Hol voltak a nagyszüleink, amikor a zsidókat elvitték?

Török Ferenc, a Moszkva tér és a Szezon rendezője (...) filmje témáját és minőségét tekintve is indokolt: az 1945 a magyar társadalmat próbálja szembenézésre késztetni a második világháborúban elkövetett bűneivel. A fojtott atmoszférájú, tablóképszerű, szikár stílusú film alattomosan beszivárog a bőrünk alá, és a végefőcím után tovább kísért.

Törvényszerűnek tűnik, hogy Török Ferenc 1945 című filmje épp Berlinben debütál, abban az országban, ahol már szinte mindenki túlesett azon a nehéz kérdésen, hogy Nagypapa! Te mit csináltál a második világháborúban? És hol voltál, amikor a zsidókat elvitték?

Nálunk ez sok okból kifolyólag elmaradt, pedig lenne mit megpiszkálni, és nemcsak a nagypapáknál, de a nagymamáknál is – már ha élnek még. Török Ferenc magára vállalta ezt a nem könnyű, nem kellemes feladatot, és megpróbálkozik a szembesítéssel. (...)

Egy meg nem nevezett magyar faluban játszódik, közvetlenül a világháború vége után, de úgy kezdődik, mint egy klasszikus western: idegenek érkeznek vasúton. Történetesen két ortodox zsidó (egy idősebb és egy fiatal), akik gyanús csomagokat hoztak. Az állomásfőnök azonnal felméri a helyzet súlyosságát, és igyekszik riasztani a teljes falut, mert ha a zsidók visszatérnek, ahhoz mindenkinek köze lesz.

A kocsist utasítják, hogy lassan hajtson, így míg a zsidók elérnek a falu centrumába, már mindenki pánikol, és taktikán töri a fejét. Hamarosan kiderül, hogy a zsidók deportálását korántsem tétlenül nézték végig, és meglehetősen jól jártak vele. Senki nem akarja elveszíteni, amit a „végső megoldással” nyert.

A faluban persze mindenféle népek laknak, és míg a zsidók a koncentrációs táborban szenvedtek, az ő életük ment tovább, most is épp készülődik valami. De ez a két idegen pusztán a jelenlétével felforgat mindent, és arra kényszeríti őket, hogy színt valljanak önmaguk és egymás előtt. A két zsidó pedig – ha volt is valaha közük ehhez a vidékhez – már senkihez nem kapcsolódik, egyszer kitagadták őket, örökre bizalmatlanok maradnak. Azért jöttek, hogy teljesítsék a magukra mért küldetésüket, és mire végeznek, már semmi sem lesz úgy körülöttük, ahogy azelőtt volt. (...)

Ezzel a témával eddig csak érintőlegesen, más megközelítésből találkoztunk magyar filmben, mint például Fábri Zoltán Ötödik pecsétjében vagy Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Jób lázadásában, az 1945 mondandója mégis fájdalmasan újnak és egyenesnek hat, olyan, mint egy vádbeszéd.