Bezár!
2021. július 24., szombat, Kinga, Kincső, Csenge napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
15:51 "Énekeljük együtt jó hangosan a Himnuszt" - Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok15:23 Kormányrendelet: mostantól név szerint jelentenek a 60 év feletti oltatlanokról Magyarországon15:11 Kiszorította az LMBTQP-felvonulást az Andrássy útról a Mi Hazánk - jövőre már a betiltás a cél14:21 Országos éjszakai kijárási tilalom Afganisztánban14:06 Az Egyesült Államok légi ereje besegített egy kicsit a szomáliai kormánynak13:38 A gyógykezelésen átesett daganatos betegek is olthatók Szputnyik V-vel12:55 Verrasztó Dávid döntős 400 méter vegyesen12:30 "Nem piszkolom be a kezeimet" - eltiltották az algériai dzsúdóst, mert nem állt ki zsidó ellenfele ellen12:03 Gyülekezési no-go zóna: lehet tüntetni a cigánybűnözés ellen Jászapátiban, de csak statikusan11:56 Tokió 2020: tizenhét új koronavírusos eset11:44 Ne állj be a sorba! - Homeland And Family-ajánló (x)11:36 Szóváltás esetén alkalmazható taktikák11:17 Repülővel szállítják a pórul járt utasokat Csitába11:02 A kormány teljes ellenőrzése miatt aggódnak az ausztrálok10:42 Földrengés rázta meg Manilát
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu ::

Elie Wiesel emlékiratai nagyítóval: így hazudik a "szavahihető szemtanú" (IV. rész)

Reklám

Az előző két rész:

„Ez minden? Nem voltak nyilvános kivégzések? Akasztások? Nem, semmi ilyesmiről nem tud. Bosszúálló akciók? Semmi…”
Már Franciaországban, Izraelben, Amerikában is jártunk, pedig igazság szerint azzal kellett volna kezdenünk, hogyan is került az állítólag máramarosszigeti zsidóság Auschwitzba. Wiesel szerint a világ zajai annyira távoliak voltak, hogy sokáig nem jutottak el városáig, vagy ha mégis, senki sem figyelt rájuk. „De lett háború. Egy pénteki napon tört ki. Emlékszem még: elul hónapja volt, mindenki a nagy ünnepekre készülődött. […] A távolban már dörögtek az ágyúk, aratott a halál, s az első árvák megtanulták, hogyan kell gyászolni. De az én életemet ez nem zavarta. Ezen a pénteken is megkaptam a szokásos kis kalácsomat nagyanyámtól; elmentem a rituális fürdőbe, hogy megtisztuljak Szombat Királynőjének fogadására”… (42. old.). „Dúlt a háború, de mi nem éreztük magunkat fenyegetettnek. Életem ugyanúgy folytatódott, mint azelőtt. A zsidó újév küszöbén fel kellett készülnöm, és ez nem volt könnyű” (43. old.).
1941 nyarán kiutasították az országból a magyar állampolgársággal nem rendelkezőket, akik aztán a kelet-galíciai német katonai hatóság hadműveleti területére érkeztek. A németek, mivel zavarták hadműveleteiket, rövid úton végeztek velük. A szigetiek közül egyetlen ember úszta meg élve – írja Wiesel –, Mose templomszolga (vagy Mojse?; valószínűleg a két különböző fordítónak tulajdonítható a kétféle írásmód), aki aztán vissza is tért a városba, és megosztotta tapasztalatait hitsorsosaival. Mose vagy Mojse elbeszélése szerint a Gestapo emberei „széles árkokat ásattak velük” (Éj, 14. old.), azokba lőtték bele a hontalanokat, amely állítás a Minden folyóban…-ban így módosul: „mind lemészárolták, és meztelenül dobálták be [őket] a Kolomej, Sztaniszlav és Kamenyec-Podolszk melletti lövészárkokba” (46. old.). Apró eltérés ugyan, de itt tehát lövészárkok szerepelnek, nem általuk ásottak. Ne is kérdezzük, ki vetkőztette őket meztelenre és miért. Az éjszakából folytatjuk az idevágó részt: „Minden egyes fogolynak az árokhoz kellett lépnie, oda kellett tartania a tarkóját a puskacsőhöz. Csecsemőket dobtak fel a nácik a levegőbe, célpontul a gépfegyvereknek. […] Hogy miként sikerült Samesz Mojsénak megmenekülnie? Csodával határos módon. Csak a lábán sebesült meg, de holtnak hitték…” (Éj, 14. old.).
(Ez utóbbi mondatokat átvette Wieseltől – igaz, a csecsemők levegőbe dobálása nélkül – Randolph L. Braham említett enciklopédiája is. Így terjed a folklór…)
Elnézést kérünk a morbid humorért, de elborzadás, megrendülés helyett inkább ironizálni kél kedve az embernek Wiesel rovására: ha mindenkinek „oda kellett tartania a tarkóját a puskacsőhöz”, Samesz Mojsét bizonyára csecsemőnek nézték a gyilkosok, és feldobták a levegőbe, azért sérült meg csak a lábán…
A feladott magas labdához méltó a folytatás is: (Mojse) „ment, ment, éjjel-nappal, elmondta Malka, a fiatal lány történetét, aki három napig haldokolt”… (Éj, 15. old.). Tarkólövés után elég szokatlan három napig haldokolni, de Mojse bezzeg kivárta a végét, ahelyett hogy villámgyorsan elinalt volna a vérengzés helyszínéről, ha már ilyen „csodával határos módon” életben maradt…
Ám az is meglehetősen furcsa, hogy a Wiesel szerint amúgy állandóan rettegő máramarosszigeti (?) zsidók milyen félvállról veszik most, ráadásul a háború kellős közepén Samesz Mojse híradását: „Az emberek pedig nemhogy hinni nem akartak neki, de még meghallgatni se voltak hajlandók. – Azt akarja, hogy megszánjuk – mondogatták. – Micsoda fantáziája van!” (Éj, 15. old.) „Így tehát az embereket minden érdekelte – a stratégia, a politika, a cionizmus –, csak a saját sorsuk nem” (Éj, 17. old.).
1942–1943-ban sok lengyel zsidó menekült érkezett Máramarosszigetre, akik különböző lengyelországi gettókból és koncentrációs táborokból szöktek meg. Figyelem: erről nem is tud Wiesel, így hát írásai szerint a máramarosszigetiek sem hallották hírét a táboroknak. Pedig a rabbik és híveik rejtették el a menekülteket, s gyermekeik a jesivába jártak…
Ugyanez a nemtörődömség ismétlődik meg Magyarország német megszállása után: „1944. március 19. […] Hirtelen egy férfi rohan be [a zsinagógába] elfulladt lélegzettel, és félbeszakítja a szertartást:
„Hallottátok, mi újság? Nem? Semmit sem hallottatok? – Sötét szeme villámokat szór. – Süketek vagytok? Ostobák? Felelőtlenek? Nem tudjátok, mi történik? Csak imádkoztok, imádkoztok, közben meg… […] A gyülekezet pedig azt hiszi, hogy a bolondját járatja velünk, vagy megőrült” (79. old.). „S valóban, senki sem izgatja magát. Egyébként is itt a húsvét, az emlékezés és a remény ünnepe” (87. old.).
Nem elég, hogy a Wiesel által felvázolt közösség nem hisz Samesz Mojse híradásának, sem az épp általa bújtatott lengyelországi menekülteknek, hogy elfelejti a budapesti zsidók német megszállás utáni rettegését, de egyéb figyelmeztetést sem vesz észre: „A szabad világ, az amerikai és palesztinai zsidók már 1942 óta tájékoztattak. De mi, mi semmit nem tudunk” (93. old.). Alig érti az ember, miért hiányolja a rádiófelhívásokat – azoknak talán jobban hittek volna, belőlük többet tudhattak volna meg?
E nyugodt, ünnepváró légkörben a sárga csillag mindössze annyit jelent a majd 16 éves Wieselnek, hogy „szorosabban kötődöm a középkori zsidókhoz”, „átélem a történelemnek egy magas hőfokon izzó fejezetét” (90. old.). „Bármilyen furcsa, én soha nem érzett büszkeséggel viselem a magamét” (91. old.). A gettó pedig? „A bennünket falként körülvevő szögesdrót nem keltett valódi félelmet. Sőt: voltaképpen jól éreztük magunkat, mert teljességgel magunk közt lehettünk. Amolyan kis zsidó köztársaság… […] Mindenki kellemesen csalódott. Nem kell többé látnunk a sok ellenséges arcot, gyűlölködő tekintetet. Vége a rettegésnek, a szorongásnak. Zsidók között vagyunk, testvérek között…” (Éj, 20. old.).
Bizony, legalább nem kell többé eljárni a félelmetes keresztény templom előtt, jobban mondva nem kell átmenni a túloldalra, nehogy a közelében megtámadjon a rézfaszú bagoly! „Minden keresztény szomszédunk tisztában volt vele, hogy egy zsidó nem gyújthat fényt szombaton, nem ehet kenyeret húsvétkor, nem érinthet tisztátalan húst. Az ellenkezője nem volt igaz: jómagam semmit sem tudtam a keresztény vallásról. Nem keltett bennem kíváncsiságot, csak félelmet. Megfoghatatlan, kifejezhetetlen, de mindig jelen lévő, nyomasztó félelmet. Amikor a zsinagógába vagy a tanházba mentem, inkább átmentem a túloldalra, hogy ne menjek el a templomuk előtt. Mi volt számomra olyan félelmetes? A tömjén, a körmenetek, a szentképek, a tömeg, amelyről úgy éreztem, gyűlöli Izrael népét? Talán a tudatalattimban azokra a nyomasztó történetekre emlékeztem, amikor szerzetesek zsidó gyerekeket raboltak el, hogy erőszakkal megtérítsék őket?” (38. old.)
Amikor híre kel a deportálásnak, akkor sem gyanakszik a máramarosszigeti zsidóság semmi különösre. Az apa a következőket hallja róla: „Az a hír járja, hogy valahol Magyarországon fogunk dolgozni, téglagyárakban. Állítólag azért visznek el, mert ide túl közel van a front…” (Éj, 22. old.). A vonatra szállásuk előtti napok egyenesen jó hangulatban telnek Wiesel leírása szerint: „Mintha vakációztunk volna. Volt, aki azt mondta:
– Ki tudja, talán a javunkat szolgálja a deportálás. Nincs messze már a front, maholnap a fülünkbe ágyúznak. Evakuálják a polgári lakosságot… […]
– Szerintem – hangoztatta valaki – ez az egész deportálás egy nagy színjáték. […] A németek el akarják venni az ékszereinket” (Éj, 30. old.).
Aztán csak erre figyelnek fel „a vakációzók”: „Egy csehszlovák határvárosnál megállt a vonat. Ekkor eszméltünk rá, hogy elhagyjuk Magyarországot” (Éj, 33. old.). (N.b.: Csehszlovákia rég nem létezett 1944-ben!)
Tehát az állítólag máramarosszigeti zsidóság álmában sem várt semmi rosszra a náciktól, nem sejtett semmit, a gyülekező számtalan viharfelhő ellenére nem gyanított semmit. Hogy lehet ez, csodálkozhatunk, hiszen Elie Wiesel is hangsúlyozza, hogy érzékeik különösen érzékenyen jelezték évszázadok óta az üldöztetéseket. Láttuk, a felajánlott segítséget is több ízben visszautasította a család. Ezek után megkérdezhetnénk Wieseltől, hogy akkor milyen alapon készülődtek otthoni bosszúállásra a túlélők a felszabadított buchenwaldi táborban: „Menjünk haza? Néhány szigeti ember a szomszédos lágerekből ezt tanácsolja. Egy régi kereskedő szerint »úgy fogadnak majd minket, mint a hercegeket«. Egy másik hozzáteszi: »Azt tehetünk, amit csak akarunk.« A harmadik – meggyőződéses kommunista – kijelenti: »Óriási politikai erőt képviselünk; éljünk vele, hogy felépítsünk egy új társadalmat.« Újabb hang: Haza kell menni, ha másért nem, hogy bosszút álljunk” (145. old.).
Bosszút állni? Kiken? Azokon a volt polgártársaikon, akik sokkal kevésbé láthatták előre a rájuk váró sorsot, mint ők maguk, nem rendelkezvén külön érzékszervvel a közelgő baj megérzéséhez? Évszázados, évezredes sérelmet, sértettséget, megbántottságot, dühöt akarnak megtorolni legutóbbi földijeiken, amint Wiesel sugallja, elsősorban a magyarokon? Hiszen ha a majdnem 16 éves suhanc „soha nem érzett büszkeséggel viseli” a sárga csillagot, mert az szorosabban köti „a középkori zsidókhoz”, akkor egyéb körülményeket, sokkal régebbi, akár több évszázados sérelmeket is azonosíthat, összemoshat azokkal, amelyek a XX. század negyedik évtizedében érték! Vajon azokért is elégtételt akar venni a máramarosszigeti magyarokon? Vagy általában a magyarokon? A németekkel szemben viszont állítólag fel sem merült bennük ilyen gondolat a buchenwaldi tábor felszabadulása után: „Másnap néhány fiatalember berohant Weimarba burgonyát, ruhát – és nőt – szerezni. Bosszúvágynak nyoma se volt” (Éj, 127. old.).
(Csak mellékesen: mi sem elképzelhetőbb csont-bőrré aszott, elkínzott férfiakról, mint a nőszerzési vágy…)
Kell-e mondani, hogy volt honfitársaik döntő többsége legalább annyira vétlen az ő sorsukban, mint ahogy azt ők magukról gondolták? Wiesel szavakban leszögezi ugyan, hogy „egyrészt irtózom minden exhibicionizmustól [?], másrészt – néhány eset kivételével – nem ragaszkodom hozzá, hogy a vádló szerepét játsszam [?], hogy a leszámolásban részt vegyek, hogy megalázzak bárkit is. Mindez várhat még, mindez vár még” (28. old.). De csak szavakban ilyen elfogulatlan. A valóságban megütközik azon, hogy a háború után Máramarosszigeten nem voltak bosszúálló akciók, nyilvános kivégzések, akasztások. A negyvenes évek végén, amikor meglátogatja a kasseli táborban amerikai vízumra várakozó fiatalabbik nővérét, az időközben itthon járt Beát, így méltatlankodik a hírre, hogy „csak” verésekre, letartóztatásokra, bebörtönzésekre került sor: „És a szemét nyilasok? Az undorító antiszemiták? Sokat letartóztattak. Összevertek, bíróság elé állítottak, bebörtönöztek. Ez így normális, a helyzet logikájából következik. A Vörös Hadsereg az igazságtételt a Bukarestből visszatérő fiatal zsidó kommunistákra, munkaszolgálatosokra vagy lágerlakókra bízta: kikben is bízhatott volna? […] Ez minden? Nem voltak nyilvános kivégzések? Akasztások? Nem, semmi ilyesmiről nem tud. Bosszúálló akciók? Semmi…” (210. old.).
Elie Wieseltől nem tudjuk meg, sok más forrásból viszont jól ismerjük, milyen igazságot tettek ezek a derék fiatal kommunisták, akikben „megbízhatott a Vörös Hadsereg”. Antikommunizmusa dacára igazán elégedett lehetett volna velük. Vagy nála kimerül annyiban az igazságtétel óhajtása, hogy az általa antiszemitáknak kikiáltottak hetedíziglen lakoljanak? Ráadásul a népbíróságok által bűnösnek elkönyveltek lakoltak is annak idején, nagyobb számban, mint a Nürnbergben perbe fogottak, sőt a Wiesel által áhított bitón végezték amazokénál sokkal kisebb vétségekért. Úgy látszik, mégsem elégült ki, hiába nem ragaszkodik a vádlószerephez. Milyen lenne, ha ragaszkodna hozzá?
Csak hát a legelkötelezettebb filoszemiták sem tehettek semmit azokért, akik behunyták a szemüket, bedugták a fülüket. Márpedig, ahogy fentebb idéztük, a máramarosszigeti zsidók mintha szándékosan nem akartak volna tudni semmiről: „A szabad világ, az amerikai és palesztinai zsidók már 1942 óta tájékoztattak. De mi, mi semmit nem tudunk” (93. old.). Wiesel csak egyvalamit tud: a mindig rettegő, bajt szimatoló zsidóságot ezúttal a keresztényeknek kellett volna figyelmeztetniük a veszélyre, mi több, erőszakkal kimenteniük belőle akár az életük árán is.
Korántsem nehezedik ekkora felelősség szerinte a zsidóság vezetőire, sőt a kápókra sem, mert ők csupán „mindenáron élni akartak”. (A keresztény közemberek persze ezek szerint nem akartak, nem is akarhattak.) „Utóbb sok pökhendi és szélsőséges kommentárt olvastam a Judenratról [zsidó tanács] és a gettók zsidó rendőrségéről. De vajon kárhoztathatók-e azért, hogy mindenáron élni akartak…? Kollaboránsok ők vagy mártírok? Én általában védelmembe veszem a zsidóság e kétlelkű áldozatait” (96. old.).
Valóban számtalanszor védelmébe veszi őket a Minden folyó… lapjain. „Így hát a zsidó kápók is áldozatok lennének? Igen, néhány kivételtől eltekintve ők is. Ebben a korban minden zsidó áldozat volt”… (97. old.). Zlati nagynéni (apja húga) férjéről, Nahman-Elijéről írja: „a táborban uralkodó törvények nyomására vagy csábítására kápó lett. Mégpedig kegyetlen kápó, gyilkos. Akit a régi deportáltak bíróság elé állítottak, elítéltek és kivégeztek. Úgy tűnik, így volt. Nem akarom elhinni. Nagybátyám az ellenség szolgálatában? Kápó: hóhéra a nála szerencsétlenebb, elesettebb testvéreinek.
Hát igen, volt ilyen is” (108. old.).
Hát igen – állapítja meg különösebb erkölcsi felháborodás nélkül, mindössze csodálkozva, sőt felmentést találva általában a kápók számára, pedig a túlélők többsége szerint nem kényszer hatására váltak hóhérrá, inkább úgy tűnik, a csábításnak engedelmeskedtek, hogy uralkodhassanak a többiek fölött. Ő maga is leír egy kegyetlen epizódot. A barakkban, ahova beléptek, „foglyok tucatjai fogadtak bennünket, bottal a kezükben: csapkodtak jobbra-balra, válogatás és minden ok nélkül ütötték, akit értek” (Éj, 45. old.).
„Miért utasítottam el, hogy azonosítsak egy kápót? Csak az áldozatok érdekelnek” (132. old.) – írja máshol, holott a kápóknak jócskán voltak áldozataik, nem véletlenül keresték őket égen-földön később volt szenvedő alanyaik vagy ezek túlélő hozzátartozói. Wiesel elfogultsága szembeszökő az egyik irányba. Sok évvel a világháború vége után Birkenauban találkozik egykori földijével, volt deportálttal: „Nyugodt, határozott, élénk tekintetű férfi, együtt mondjuk el a kaddist. Egyébként ő volt Eichmann hóhéra” (550. old.).
És ennyi. Mintha csak mellékesen odavetné, hogy kabát volt rajta, de ennek semmi jelentősége. Vele még a kaddist is zavartalanul mondja el…
Egyetértőleg idézi egyik barátját (vagy a saját gondolatát mondatja ki egy regényhősével?): „Egy zsidó, akit nem lelkesít az Ahavat Jiszrael, egy zsidó, aki nem szereti népét, nem emberi lény…” (561. old.).
Talán itt a magyarázat: másoknak bűn, ha szeretik népüket, a zsidó szerinte nem is emberi lény, ha nem… Ilyen alapon, úgy látszik, a kápóság is megbocsátható. Nem sovinizmusba átcsapó zsidó nacionalizmus ez?
Másrészt ott is ellenségeskedést vélelmez, ahol nyoma sincs. Amikor (1945 után) a francia nyomozó egy körözött zsidó bűnözőről kérdezgeti, így háborog magában: „De hát mit akar tőlem ez az antiszemita rendőr?” (386. old.) Zalmen című színdarabjának egyik bírálójáról írja: „megvetette »az én zsidóimat« – de az is lehet, hogy én voltam az a zsidó, akit gyűlölt” (660. old.).
Paranoia? Üldözési mánia? De hogyhogy épp akkor veszett ki nyomtalanul az üldözöttség érzése az egész máramarosszigeti közösségből, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá? Hihető ez így?
Ám Wieselnek nem szabad kérdést feltenni, indítékaiban kételkedni egyenesen bűn: „… vajon ki fogja megmondani [a kritikusoknak], hogy legyen bennük némi tisztesség, és ne kutassanak rejtett gondolatainkban, és ne kételkedjenek indítékainkban, vagyis hogy hallgassanak végre el?” (519. old.)
Nem kételkedni, mindent elhinni úgy, ahogyan azt Wiesel mondja, hallgatni fenntartásainkról – nagyon jól jönne ez a memoárírónak, csak hát nem volt még olyan szerző a világon, akinek ne kellett volna a kritika fürkész szemébe néznie. Hát még ha olykor a szerző is kételkedik önmagában: „Néha elfog a kétség: ha nem tizenegy hónapot, hanem tizenegy évet töltöttem volna koncentrációs táborban, biztos, hogy tisztakezű maradtam volna? Nem, erről nem vagyok meggyőződve, és senki sem lehet biztos benne. De ha már nem tettem semmi rosszat, miért kellene magam virtuális bűnösnek tekinteni?” (127. old.)
Magát felmenti, helyesen, ha állítása szerint nem tett semmi rosszat. És minket, akiknek szintén nincs semmi részünk a deportálás, a koncentrációs tábor okozta szenvedésekben, hiszen meg sem születtünk? Mi továbbra is virtuális bűnösök vagyunk?
„Néha eltűnődöm rajta: ha kápónak vagy Vorarbeiternek, előmunkásnak neveznek ki, olyanná válok én is, mint ők? Ütöttem volna másokat, mint ők?
De vigyázzunk! Nem engedhetem meg, hogy a képzelet és az emlékezet elragadjon. Akkor és ott a hatalom mást jelentett, mint itt és most. Ismételnem kell-e, amit szüntelenül hirdetek: senkinek nincs joga ítélkezni vagy összehasonlításokat tenni” (477. old.).
De bizony, maguk a deportáltak is ítélkeztek, összehasonlításokat tettek, és egyeseket elmarasztaltak: „Kérdezzük meg a gettók és táborok túlélőit. Mind igazolják, hogy azok a verések, amelyeket a zsidó »aranyifjúságtól« kaptak, tele voltak gúnnyal. Ezek nagyobb lelkesedéssel és kegyetlenséggel hajtották végre feladataikat, mint azt a német parancsnokok kívánták” (Y. Efroiken: A zsidók hősiessége és szent mivolta. Reb Moshe Shonfeld: A holokausztáldozatok vádja. Zsidó háborús bűnösök iratai és vallomásai. Neturei Karta of USA, Brooklyn, 1977, 21. old.).
Szintén egyik kritikusát veszi célba Wiesel alább, aki fenntartásokat fogalmazott meg műveivel szemben: „Kazin támadása mindnyájunk ellen irányul. Ha ez a kétkedés törvényessé és elfogadottá válik, bárkit feljogosíthat arra, hogy a legtisztább és a legnyugodtabb lelkiismerettel elítélje és sértegesse a túlélőket” (524. old.). De mi közük a túlélőknek az ő műveinek kritikájához? Miért bújik a túlélők mögé könyveinek bírálói elől? Senki sem a túlélőket bántja azzal, ha szóvá teszi Wiesel hamis, hiteltelen tanúskodását.
Amúgy: biztos, hogy tisztakezű maradt? Hogyan kerültek hozzá a máramarosszigeti Vizel Lazar személyi adatai? Hát az 1913-ban született Wiesel Lázár karjára tetovált auschwitzi szám? Hát Pavel Kun Buchenwaldban kapott száma?
Bihari Csilla
(Kuruc.info)
(Folytatjuk)

Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2021 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready