Bezár!
2021. július 24., szombat, Kinga, Kincső, Csenge napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
15:51 "Énekeljük együtt jó hangosan a Himnuszt" - Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok15:23 Kormányrendelet: mostantól név szerint jelentenek a 60 év feletti oltatlanokról Magyarországon15:11 Kiszorította az LMBTQP-felvonulást az Andrássy útról a Mi Hazánk - jövőre már a betiltás a cél14:21 Országos éjszakai kijárási tilalom Afganisztánban14:06 Az Egyesült Államok légi ereje besegített egy kicsit a szomáliai kormánynak13:38 A gyógykezelésen átesett daganatos betegek is olthatók Szputnyik V-vel12:55 Verrasztó Dávid döntős 400 méter vegyesen12:30 "Nem piszkolom be a kezeimet" - eltiltották az algériai dzsúdóst, mert nem állt ki zsidó ellenfele ellen12:03 Gyülekezési no-go zóna: lehet tüntetni a cigánybűnözés ellen Jászapátiban, de csak statikusan11:56 Tokió 2020: tizenhét új koronavírusos eset11:44 Ne állj be a sorba! - Homeland And Family-ajánló (x)11:36 Szóváltás esetén alkalmazható taktikák11:17 Repülővel szállítják a pórul járt utasokat Csitába11:02 A kormány teljes ellenőrzése miatt aggódnak az ausztrálok10:42 Földrengés rázta meg Manilát
24 óra legolvasottabbjai

Extra, Holokamu ::

Elie Wiesel emlékiratai nagyítóval: így hazudik a "szavahihető szemtanú" (I. rész)

Reklám

„Nincs és nem is lehet a holokausztnak irodalma. Maga a kifejezés önellentmondásos. […] Az a mű, amely Auschwitz regénye kíván lenni, vagy nem regény, vagy nem Auschwitzról szól.”
Elie Wiesel: For Some Measure of Humility, 1975
„Hogyan merészel hazudozni, és hogyan meri meghamisítani a történelmet?”
Nem mostanában jelent meg Elie Wiesel Minden folyó a tengerbe siet (Tous les fleuves vont ŕ la mer – Éditions du Seuil, Paris, 1994) című könyve. (Magyarul: Esély Könyvklub, 1996, Péter Éva fordítása, 675 oldal. A továbbiakban erre a kiadásra hivatkozunk.) Még régebbi Az éjszaka (La nuit – Éditions de Minuit, Paris, 1958. Magyarul: Láng Kiadó, 1990, Balabán Péter fordítása, 127 oldal. Amikor ez utóbbiból idézünk, az oldalszám előtt feltüntetjük, hogy Éj, a többi szemelvény a Minden folyó…-ból való). Ám lehet régi a megjelenés, mivel nem könyvrecenziót írunk, nem a frissesség a szempontunk. Előrebocsátjuk, hogy a szerző mindkét könyvét emlékiratnak nevezi, magát pedig a világháborús zsidó tragédia hű tanújaként, krónikásaként tünteti fel.

Elie Wiesel ultraortodox (haszid) zsidó közösség tagja, akit egész gyermekkorában szinte kizárólag csak a szent szövegek, a Talmud- és tóramagyarázatok, a midrási legendák, a rituális ünnepek és teendők érdekelnek („Zsoltárok reggel, zsoltárok délután, zsoltárok este” – 34. old.). Néhány társával együtt a messianisztikus kor közeledtét fürkészi, s azon verseng velük, hogy ki látja meg hamarabb Illés prófétát. Misztikumkeresése, fanatizmusa már-már vallási megszállottságnak nevezhető. Csodarabbik, álruhás igazak, vándor prédikátorok világa az a kisváros – állítása szerint Máramarossziget –, illetve az a jiddisül beszélő család, amelyben felcseperedik. Emellett túlérzékeny, gátlásos, sértődékeny, dacos, magányos, bezárkózó típus. „Durcás, önfejű, önző voltam” (15. old.) – jellemzi önmagát. Majdnem tizenhat éves koráig, amikor deportálják, semmit sem tud a világról, nem is érdekli, mert csak a tóraadás ünnepe, a templom lerombolásának emléknapja, a rituális fürdő, a peszahra készülődés tölti be minden gondolatát.
Mindezt nem azért soroltuk fel, mintha nehezményeznénk buzgó vallásosságát – bár a belőle kinövő babonákig már nem tudjuk követni –, csupán érzékeltetni akartuk azt a misztikus-okkult légkört, azt a hermetikusan zárt világot, amelyben leírása szerint élt. Messiásváró, álmodozó gyermekembert ismerhetünk meg benne, akiben a határtalan teológiai érdeklődés mellett erőteljes költői-írói fantázia, dús képzelőerő munkál. „Csak akarat és képzelőerő kérdése az egész” (18. old.) – írja arról a gyermekkori szokásáról, mely szerint gondolatban magával vitte anyját a héderbe, hogy ne érezze egyedül magát. Fantazmagóriái akár Galileáig röpítik: „… elmenni innen, messzire, folyókon és völgyeken túlra […]. Vagy elmenekülni a Szentföldre. Ne nevessenek ki: meg voltam győződve róla, hogy ez lehetséges. Csak fel kell mászni egy hegyre, itt nyílik a titkos kapuja annak a titkos útnak, amely egyenesen Galileába vezet” (30. old.). Erős képzelőereje rányomja bélyegét egész fiatalkorára, beleértve későbbi emlékidézéseit is.

Kiállított könyvborítók a máramarosszigeti Wiesel-múzeumban (képek: Bihari Csilla)
A Wikipédia szerint 57 könyvet írt, ezek elsöprő többsége regény. Itt el is időzhetünk kissé, ugyanis nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy emlékiratként közkézen forgó két könyvében (a harmadik, az And the Sea is Never Full, 1999, még nem jelent meg magyarul) ugyancsak túltengenek a regényes beütések. Ezt már Az éjszaka első olvasója, François Mauriac észrevette, aki a regények sorában emlegeti a könyvet, amelyben „alapjában véve sokkal kevésbé történelmi tényeken alapuló tanúvallomásról van szó, mint egy lélek belső élményeiről” (408. old.) – idézi Wiesel Mauriacot, és persze nyomban cáfolja. Odavág „egy amerikai zsidó kritikusnak” is, akinek ugyancsak kételyei támadtak tényszerűségét, hitelességét illetően: „Teljesen hűen leírtam a valóságot, hogyan akasztottak fel három rabot. Ábrázoltam a legfiatalabb agóniáját. Negyven évvel később egy amerikai zsidó kritikus azt írja, cseppet sem csodálkozna, ha megtudná, hogy kitalált jelenetről van szó. Rosszindulatú szkepticizmus? Zavart okoskodás? Ragályos tagadó szellem? A kritikus igen alacsony szinten élhet, ha nekem tulajdonítja a saját alávalóságát” (133. old.).
Ezzel Wiesel elintézettnek tekinti a hitelesség kérdését, pedig továbbra is rengeteg a gond vele.

"Minden folyó a tengerbe siet"
Alkalmi idegenvezetőként írja magáról: „Ebben az időszakban [az ötvenes évek elején járunk] elég gyakran találok ki pikáns történeteket Párizsról, amelyeket egyetlen könyvben sem lehet megtalálni, bármilyen regényes és romantikus legyen is az. Miért? Unalomból. […] Ekkor kezdek el kitalálni anekdotákat minden egyes szoborhoz, történeteket minden kis térhez, emlékeket minden műemlékhez. Ha kissé »átírom« a főváros történetét egy órára, egy délelőttre, mit árthat az Franciaországnak? […] Szerencsétlenségemre egy hivatásos idegenvezető kerül a francia anyanyelvű csoport mellé a Bastille téren, és tátott szájjal hallgatja, amint leírom az 1789. júliusi napokat. Abszolút formában vagyok, tudom a tiszt nevét, aki elsőként nyitotta ki a börtön kapuját, és a fogolyét is, aki térden esedezett kegyelemért. A szomszédos cellában egy hercegnő készült a halálra. Meg akart halni, de a tisztet megpillantva életfilozófiája hirtelen megváltozott, és íme, barátnői legnagyobb felháborodására az élet és az élők szerelmét kezdte vallani… Még így tudtam volna folytatni a következő forradalomig, ha egy ismeretlen férfi nem kezdett volna kiabálni mellettem úgy, mint egy sebzett vadállat… Rám támadt, készen arra, hogy széttépjen.
– Hogyan… hogyan merészeli? Én előttem, aki ismerem ezt a várost, minden egyes kő történetét, hogyan merészel hazudozni, és hogyan meri meghamisítani a történelmet?” (322. old.)
Kulcsmondatok ezek Elie Wiesel helyenként regénynek is túl rikítóan színesre festett „emlékirataihoz”. Csúsztató, „kitalációs”, regényesítő módszere ezúttal csúfosan lelepleződött, mert a témát alaposan ismerő ember füle hallatára, szeme láttára hamisított történelmet. A gond az, hogy máramarosszigeti, auschwitzi „emlékeinek” torzításain nem kapható rajta ilyen könnyen, ilyen egyértelműen. Különösen azok vehetik készpénznek állításait, akik nem ismerik térségünket, s az ő könyveiből merítik „tudásukat” a XX. század közepének emberi tragédiáiról, a holokausztról (amely szót egyébként ő honosított meg mai értelmében).
Ugyan ki ellenőrizhetné ma már, hogy keresztény osztálytársainak (vajon kik lehettek ezek, hiszen máshol azt állítja, hogy végig zsidó felekezeti iskolába járt?!) éppen karácsony előestéjén jutott eszükbe a zsidóüldözés („Karácsony előestéjén ördögnek öltözve, szavakkal és ostorral részt vettek a zsidók üldözésében” – 38. old.), hogy tanulhatott-e a gyermek Wiesel román csendőrtől hegedülni (nem jellemző sem a hegedülni tudás, még kevésbé a tanítás), hogy hol hallott „fergeteges dojnákat” (azok tipikusan szomorú, panaszos dallamok, keservesek), hogyan láthatott Máramarosszigetről szovjet torkolattüzeket 1944 májusában, mikor a Vörös Hadsereg csak 1944 nyarán (június 23. után) próbálta meg áttörni a történelmi határ erődítéseit (Románia átállása után pedig egyszerűen megkerülte a Kárpátokat délről)? Továbbá hogyan és mikor járhatott a debreceni zsidó gimnáziumba („Szüleim mint bejáró növendéket a debreceni, majd a nagyváradi zsidó gimnáziumba írattak” – 39. old.), mikor a nevezett debreceni iskola által kiadott értesítőkben az esedékes néhány évben nyoma sincs a nevének sem a bejáró, sem a többi tanuló rigorózusan összeállított, minden fontosabb adatot tartalmazó névsorában?!

A Debreceni Zsidó Gimnázium évkönyve az 1942–43. tanévről. Wiesel vagy Máramarossziget nevének nyoma sincs sok évre visszamenőleg a minden esztendőben kiadott és fennmaradt alapos összefoglalókban
Apropó, adatok: emlékiratban igen feltűnő, ha valaki egyenesen kerüli őket, márpedig Wieselnél többnyire csak olyankor fordulnak elő, ha amúgy is ismerjük őket a történelemből (deportálások kezdete, koncentrációs táborok felszabadulása, de nála olykor ezek sem napra pontosak), vagy ha nem bírnak különösebb jelentőséggel az olvasó számára (kétszer is említi, hogy 1943-ban nem mentek nyaralni), ám mintha óvatosan kerülné őket olyankor, amikor fontosak lennének. Kíváncsiak lehetnénk rá például, milyen korúak közeli hozzátartozói, de rajta és Cipora nevű húgán kívül senkiről sem tudjuk meg (még kettőjük életkora is elég tág határok között mozog). Néha tudnunk kellene bizonyos dátumokat, hogy behelyezhessük az időbe a történéseket, de ilyenkor is legfeljebb annyival maradunk, hogy sziván hónap nyolcadik vagy elul hónap tizedik napja, „aznap”, „másnap”. Egyszóval, ahol konkrétumokat is megtudhatnánk, vagy jó volna, ha megtudnánk, ott általában csak sűrű köd és homály terjeng.
Megkérdezhetnénk azt is, miért nincs állítólagos szülővárosában a tiszteletére 2002-ben felavatott emlékházban néhány interneten is elérhető fotón kívül egyetlen rá vagy családjára vonatkozó dokumentum sem. Pedig elérhetők, könnyen beszerezhetők volnának, nem? Ehelyett könyvborítóinak fotói, egyik állítólagos, nála tíz évvel idősebb barátjának 1951-ben rekonstruált (?) anyakönyvi kivonata, mások által írt, vagy mások – nem családtagok – által kapott levelezőlapok láthatók a vitrinekben. Hogy viselheti el ezt egy olyan dokumentálási kényszertől fűtött „tanú”, mint Wiesel?

Az állítólagos máramarosszigeti szülőházban 2002-ben felavatott Wiesel-múzeum egyik fala. „Elie Wiesel, Máramarossziget fia.” Régi, személyes dokumentum semmi
Meg sem merjük kérdezni, hogyan lehet az, hogy néhány tőmondat erejéig sem tud megszólalni helyesen sem magyarul, sem románul, hiszen egyszerű kibúvót talált: viszolyog tőlük, ezért nem kívánja használni őket. De az mégiscsak furcsa, hogy például a Mureşan nevet Mureszánnak írja (38. old.), pedig az a mellékjeles betű véletlenül sem sz-nek, hanem s-nek hangzik, viszont Szatmárnémetit Şatu Marénak (16. old.) nevezi, pedig itt a nyomdatechnikailag egyszerűbben kivitelezhető S-t kellett volna használnia. Kizárt, hogy e két hangot, illetve betűt összetévessze valaki, ha valaha tudta őket rendeltetésszerűen használni. Azt sem lehet tudni, honnan veszi, hogy a két világháború között randalírozó román nacionalisták „kucistáknak” (30. old.) nevezték magukat, mikor Vasgárda volt a szervezet neve, amelyet legfeljebb gárdának rövidítettek (románul Garda de Fier, tagjai „gardişti” vagy „legionari”). Ami a Máramarossziget környéki falvakat illeti: Wiesel úgy tesz, mintha a vidék jó ismerője volna, de nem nevez meg többet három-négy településnél, hol ilyen, hol olyan, hol nem létező nyelven: „jiddisül Bicskev” (64. old.), tudjuk meg Nagybocskóról, Kretsenev néven talán Tiszakarácsonyfalvát említi, Solotnivo (helyesen Szolotvino) néven Aknaszlatinát. Sőt meghökkenésünkre úgy emlékezik vissza önmagára, mint „hajdani fiatalemberre, aki a szomszédos falucskába, Grossvardeinbe [sic!] zarándokolt” (413. old.). Ez a Grosswardein „falucska” nem más, mint Nagyvárad, ahova pedig Wiesel állítólag gimnáziumba járt, tehát tudnia kellene, hogy röpke kis kiruccanásokhoz elég messze esik Máramarosszigettől. Úgy kétszázötven kilométernyire.
„Igen, emlékezetem mindent összegyűjtött, mindent megőrzött. […] Mintha csak tegnap történt volna. Mintha most történne” (112. old.) – írja nagy meggyőző erővel, csak kár, hogy ez nem igaz. Lássunk néhány másfajta példát!
Egyszer Szigetre látogatott a wiznitzi (Vinnicja, ma Ukrajna) rabbi, írja, akit nagy számban kerestek fel hívei. „Nyolcesztendős voltam. Anyám engem is magával vitt, hogy szokása szerint áldását kérje: jó egészséget az övéinek, sikert és tekintélyt a családfőnek, jó férjet a lányainak, istenfélelmet a fiának” (18. old.). A rabbi külön-külön beszélget velük, s amikor anyja kijön tőle, heves zokogás rázza. „Hazafelé faggatom őt: »Miért sírsz?« Nem válaszol. Kétszer vagy ötször is megismétlem a kérdést, de hiába. Másnap rákezdek újra, aztán harmadnap is” (19. old.).
Egyértelműnek látszik, hogy kettesben mentek a rabbihoz, és kettesben tértek haza. Úgy tűnik, ismerőssel nem is találkoztak, mert talán mégiscsak köszöntötték volna, vagy emlékezne rá a memoáríró. De lám, mi a folytatás: „Huszonöt évre rá Oscar Streter doktortól, távoli rokonomtól sürgős telefonhívás érkezik: unokabátyám, reb Ansel Feig súlyos beteg, operálni kellene, de nem hajlandó beleegyezni, mielőtt nem lát engem” (19. old.).
Ansel nagybácsinak halasboltja van az Amsterdam Avenue-n, tehát ez már New Yorkban történik. Az unokaöcs természetesen meglátogatja, és megtudja tőle, miért sírt annak idején az anyja. Ansel bácsi a következő vallomást teszi, amely nélkül nem tudna meghalni: „Ott voltam az előszobában, a rabbira várakoztam – emlékezik Ansel. – Mikor megláttam anyádat, és láttam, hogy sír, otthagytam a sort, hogy hazakísérjem. Útközben titoktartást ígértem, ő pedig beavatott abba, amit a wiznitzi rabbi – áldott legyen az emlékezete – mondott neki. Ezeket mondta: »Sára, tudd meg, hogy a fiad gadol b’Jiszrael, Izrael nagy embere lesz egykor, de ezt már egyikünk sem éri meg, ezért mondom neked most…«” (21. old.).
Akkor kivel is járt Sára a csodarabbinál? És kivel tért haza? Ha felidézi az ember egy gyermekkori élményét, azért idézi fel, mert emlékszik rá. Ha meg a szerző ellentmond önmagának röpke két oldalon belül, az azt jelenti, hogy nem a saját emlékét veti papírra, hanem fikciót, regényt ír, és nem tudja követni az önmaga által szőtt szálakat. Ilyenkor pedig az „emlékirat” szövedéke, mint a törvényé József Attilánál, „mindig felfeslik valahol”.
Párizsi idegenvezetésével vetekedik egy másik felsülése. „Első beszámolómban [itt Az éjszakát nevezi első művének, ami ugyancsak furcsa elszólás, hiszen számtalan más helyen azt állítja, hogy első könyve az 1955-ben Buenos Airesben jiddis nyelven kiadott önéletrajz, az És a világ csendben maradt című opus!] már beszéltem a vonatbeli utazásról [a deportálásról], de egy részletet pontosítani kell. Kényes kérdés: a vagonban uralkodó erotikus légkörről van szó. A francia változatban ez szerepel: »Felszabadultan minden közösségi ellenőrzés alól, a fiatalok szabadon átadták magukat ösztöneiknek, az éjszaka leple alatt közösültek mellettünk, nem törődve semmivel, mintha egyedül lennének a Földön. A többiek úgy tettek, mintha semmit sem láttak volna.« A »közösülés« szóra összevonták szemöldöküket a puritán olvasók, ami még nem olyan nagy baj, de volt vagontársaim is, ez már nagyobb. Így újra elővettem az eredeti jiddis verziót. Ott nem ugyanaz a szöveg. »Az összezártság hatására feléledtek az ösztönök. A nemiség ösztöne. Fiatal fiúk és lányok, az éjszaka leple alatt, felizzott érzékeik áldozatai lettek…« Valójában félénk közeledésekről, bizonytalan érintésekről van szó, amelyek sosem léptek túl az illem határain. Hogyan fordíthattam én ezt »közösüléssel«? Nem tudom” (110. old.).
Valóban nem lehet tudni, tudniillik ez nem egyetlen szónyi eltérés, nem egyetlen kifejezés ügyetlen „félrefordítása”, eltévesztése, hanem két egészen más jelenet leírása, két teljesen más szöveg. Amelyek nem is hasonlítanak egymásra. De ott és akkor sok vagonban sokan utaztak, akik utóbb tiltakozhattak Az éjszakában megjelent regényesítés, hamisítás ellen.
Lássuk a folytatást: „De igen, tudom mégis. Rossz helyen előtörő szégyen? Talán saját magamról beszéltem, a magam – mindeddig visszafojtott – vágyairól. Egy asszony mellett feküdtem elnyúlva. Éreztem teste melegét. Életemben először érinthettem meg egy nőt. Karommal vagy térdemmel hozzádörgölődztem, ő észre sem vett. Minden egyéb már a képzelgések világából való” (111. old.).
Tegyük túl magunkat azon az apróságon, hogy Az éjszakában ráadásul így kezdődik a vagonban uralkodó állapotok leírása (a közösülési epizód fölött mindössze öt-hat sorral): „Szó sem lehetett lefekvésről, még csak leülni sem tudott mindenki. Elhatároztuk, hogy felváltva fogunk ülni” (Éj, 33. old.). Pusztán annyit vegyünk észre: Elie Wieselre olyan mértékben rátört a szégyen, hogy kénytelen volt közösülésnek leírni az ártatlan érintést. Ezek után fogas kérdés, hogy vajon mi minden származik itt még a rátörő „szégyen”, vagyis a képzelgések világából. Főleg, amikor olyan egyedi élményeket (vagy vélt élményeket?) vet papírra, amelyekre nincs tanú, aki szólhatna neki, hogy helyesbítsen.

"Az éjszaka"
Na és könyveinek szerkesztői, olvasói, barátai? Valaki figyelmeztethette volna, hogy nagyon kínos tud lenni a hazudozás!
„1945 januárja. Minden január visszavezet hozzá. Látom magam betegen, dagadt térddel. Fájdalmaim vannak, sántítva tudok csak menni. […] Végül apám határoz: »Menj a KB-ba [a betegszobába]. Legalább megtudjuk, mi bajod.« […]
Egy Stubendienst [ügyeletes] megállít:
– Mi bajod?
Mutatom a térdem. Undorító grimasszal beenged. Beállok a sorba. […] Végre sorra kerülök. Egy orvos ránéz a térdemre, megtapogatja. Visszafojtom a jajgatást.
– Meg kell operálni – mondja az orvos –, mégpedig azonnal. […] Az egyik orvos, nagydarab, meleg tekintetű, nyugtatni próbál:
– Nem fog fájni, vagy csak egy kicsit, ne is törődj vele, öregem, túl fogod élni.
Az operáció előtt beszél hozzám, és hallom a hangját ébredéskor is. Bizonyára egész végig beszélt” (134. old.).
Ha ez így igaz, Auschwitzban 1945 januárjában létezett érzéstelenítés, altatás (amiről ma sok helyen elfeledkezhetünk kisebb beavatkozásoknál). Elcsodálkozhatunk, amikor pár sorral alább megtudjuk, hogy ez a nagydarab, meleg tekintetű sebész tulajdonképpen pszichiáter. Legalábbis ilyen minőségben találkozik vele Wiesel később Oslóban.
Vagyis: Olivecrona, a világhírű svéd agysebész – az „emlékirat” szerint – kabbalába belezavarodott elmeháborodottakhoz utazik kétszer Máramarosszigetre a háború kellős közepén, miközben stockholmi intézetében olyan műtétre várakozók sokasága tolong a világ minden szegletéből, akiket kizárólag ő tud ellátni, a pszichiáter viszont térdet operál? Különös szerepcsere. (Elég, ha felidézzük, hogyan írja le Karinthy Utazás a koponyám körül című regényében Olivecrona mindennapjait, rögtön kétségbe kell vonnunk az agysebész szigeti jelenéseit: „… gyorsan búcsúzni kezdett. Annyit jegyezve csak meg, hogy ezek biztosan nagyon érdekes dolgok, ha valakinek sok ideje van, azonban nagy a robot, dolgozni kell” … „… reggel, héttől háromig, esetleg tovább is, itt dolgozik keményen a vezetése alatt álló klinikán, koponyákat bont fel, semmi mást”.)
De még mellbevágóbb ellentmondás, hogy Az éjszakában Wieselnek még nem a térdét, hanem a talpát operálták! Ilyen csak végtelenül igénytelen, gyenge krimikben fordulhat elő. (Megkockáztatjuk: esetleg akkor, ha két különböző szerző idézi fel „emlékeit”, és egyiküknek nem egészen jó a memóriája.)
„Január közepe táján megdagadt a jobb lábam. A hideg miatt. Alig tudtam ráállni. Elmentem megvizsgáltatni. A doktor – hírneves zsidó orvos, fogoly, akárcsak mi – határozottan nyilatkozott:
– Operálni kell! Ha várunk vele, akkor amputálni kell a lábujjakat, sőt talán az egész lábat is” (Éj, 89. old.). „Egy óra hosszat tartott a műtét. Nem altattak el” (Éj, 90. old.). Nocsak! Mégsem? Akkor miből ébredt fel a Minden folyó…-ban?
„Hát akkor ide hallgass. Két hét múlva tökéletesen rendben leszel. Úgy fogsz járni, akár a többi ember. A talpad egészen elgennyesedett. Csak azt a tüszőt kellett felnyitni” (Éj, 91. old.).
Mellesleg az is sugall valamit, hogy a betegeket ezek szerint még 1945 januárjában is ellátták, műtötték a táborokban. Méghozzá Wiesel egész életművét cáfoló valamit sugall: akkor hát nem az Endlösung, a zsidóság teljes kiirtása volt a németek célja?
Jóval később egy izraeli rabbi Wiesel írói munkásságáról érdeklődik. „Tudni szeretné, hogy a történetek, amelyeket a könyveimben elmesélek, igazak-e, valóban megtörténtek-e. Azt válaszolom:
– Rabbi, az irodalommal az a helyzet, hogy vannak igaz dolgok, amik nem történtek meg, mások pedig nem igazak, mégis megtörténtek” (415. old.).
Az irodalomban bizonyára ez a helyzet, az emlékirat viszont nem éppen a szépirodalmi fikcióval, a regénnyel azonos műfaj. De az események logikus felépítése, a történet szálainak hihető egybefűzése, a következetesség regény esetében sem elhanyagolható szempont. Sőt alapelvárás ott is.
Bihari Csilla
(Kuruc.info)
(Folytatjuk)

Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2021 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready