álló cseh-morváktól is. A cseh nyelvészek úgy is tanítják, hogy a szlovák a cseh-morva nyelv keleti nyelvjárása.

A tót népdalnak úgyszólván semmi közös vonása nincs a cseh népdallal, ellenben feltűnő a rokonsága, sőt az azonossága a magyar népdallal. A tót népmese, a népszokások nem a szomszédos szláv népekével közösek, hanem a magyarral. A tótnak nincs nemzeti tánca, a magyar csárdást járja.

Szomorú, hogy nemcsak a szlovák, hanem a magyar néprajzi kiadványok is a törzsökös felvidéki magyar népviseletet, pl. a gömörit stb. a szlovák közé sorolják. Pedig a XIX. században jelentősen különbözött a felvidéki szlovákság és a magyarság viselete. Ezzel együtt több példa is bizonyítja, hogy mind régen, mind manapság a magyarországiak adják az ötletet, ajándékozzák oda a hagyományainkat a szlovákoknak.

Vitathatatlan, hogy az 1848-49-es szabadságharc leverése, továbbá az 1920-as trianoni döntés után a Csehszlovákiához került felvidéki területek magyar lakosságának jelentős része józan meggondolásból vagy az erőszakos beolvasztás hatására fokozatosan elszlávosodott. Megnézvén a régi felvidéki temetőket, szembeszökő, hogy a XIX. századi sírköveken magyar nevek szerepelnek. A családok maradtak, nem költöztek el, de az újabb sírköveken ugyanazon vezetéknevek már szlávosan vannak írva. Így lett pl. a ghimeskosztolányi temetőben Szegény Anna leszármazottja, Szegény János Jan Segen stb.

A szlovákok történelme belesimul az ezeréves Magyarország, a magyar nemzet történelmébe, mert a Felvidék soha nem volt önálló államalakulat, mindig Magyarország szerves része volt. A XVII-XVIII. században a magyar politikai és egyházi hatalom nem bánta, sőt támogatta, hogy a felvidéki magyar bencés papok és más tanító rendek a hegyi szlávságnak tanítsák a tót nyelvet, s megteremtsék a tót írásbeliséget (Fel sem ötlött bennük, hogy magyar hazájuk későbbi ellenlábasait pátyolgatják.)

A Szlovák Televízió jelenlegi műsoraiban feltűnően sok a népi jellegű műsor. Az előadók mesterkélt, operett-népviseletben magyar táncokat ropnak, szlovák nyelven magyar népdalokat énekelnek. (Megjegyzem, a himnuszuk az „Azt mondják, nem adnak engem galambomnak” magyar népdal.) Mindez arra vall, hogy a szlovák politikai vezetés a magyarság rovására gőzerővel építgeti a magyar múltból táplálkozó hagyományait, történelmét

A XIX. században Ludovit’ Stúr^[7] a szlovákságról szövögetett ábrándos gondolatokat politikai tartalommal töltötte meg. Szerinte a Tátra volt a szlávság őshazája, ebből a fészekből kelt ki a többi szláv nyelv (sic!). E romantikus gondolkodásmód ismer rá a magyar címer hármashalmának (és a kettőskeresztnek) szlovák eredetére és jellegére, s hamarosan ez lesz a politikailag függetlennek kívánt Szlovenszkó (Slovensko) jelképe. E felfogás nemcsak Stúr költészetében, hanem Josef Hurbanéban^[8] is megjelenik: „Tatrí sú skamenala, v tvrdej hmote vtelená idea Slovenska.” (A Tátra megkövesedett, kemény anyagában testesíti meg Szlovákia eszméjét.)

A magyar történelemben imitt-amott előfordult, hogy becsületes, régi magyar családok szülöttei hiúságból, sértődöttségből magyar voltuk ellenére idegen érdekek szolgálatába álltak. Miként a szlovákság nagy költője, Pavol Hviezdoslav (1849-1921) is. Andekdótába illő esete közismert: Országh Pál néven böcsületes magyar emberként élt a Liptóval határos Árva-vármegyében. Verselgetett. Néha magyarul, néha tótul. Egyszer beállított a Magyar Tudományos Akadémiára, s valamelyik akadémikus gúnyosan megjegyezte: „Liptóból nem verset várunk, hanem túrót”. Olyannyira megbántódott, hogy magyar voltát megtagadván a tótság legnagyobb irodalmi szószólója, költője lett.

Az irodalmárok után következtek a tót történészek, politikusok. 1848 májusában a liptószentmiklósi nemzeti gyűlés döntötte el, hogy a tót nép, „a Tátra szabad fiai” nemzetiségüket színnel és zászlóval is kifejezzék. Háromféle hivatalos zászlót fogadtak el:

- a piros-fehér-zöld (cerveno-bielo-zelené) színű magyart,
- a piros-fehér (cerveno-biela) színű szlovákot (ekkor még hiányzik a zászlóból a kék szín. A mai a szlovák zászló fehér-kék-piros színű^[9], benne a szlovák címerrel),
- a piros-fehér-zöld (cerveno-bielo-zelené) színűt a magyar címerrel mint birodalmit.

E gyűlés az osztrák-magyar dualizmus keretében „két egyenrangú népet ismer el: a magyart és a szlovákot”.^[10] E megállapításnak külpolitikai háttere is volt. A XIX. század negyvenes éveiben az ún. kultúr-pánszlávizmus cseh-tót-illír mozgalommá alakult, amely a magyarokkal, ill. az osztrákokkal szemben hatalomra áhítozott. Eladdig a felvidéki tótok nagy szülöttei (Kollár, Safarik) szinte semmivel nem járultak hozzá népük műveltségének emeléséhez (ezt a cseh befolyás is jelentősen akadályozta). Stúr és Hurban munkássága révén a szlovák nemzeti mozgalom egyre inkább kikerült a cseh befolyás alól. 1848 áprilisában Prágában összehívták a szláv kongresszust: a csehek a nagy-morva birodalomra hivatkozva a szlávok lakta területek Csehországhoz való csatlakozását sürgették. Stúr és a társai tiltakoztak, mondván, ők csak védelmet keresnek a magyarokkal szemben, de nincs szándékokban azt a történelmi kapcsot felbontani, mely őket Magyarországhoz fűzi.

A csehek a Habsburg-dinasztia árnyékában éppen ezidőtájt [1848] dolgozták ki a Monarchia azon újfelosztási tervét, mely a Felvidéket Csehországhoz csatolja, és nem hagy a magyaroknak egyebet, mint a Dunántúlt és a Nagy-Alföldet”,^[11] tehát nagyjából a trianoni Magyarország területét.

[A magyar közvélemény mindmáig úgy tudja, hogy a trianoni területrablás eszméje a XX. század elején fogalmazódott meg, pedig nem sokkal a 1848-49-es szabadságharc előtt tervként nagyvonalakban már készen volt.]

Az 1848. június 12-én kitört prágai forradalom leverése után Stúrék csatlakoztak az ausztroszláv^[12] mozgalomhoz. A Szlovák Nemzeti Tanács bécsi megalakulása és a „júniusi felkelés után bizonyos lett…, hogy ellenállásra készültek a magyar kormány ellen. A magyarok és a bécsi kormány közt kitört fegyveres felkelés után bekapcsolódtak a magyar forradalom elleni harcba…”^[13] Bécsben Stúr hívei ígéretet tettek, hogy a tótság a magyarok ellenében Ausztria mellé áll. Ám amikor szeptemberben, inkább rabolva, mint harcolva, betörtek Miavába^[14], alig néhányszáz tót csatlakozott hozzájuk. E megmozdulásukat a magyar kormánybiztos vezette magyar honvédcsapatok könnyedén leverték. ”1849 tavaszán a cári hadsereggel együtt harcoltak a magyar kormány erői ellen.”^[15] Az osztrákok gyorsan megbizonyosodtak arról, hogy Stúrék mozgalmának a tótság körében nincs gyökere. Nyilvánvaló, hogy ekkor még a magyar állameszme erősebbnek bizonyult, mint az ausztro- [és a pán-]szlávizmus.^[16]

Az 1848 évi magyarellenes forradalmi megmozdulásához fűződik a későbbi Szlovenszkó (Slovensko) címerének és zászlajának létrehozása. Ti. a Miava ellen támadó tótok „a háromszínű (kék-fehér-piros) szlovák és a magyar hármashalmon álló kettőskereszttel díszített zászlóra esküdtek fel. A hármashalmot itt már átfestették kékre. E címer került a Stúr, Hurban és Hodza^[17] irányításával felállított Szlovák Nemzeti Tanács pecsétjére. Így lett a magyar hármashalom és a kettőskereszt „szlovák címerré.”^[18]

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ekkor még a pánszlávizmus az ausztroszlávizmusnak és a tót nemzeti mozgalomnak csak a vezetőit^[19], csekély számú követőit állította szembe a magyarsággal, magát a tót népet még nem, hisz az 1848-49-es szabadságharcban az osztrákok ellen a magyarok mellett kb. 40.000 tót is harcolt.

Sajnos utólag bebizonyosodott, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc alatt és után az osztrákoknak a magyarországi nemzetiségekben sikerült elhinteni a gyűlöletet, amely a trianoni döntés idejére kibontakozott. A következménye az lett, hogy a tótsággal együtt a többi nemzetiség javarésze is a magyarság ellen fordult. Csehszlovákia és jelenlegi Szlovák Köztársaság égisze alatt a történelmi magyar Felvidéken intézményesen szítják a magyargyűlöletet. Megjegyzem, efféle mesterségesen szított magyarellenesség dúl a Kis-Magyarországgal határos majd minden országban. Pedig a mai politikai események alakulását tekintve egyre nyilvánvalóbb, hogy a Kárpát-medence kis országainak egymás elleni acsarkodása, széthúzása mindeniknek káros. Nekünk is, nekik is.

A hazánkkal szomszédos országok még nem eszméltek, nem vették észre, hogy Magyarországon folyó egyre nyíltabb, erőszakosabb felülről/kívülről irányított magyarellenes gazdasági, társadalmi és szociálpolitikai mesterkedések előbb-utóbb hozzájuk is elérkeznek, ám akkor már nem kizárólagosan magyarellenesek lesznek.

A trianoni döntés kívülről szabdalta szét Magyarországot. Jóelőre kigondolták, több kis országgal könnyebb elbánni, mint egy naggyal. Köszönet Horthy Miklós ügyes politikájának, ez csak félig-meddig sikerült. A II. világháború ellenére Magyarország időt nyert, és megmaradt. Ám mostanság az idegenszívű politikusok s a tanácsadóik jóvoltából mind a határokon kívül, mind belül a magyarság ellen (remélhetőleg nem halálos kimenetelű) immár alig álcázott pusztító támadás irányul. 

A fenti tanulmány - a martonveronika.freeblog.hu összes bejegyzésével együtt - Marton Veronika szellemi tulajdona. Is licensed under a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 3.0 Unported License.

[1] Safarik, Pavel Josef (1795-1861) – szlavista. A késmárki líceumban és Jénában tanult. A prágai egyetem könyvtárnoka.

[2] Kollár, Ján (1793-1852) – költő és pánszláv agitátor, Pesten evangélikus lelkész, a bécsi egyetem archeológiai tanára. A tót (szlovák) irodalom egyik megteremtője, a csehektől való elszakadás szorgalmazója.

[3] Révai Nagy Lexikona i.m., XVIII. köt. 388-389. pp.

[4] Czambel, Samuel (1856-1909) – tót nyelvész. Több könyvet írt a szlovák nyelvről. A tót nyelvet a cseh édestestvérének és déli szláv nyelvnek vallotta. Műve: Slovenský pravopis, Slováci i ich reč stb.

[5] Sasinek, Frantisek Vit’azoslav (1830-1914) - szlovák történész. Magyar kollégiumokban, egyetemeken tanult.

[6] 1920 előtt Magyarországon a szlovák nép neve tót volt. A szlovák elnevezést a trianoni békediktátum folyományaként hivatalosították. (MV)

[7] Stúr, Ludovit’ (1815-1856) – tót nemzetiségű agitátor és író. A tótok nemzeti érzületét igyekezett a magyar ellenében felkelteni. Hurbannal és Hodzsával együtt a tót nemzeti mozgalom vezetője. A tót irodalmi nyelv (liptó-túróc-zólyomi nyelvjárás) első szószólója.

[8] Hurban, Jozef Miloslav (1817-1888) – tót író és agitátor. A liptószentmiklósi gyűlésen a „Mit kíván a tót nemzet” c. memorandum szövegezője. Ezt a magyar kormány elutasította, ezután szervezte meg a tótok (több) fegyveres felkelését a magyarok ellen.

[9] E színösszeállítás megegyezik az Oroszország zászlajának színeivel. Az oroszok hivatalosan tiltakoztak, azért mégse használják az ő zászlajukat; ekkor tették bele a hármashalmon álló kettőskeresztet. (MV)

[10] Chaloupecky, Vaclav: O znaku Slovenska. In: Chaloupecky: Staré Slovensko, Vyd. Filosofická fakulta University Komenského, v Bratislavĕ, 1923. 166-167. pp.

[11] Hóman Bálint - Szegfű Gyula: Magyar történet, V. köt., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1939. 403. p.

[12] Az ausztroszlávizmus Palacky ideája volt, mondván „hogyha Ausztria nem volna, ki kellene találni”. Palacky hozta létre a pánszláv-orosz álmok helyébe az ausztroszlávizmust, amely a német magyar hegemónia ellenében Ausztriából szláv birodalmat akart alkotni. Hóman-Szegfű i.m. 402-403. p. nyomán. (MV)

[13] Mala Československá Encyklopedie, I-VI, 1982., Nakl. Československé akademie vĕd, Praha, 1987. V. köt. 686. p. Č

[14] Nagyközség Nyitra mellett (MV)

[15] Mala československá encyklopedie, I-VI. 1982. Nakl. Československé akademie vĕd, Praha, 1987. V. köt. 686. p. Č

[16] Hóman-Szegfű i. m. 404. p.

[17] Hodµa, Michal Miloslav (1811-1870) – tót agitátor és író. Liptószentmiklóson evangélikus lelkész. A tót irodalmi nyelv egyik megteremtője. 1849-ben a magyarok elleni szlovák fegyveres felkelés egyik irányítója.

[18] Chaloupecky I. részben i. m. 170. p.

[19] A tót nemzeti mozgalom minden egyes kezdeményezője, vezetője magyar kollégiumokban, egyetemen tanult. Magyar műveltséget szerzett. Elenyészően kevés volt köztük, ki osztrák v. cseh egyetemet is látogatott. (MV)