A VMDP síkraszáll a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli politikai integrációját!

A helyi többségi hatalomnak Romániában, Szlovákiában és Szerbiában, nincs szüksége magyar zergetollra a kalapja mellett. Mert az EU-csatlakozás, illetve Szerbia esetében a csatlakozásnak az EU részéről történő szorgalmazása, megszüntette a „demokratikus kényszert”, ami eddig arra ösztönözte őket, hogy legalább látszólag, fogadják a magyar egypártok, az RMDSZ, az MKP és a VMSZ kormányzati felelősségvállalásra irányuló készségét.

Az EU legutóbbi kibővítését követően korszakváltásnak lehetünk szemtanúi. Ennek első szakasza Románia, Szlovákia és Szerbia részéről lezárult.

A legfontosabb, hogy a Kárpát-medencében – miután az RMDSZ is kiszorult a kormányból – immár nincs magyar kisebbségi párt, amely részese lenne a helyi központi hatalomnak. A szomszédos országok politikai elitjei rendre úgy gondolják, hogy a hatalomgyakorlás sokkal fontosabb annál, mintsem hogy a magyar kisebbséget partnerként vonják be abba. Lévén, hogy a legnagyobb határon túli magyar közösségek egypártjainak politikai megbecsültsége visszaesett, a politikai szférában végleg elváltak a helyi többségi politikai elittől. A változás lényege, hogy az egypártok ma már a többség által felállított bizalmi minimum tisztelete árán sem kerülhetnek be az ország legfelsőbb végrehajtó testületébe. Hiába vállalják hát az autonómiakövetelés mellőzését, ez nem hozza közelebb számukra a „kormányzati felelősségvállalás” lehetőségét.

Az EU-csatlakozást követően, a magyar kisebbségek kormányzati felelősségvállalástól való elzárása, új helyzetet teremtett a román, a szlovák és a szerb politikai elitek és magyar kisebbségi közösségek viszonyában. Eddig a magyarok által preferált magyar pártok – politikai identitásuk részleges feladása árán – számíthattak kormányzati felelősségvállalásra, most már nem.

Másodszor, a kisebbségi egypártok „lefokozásával” párhuzamosan lényegi változások álltak be Budapest és a szomszédos országok politikai elitjének kapcsolatában is. Azzal, hogy a szomszédos országok többé nem kezelik politikailag releváns entitásként az ott élő magyar közösségeket, lefokozódik a Budapesttel kialakult viszonyrendszer is. Igaz, Szlovákia ezt durvább formában közli Budapesttel, a másik két partner pedig pillanatnyilag óvakodik a politikai ék szerepétől, de ez nem változtat a lényegen: a szomszédos országok politikai elitje a korszakváltás első szakaszában beszorította Budapestet a trianoni trauma zsákutcájába, s a politikai dinamika tétje Magyarország és a szomszédos országok viszonyában jelenleg az, ki tud-e Magyarország szabadulni ebből a zsákutcából.

Harmadszor – s ez számunkra szintén lehangoló fejlemény – a szomszédos országok politikai elitje által alkalmazott kizárásos módszer nem éri el az EU nagyhatalmainak ingerküszöbét. Jól látszik ez abból, hogy egyikük arra inti a Magyar Koalíció Pártjának elnökét, hogy tanúsítson ő is toleranciát, többen pedig a magyar diplomáciát biztatják, hogy EU-s házi feladatként segítse a demokratikus folyamatokat Szerbiában. Akár úgy is – ezt Markó Béla ezt az erdélyi autonómiatörekvésekre vonatkozóan az ottani választások után igen találóan jegyezte meg –, hogy nem viszi túlzásba a kisebbségi közösségek autonómiatörekvéseinek támogatását. Ma a nemzetközi közösség szemében a ténynek, hogy Magyarország nem vállalja az autonómia eszméjének a legáltalánosabb szinten történő képviseletét sem, kettős olvasata lehet: az egyik, hogy Budapest lényegében lemond a határon túli kisebbségeiről, a másik, hogy eszközként használható az EU nagyjainak praktikáiban. (Jó példa erre a szerbiai helyzet. A Vajdaság státusával folytatott EU-s játék. Ki lesz az egyik bűnbak, ha Szerbia olajügyben mégis Oroszország mellett teszi le a voksot? S ez egyáltalán nem költői kérdés.)

Jól látható, hogy az EU ingerküszöbét a magyar politikai elitek tehetetlen vergődése tovább emeli. Az, hogy nincs egységes stratégiánk, s mi, a Kárpát-medencében szerepvállaló magyar politikai elitek egyelőre nem tudjuk elhárítani a szomszédos többségi elitek oldaláról érkező kisantant típusú politikai nyomást, nos, ez csak súlyosbítja a felelősségünket. Mert ki ne tudná: a politikában gyengeséget mutatni, első lépés a vereség felé.

A korszakváltás második szakasza, melyben nekünk magyaroknak kell megadni válaszokat, máris zajlik. Csak azt nem tudjuk, mi lesz a kimenetele.

A nagy történelmi kihívásra, amit a magyar politikai elitek politikai súlycsökkenése jelez, a trianoni zsákutcába való beszorítottságunkra, a ránk erőltetett korszakváltás második szakaszában nekünk, a Kárpát-medencében működő politikai eliteknek kellene megtalálni a jó, demokratikus választ.

Az mindenképpen jó, hogy a korszakváltás ránk zúduló eseményeit nem nézzük ölbe tett kézzel. Az viszont már kívülről nézve néha komikus, ahogy egymás erőfeszítéseit is gyengítve küzdünk a saját, és csakis a saját legjobb belátásunk szerint. Ha valami miatt hiányzik a MÁÉRT, akkor az elsősorban az őszinte beszéd lehetősége. Ott, ha volt hozzá bátorságuk, a kisebbségi politikai elitek képviselői elmondhatták véleményüket. Igaz, ettől még a dolgok menete nemigen változott, de ma a nézetkülönbségek kibontásához, sincs megfelelő politikai keret. Pedig nagy szükség lenne rá. Sokkal nagyobb, mint bármikor az elmúlt húsz évben.

Tekintsük át a csatateret.

Kezdjük a megállapítással, hogy a korszakváltás első szakaszának következményei közül hárommal mindenképpen szembe kell néznünk.

A legveszélyesebb következmény, hogy a magyar egypártok beletörődnek a politikai másodhegedűs szerepébe. S továbbra is mellőzik az autonómiát.

Koránt sem veszélytelen – ez a helyi többségi hatalmi elitek ügyességére vall – hogy az egypártokban tovább él a remény. A remény, hogy ami van, az csak átmeneti állapot. Hogy visszajöhetnek a régi szép napok. Ezért a kormányzati felelősségvállalásra való készséget nem adják fel.

Harmadszor, illúzió az, hogy Budapesttel fennmaradhat az eddigi formális partneri viszony. Hiszen az eddigi viszony alapja pont a kormányzati felelősségvállalás realitása volt. S a közös remény, hogy a sima konfliktusmentes rózsaszínű viszonyrendszer – a szomszédoknak köszönhetően – továbbra is fenntartható. Nos, hát nem így van.

Nézzük meg, hogyan igyekeznek a kisebbségi egypártok felelet adni a nagy kihívásra?

Sajnos, a kisebbségi egypártok a helyzettel való szembenézés helyett egyelőre illúziót kergetnek. A nagy regionális párt illúzióját. Mind a VMSZ, mind pedig az RMDSZ és az MKP elképzelhetőnek tartja, hogy a magyar egypártok átalakulhatnak erős regionális párttá, amelyre rászavaznak nemcsak magyarok, hanem a helyben élő nemzetiségek, valamint a jó érzésű szerbek románok, szlovákok is. Az MKP még a politikai programját is igyekszik úgy formálni, hogy az tessen a más nemzetiségűeknek. Hát, ilyen nincs. E politikai törekvések legfeljebb arra jók, hogy lássuk, mekkora kiábrándultság lakozik a „kormányzati felelősségvállalás” áldását nélkülöző elárvult szívekben.

Az illúziónak ideológiája is van. Egyelőre csak bizalmas beszélgetésekben, tettetett sértődéssel a kettős állampolgárság megtagadása miatt, az egypártok vezetői a defetizmus határán bóklászva ismételgetik: nincs mit várnunk Budapesttől, csak az a miénk, amit mi magunk harcolunk ki. Pártunk megáll a saját lábán, hiszen az elmúlt években már bizonyítottunk. Markó Béla például, a kormányalakítás megpróbáltatásaitól szédelegve azt hajtogatja, hogy ő az RMDSZ hatalmi struktúrákban beépült embereire nem tud „úgy tekinteni, mint politikai alapon kinevezett tisztségviselőkre, hiszen egy hosszú, sok évtizedes korszak után jutottunk el oda, hogy ezek az emberek magyarként számos fontos intézményben vezető tisztséget töltenek be”. S hogy „nagyon komoly teszt lesz, hogy mit fog a Demokrata-Liberális Párt és a kormánykoalíció kezdeni ezzel a kérdéssel”. Mit? Hát semmit. A tisztségviselők vagy beilleszkednek a román hatalmi pártok egyikébe, vagy repülnek. S ez még a jobb variáns. A rosszabb az, ha az RMDSZ tagjaként szolgálják ki az aktuális politikát. Ez az utóbbi bizony nem lehetetlen.

Erre a „csak az a mienk, amit magunk harcolunk ki” szlogenre hajaz a Pásztor-vezette VMSZ viselkedése is. Ma Újvidéken a vajdasági kispártok 3. konvencióján Pásztor kijelentette: „a VMSZ „kisebbségi magyar párt, amely szorosan kapcsolódik a regionális vajdasági érdekekhez. Szilárd az elhatározásunk, hogy nincs olyan általános érdek, amelyért lemondanánk a regionális érdekről”. A VMSZ kiábrándultsága érthető. Emlékezünk rá, hogy a májusi választásokat követően ismét kimaradt a szerb kormányból. De, a Tadic-féle Demokrata Párttól virágos ígéreteket kapott, s ennek fejében „kormányzati felelősségvállalás” nélkül ereszkedett koalíciós kalandba.

Hogy ezután mi történt? Hát az, hogy a VMSZ engedett a nemzeti tanácsokról szóló törvény, nemkülönben a vajdasági Statútum ügyében is. Újabban nemhogy az ígéretek beváltásáról lenne szó, de a köztársasági, szintén a Tadic-féle Demokrata Párt vezette kormány a VMSZ-t továbbra is prés alatt tartja. Tóth Tamás, a Demokrata Párt magyar képviselője a párt magyarnyelvű napilapjában, a Magyar Szóban, az első oldalon jelenti be: a nemzeti tanácsok állami intézmények lesznek.

Csehül áll a magyartöbbségű községekben működő bíróságok ügye is. Az erre vonatkozó törvénytervezet készítése közben a koalíciós partner Demokrata Párt emberei a jó szakértők hírében álló VMSZ-es képviselőket e folyamatnak még a tájára sem engedték. Most meg azt követelik tőlük, hogy szavazzák meg a magyarok részére lesújtóan rossz törvényt. Itt tartunk most.

A kérdés most az, ki enged, ha kenyértörésre kerül sor.

A VMDP-ben úgy gondoljuk, hogy a felelet a Magyar Koalíció további erősítése, nem pedig az, hogy a VMSZ regionális kisebbségi gyűjtőpárttá válik. Reméljük, hogy a kisebbségi regionális gyűjtőpárt zsákutcájába a VMSZ mégsem fordul be. Történelmi tény, hogy az ilyen törekvések egy utódállamban sem váltak be.

Ami máris egyértelmű: a változásokat – a kisantant törekvéseinek szellemében – a szomszédos államok politikai elitjei indították el, s az új, nekik kedvező modell a gyakorlatban már működik.

Miután eltűnt az előző, a kisebbségi kormányzati felelősségvállalással járó, alapjában véve formális hatalommegosztás modellje, Budapestnek két reális veszéllyel kell nap, mint nap szembenéznie.

Az egyik – mert autonómiaügyben nem teszi le a voksot – a Trianon felülvizsgálatának a vádja. A másik, a konszenzusos, vagy legalább kétharmados támogatású nemzetstratégia hiánya. Budapest jelenleg egyik veszélyt sem képes hiteles, a nemzetközi politikai színtéren támadhatatlan, s a nemzet számára is elfogadható stratégiával elhárítani. Ez az oka a kihívásokra adott esetenként egészen rossz, a tűzoltásra sem alkalmas megnyilvánulásoknak. Az eleve veszteségszagú a megalázó szlovák lépések, valamint az EU-ból áradó hideg közöny elviselése mindenképpen ilyen. De, az „aktív viszonyulás”, sem sikeresebb. Bizonyítja ezt a magyar külügyminiszter Dnevniknek adott interjúja is.

Mérvadó, a nemzetközi politikai színtéren is elfogadható indoklással a magyarországi politikai elitnek meg kell végre mondania, mi a szándéka a kisebbségben élő nemzetrészeivel. Talpra akarja állítani a nemzet egészét, vagy a kisebbségi közösségeket átengedi az atomizálódás és az asszimiláció újra gyorsuló folyamatainak?

Ezt a dilemmát nem lehet tovább lebegtetni. Félő ugyanis, hogy az egypártok süllyedő hajójukat mentve maguk is propagálni kezdik a „teljes integrációt”. Jól látható, hogy a gyakorlatban egyoldalú toleranciának máris apostolává váltak.

A Kárpát-medencében élő magyarok közösségként csak a nemzetbe integrálódhatnak. A helyi társadalmakba csak egyénenként épülhetnek be, s ha nincs szerencséjük, csak úgy, hogy közben nyelvet is váltanak. Az pedig tudjuk mit jelent.

Ez tehát a végső dilemma. Aminek feloldását csakis Budapest kezdeményezheti. De, a felelősség rájuk eső részét a Kárpát-medencében működő magyar politikai eliteknek is vállalniuk kell. Mert a megoldáshoz vezető úton nemcsak a legerősebb nemzetrész kezdeményezésére van szükség, hanem a közös erőfeszítésekre is. Ezzel összefüggésben, a kisebbségi egypártok „megszelídítésére” Budapest hatásos fegyvert tart a kezében. Övé a támogatáspolitika.

Civil szervezetként fordulunk Önhöz, akit a Magyar kormány felelős emberének tartunk a tekintetben, hogy nem csupán jogokkal rendelkezik, hanem felelősséggel is tartozik Magyarország népeinek valamint a magyar nemzet tagjainak sorsa iránt.

Megismerkedtünk az újvidéki Dnevnik című szerb nyelvű napilapnak adott interjú tartalmával. Ezzel kapcsolatban akarjuk személyesen Önnek, s az Ön személyén keresztül a Magyar Kormánynak tudomására hozni a véleményünket. Erkölcsi felelősségünk tudatában fordulunk Önhöz, hogy válogatott szavakkal fejezzük ki nemtetszésünket, vigyázva a jó ízlésre, amire Ön nem volt tekintettel.

Sajnálattal állapítjuk meg, hogy, a mi értékítéletünk szerint, az interjújában kifejtett gondolatai nem fedik a magyar állam és a magyar nemzet érdekeit. Szöges ellentétben állnak vele, károsak, nemzet- és országbomlasztók, a délvidéken élő magyarság közel kerek két évtized óta küzd ellenük politikai eszközökkel. Némely magyar kormány mégis, csökönyösen ragaszkodik hozzájuk. Azoknak az érdekeit védve és erősítve, akik az utódállamokban a magyarok jogainak semmibevételét képviselik, s a magyarság nemzeti és emberi érdekeinek sorozatos megsértését követik el, s akik Magyarország nemzetközi súlyának csökkentésén ügyködnek. Ezen érvünk alátámasztására csupán annyit mondunk, tessék figyelembe venni, hogyan alakul Magyarország és Szlovákia viszonya.

A délvidéki magyarok illetékes szervei számtalanszor kifejtették már, milyenek az elképzeléseik a megmaradásunkért folytatott küzdelmünkben. Célkitűzéseinket Ön nem vette figyelembe. Nem is tudjuk megfejteni, kinek az érdekekeit képviselte az interjúban.

Alkalmatlannak tartjuk Önt a külügyi tárca tisztségének betöltésére. Szeretnénk, ha önmagába nézve felülbírálná cselekedetét, bocsánatot kérne az ezen interjúban kifejtett véleményéért, majd visszaadná a megbízatását.

Tisztelt Miniszter Asszony!

A Dnevniknek küldött helyreigazítási kérelmének sorsából azt a következtetést vonjuk le, hogy a saját maga által képviselt elveket sem meri vállalni.

Ez már emberi gyarlóság!

Igyekeztünk őszinte véleményünket pontosan megfogalmazni, és a nyilvánosság tudomására hozni. Amennyiben igényli, indokolni is tudjuk.