A Pócspetrin megölt rendőr vére nemcsak a szabolcsi plébánost, hanem az esztergomi érseket is vádolja.
A fekete reakció szövetkezik itt a régi rend úri híveivel, a demokrácia feudális és fasiszta ellenségeivel és közösen fogják be szekereikbe, használják fel sötét céljaikra a falu népének kulturális és politikai elmaradottságát.
(Révai József: Pócspetri. Szabad Nép, 1948. június 6. 1. o.)

Vásárhelyi Miklós (forrás: Wikipedia/Fortepan)

Vásárhelyi szerint a falu plébánosa, a később halálra, majd kegyelemből életfogytiglani fegyházra ítélt Asztalos János (aki megérte a rendszer bukását, 1995-ben hunyt el szülőfalujában) előző „állomáshelyéről” nem véletlenül távozott 1945-ben. Megtudjuk, hogy „Hajdúhadházáról fasiszta múltja miatt jobbnak látta a felszabadulás után azonnal elkotródni”. (Asztalos soha nem volt fasiszta, Vásárhelyi Miklós viszont – önéletrajzi interjúkötetében maga is bevallja – Mussolini Itáliájában tanult, s igencsak rokonszenvezett a fasizmussal egészen addig, amíg származása miatt el nem kotródott Olaszországból. Mindannyiunk nagy szerencsétlenségére Magyarországon telepedett le.)

„Felelniük kell bűneikért és a büntetésnek példamutatónak kell lennie. Mindenkinek lakolnia kell, aki részt vett a gyilkos tüntetésben, de elsősorban a horthysta gyilkosnak, az uszító plébánosnak és azoknak a felbujtóknak, akik felsőbb ösztönzésre a kereszténység védelmének hamis ürügye alatt pusztulásba, vérbe és gyalázatba próbálják sodorni a felemelkedő magyar parasztságot.
(Vásárhelyi Miklós: Vér tapad a fekete reakció kezéhez. Szabad Nép 1948. június 6., 3. o.)

Soros György, a róla elnevezett alapítvány elnöke és Vásárhelyi Miklós, az elnök személyes képviselője sajtótájékoztatót tart a margitszigeti Grand Hotel Ramadában 1989 május 12-én (forrás: MTI)

Az ítélethozatal előtti napon, 1948. június 10-én a Szabad Nép vezércikkben követelt szigorú ítéletet. A cikk címe: „Pócspetriért felelni kell!”. A szerző: V. M. , azaz Vásárhelyi Miklós. A cikk végén olvassuk:

A pócspetri eset véres szégyenfolt a magyar demokrácia vértelen fejlődésének (sic!) történetében. A magyar nép elégtételt követel a példátlan provokációért: szigorú ítéletet elsősorban a felbujtóra és a gyilkosra, de a félrevezetett bűnösöknek is bűnhődniök kell. Elmaradottságuk, tudatlanságuk azonban parancsolóan kötelezi a demokráciát arra, hogy közoktatásunk megjavításával, az egységes demokratikus oktatási rendszer megteremtésével minél előbb vessünk véget az ország egyes részeiben még mindig uralkodó szégyenteljes szellemi elnyomásnak és kulturális elmaradottságnak.”
(V.M. : Pócspetriért felelni kell! Szabad Nép 1948. június 10. 1. o.)

Déry Tibor

1948 júliusában egy másik jeles zsidó író is írt Pócspetriről. Déry Tiborról van szó. Június 8-án, „a gyilkosság után ötödnapra” érkezett a faluba, amely „rendőri zár alatt volt, 60-80 tagú készültség tartotta megszállva, az utcákon éjjel-nappal fegyveres járőrök, a falu határán se ki, se be, dolgozni a földekre is csak az járhatott, aki a készültség parancsnokától külön engedélyt szerzett”. (Déry Tibor: Útkaparó. Bp., 1956, 78. o.) Déry a kiválasztottak közé tartozott, őt természetesen beengedték a faluba, másfél napig kérdezősködhetett-nyomozgathatott, hogy a Párt utasításainak megfelelő riporttal szolgálja meg a belé fektetett bizalmat és a tekintélyes apanázst, amellyel a hozzá hasonló szolgalelkű, söpredék „írástudók”-at jutalmazta a hatalom. Déry hosszú írásában arra keresi a feleletet, hogyan történhetett meg az, ami történt. Szerinte „az igazi tettes nem Pócspetriben élt”. Déry látlelete egyszerű: szellemi-lelki sötétség uralja Pócspetrit.

Nem a pap személyének hívei és barátai, hanem a két évszázados sötétségben megrekedt tömeg indult zendülésre. /…/ Tudatlanok és tájékozatlanok. Az volt a benyomásom, hogy egy vastag fal mögött élnek, amely mögé nem jut el a külvilág szava. Nem jut el, tehát még csak nem is vitatkozhatnak vele.
(I.m. 85. o.)

Ellenfele volt-e ez az ember a magyar demokráciának? Nem, csak ellensége. Éppoly kevéssé ismerte azt, ami ellen küzdött, mint hívei, akiket ostromra vezetett. /…/ Felsőbb parancsra cselekedett. Jó állása volt és semmi tisztessége, megtehette. A bokrok közül, a háttérből figyelte, hogy a nép hogyan indul ölni. Sokszorosan hitványabb ember a gyilkosnál, akit felakasztottak.
(I.m. 86. o.)

Ahol a demokráciának nincs szószólója, ott nem lehet híve sem. A kommunista pártszervezetnek van ugyan állítólag titkára, de hogy ki legyen az, azt senki sem tudta.
(I.m. 93. o.)

A megoldás kulcsa tehát a harcos, élen járó kommunista párt, mert ha az nincs, akkor sötétség és fasizmus honol a haza minden szegletében. Déry szerint az anyagi és lelki elmaradottságból egyként ki kell emelni a falut. Nem csak Pócspetrit, az egész magyar vidéket. S aki ennek útjában áll, azt „el kell takarítani”. (I m. 95. o.)

Királyfalvi Miklóst, a zsidó-kommunista rendszer és firkászaik 30 éves áldozatát 2017. július 8-án temették újra (fotó: Racskó Tibor/Szon)

Déry írása valamivel mívesebb, mint Vásárhelyi Miklós primitív szövegei, de a gyalázkodásban, rágalmazásban azért tejtestvérek ők.
Végezetül az izraelita felekezet lapját, a ma is létező Új Élet című hetilapot idézem, mert természetesen a kommunista párt szövetségeseként működő zsidó szervezet sem maradhatott csendben, amikor a katolikus egyházról volt szó. Tudjuk, mindaz, ami Pócspetrin történt, az iskolák államosításáról szóló törvényjavaslattal függött össze. A kommunista párt a statáriális eljárás után öt nappal megszavaztatta a Házzal a javaslatot, ezzel megszűnt a szabad oktatás Magyarországon, s elkezdődött az egyre hevesebb kampány a katolikus egyház és annak hazai vezetője ellen, amely fél év múltán Mindszenty bíboros letartóztatásában érte el csúcspontját. Az Új Élet a statáriális eljárás, Királyfalvi Miklós fölakasztása után néhány nappal így írt:

Aki csak a vallást védi, és akinek csak a vallás szabadságának szempontjai döntőek, az nem szállhat szembe a magyar demokrácia legújabb törvényjavaslatával, vagy – mire e sorok megjelennek – törvényével. Akik mindenáron lármát csapnak, akik lépten-nyomon felzaklatják a kedélyeket és Pócspetrik sorozatát szeretnék látni ebben az országban, nem a vallást védik és nem a vallás szabadságáért szállnak síkra. A vallás és a vallásszabadság csak ürügy az ő számukra. Egészen más céljaik vannak. /…/
Miért nem fenyegetőztek egyházi átokkal, amikor elhurcolták a magyar munkásság színe-javát és barmok módjára zsúfolták vagonokba vagy hajtották az országutakon a zsidókat? Miért nem tiltakoztak akkor? Miért maradtak csupán az „elméleti” megnyilatkozásoknál? Miért fogalmaztak legfeljebb szépszavú deklarációkat nem is a zsidók, hanem csak a kitért zsidók érdekében? Miért nem járta Mindszenty – Imrédy díszpolgárrá-választása helyett – körbe az országot, hogy keresztes-hadjáratra hívja fel a népet azokkal a fasisztákkal és nyilasokkal szemben, akik nap-nap után megcsúfolták és meggyalázták vallásának és minden pozitív vallásnak legszentebb tanításait?
(Új Élet 1948. június 17. 1-2. o.)