 |
Gyurcsányológia az az új orvosi határtudomány, amely a klinikai pszichológia, neurológia illetve a pszichiátria mentén alakult ki, miután „Gyufi” sajátos megnyilvánulásaival a kezdetektől felkeltette a tudóstársadalom érdeklődését.
Gyurcsányosul valakihez az, akit pénzért nemcsak megvásárol és szolgájává tesz valaki, de a gazdájához gyurcsányosuló ember majmolja is urát: az ilyen szolgalelkûség még önálló megnyilvánulásaiban is igyekszik gazdáját utánozni.
Gyurcsányosít valamit az az ember, aki se szó, se beszéd elvesz valamit, majd közli, hogy nem ő volt, különben is, ha meg mégis, a gyurcsányosítás úgyis „törvényes és tisztességes”…
Gyurcsányos az az ember, akinek viselkedése ideges, frusztrált. Izgágaságáról gyakran messziről megismerszik (főleg, ha az illető a Parlament közepén ül). Stílusában rendkívül gőgös, gesztusai dölyfösek és lekezelők. Beszéde, arckifejezése kioktató, az arisztokratikusnak hitt álsértettséggel az ábrázatán pedig másokban inkább ellenszenvet vált ki, mint szimpátiát.
Gyurcsányi például egy olyan szófordulat, gesztus vagy tett, ami Gyufit idézi. Idetartoznak az ún. Gyurcsány-féle freudi elszólások is: „Csökkentjük, … ööö megemeljük a nyugdíjakat”
Gyurcsányizmus az a kommunikációs forma, amely nem tûr meg mást maga mellett, egyirányú és kinyilatkoztató jellegû. Jellemző sajátossága egyaránt az erőszakosság, érzelmi túlfûtöttség és az atyáskodó semmitmondás. Monologizáló-önkérdező.
Elgyurcsányosodik például egy vállalat, egy ország, egy város – vagyis ellep valamit a tisztességtelenség és a korrupció, elszaporodik a bûnözés, és csak a pénz válik a rendszer kötőanyagává.
Gyurcsáhogás a „Gyuriferi”-hangkiadás – együttesének (normális embereknél ezt beszédnek hívják) egyik lehetséges összefoglaló elnevezése. Talán e dunántúli tájszócska (csáhog) a legalkalmasabb lefedni a miniszterelnöki hangképzést. A szó erőszakos, túlkiabáló és ugatásszerû, kitartó (agyon)beszélést jelent. Ha úgy tetszik, Lízing Fletó valóban unos-untalan csahol – gágog…
Gyurcsányítás a valóság eltorzítása, jobb színben való szándékos feltüntetése, csalás, szélhámosság, hazugság. Például a költségvetési számokat vagy a közvélemény-kutatások eredményeit gyakran gyurcsányítják – nemcsak gyurcsányok.
Gyurcsányság például úgy miniszterelnökké lenni, hogy soha senki a büdös életben egy szavazatott nem adott le rá. Szintén gyurcsányság, hogy a magyar kormány most már mindenki érdekeit képviseli, csak egyvalakiét nem – a többségi magyarságét. Gyurcsányság volt Trianon és gyurcsánysággá lett a rendszerváltás is. A gyurcsányság nehezen magyarázható meg. Túl sok példát találunk rá…
Gyurcsányista az, aki képes a magyart fasisztázni, a háborús hősöket gyalázni. Gyurcsányista az is, aki felejtésre ítéli a múltat, ahonnan jött. A gyurcsányista pénzért szavaz és kedvenc használati eszköze az autóduda. A gyurcsányista a pénzt alapul véve éli életét primitív rácsodálkozással a multik által elé rakott dolgokra; feltétlen a hite az újracsomagolt futószalagos sablonvilágban, szívesebben vesznek, mint alkotnak. Számukra az élet pusztán az igények kielégítésével leélendő fogyasztássorozat a kényelmes, gombnyomásra mûködő globalizmusban. A gyurcsányisták mindig inkább a gombnyomást, mint a gondolkodást választják…
Milye van a nyugatnak mégis, ami nekünk nincs? (Nekünk még Gyurcsány Ferencünk is van…!)
„Furcsány Gyerenc” biztosan csak egy rövid, rossz ízû és felejtésre ítélt epizód a magyar történelemben. A magam részéről remélem, ugyanez elmondható nemsokára a rendszerváltó politikai erők kissé hosszúra nyúlt ügyetlenkedésének 15 (és még valamennyi) évéről is. Az elmúlt másfél évtizedes időszak mindenesetre kísértetiesen emlékeztet azokra a huszadik század első felében zajló folyamatokra, amelyek felett nem voltunk képesek úrrá lenni. Akkor még, ha nagy árat is fizetve érte, de sikerrel őriztük meg önállóságunkat. Az újabb háború újra vesztessé tette az országot, majd kommunizmus kényszeruralma után, aminek több évtizedes „szocialista” munkáját végül hiábavalóvá, megkérdőjelezhetővé tette az új, kapitalista magyar útkeresés. 1988-ban megint valaminek a végén álltunk, megint kimerülten és kiszolgáltatottan, épp úgy, mint 1918-ban vagy 1945-ben. Megint tehetetlennek bizonyult a magyar politika akár diplomáciai, akár gazdasági téren önálló, markáns érdekérvényesítést folytatni. Így megint nyugat-európai rendelésû kényszerpályára szorultunk, és megint kellő kiindulási erőforrás hiányában. Ki érti ezt?
Nyugati életforma gyorstalpaló-módra. Csomagolva, sugározva, szónokolva!
Emlékszünk, és tudjuk szüleinktől is, hogy milyen bûvös ereje volt a ’80-as években a „nyugati” szónak? A kommunizmus összeomlása után, hirtelen ránk szakadt szabadságunk miatt érzett örömünkben lehet, hogy fel sem merült az önállóság, de legalábbis függetlenség alapigénye? De hát akkor annyira másnak tûnt az a nyugati Európa, és annyira nyilvánvaló útnak a nyugati integrációs folyamat. Ötven év nyugati tapasztalatát kellett tehát minél hamarabb elsajátítanunk, ügyelve egyszersmind az ötven év szocializmusunk romjainak eltakarítására is. A rendszerváltozást követő időszak a volt kommunista országok számára azt jelentette, hogy az elmúlt ötven évet, amit a nyugat-európai fejlődés magáénak tudhatott, milyen gyorsan képesek elsajátítani és magukévá tenni. Az életmódváltás zacskókba és dobozokba csomagoltan érkezett, a gondolkodásmód megváltoztatása pedig filmre véve. A szemléletváltás betetőzése az amerikai típusú szórakozási, szabadidő-töltési szokásrendszer meghonosítása volt, amely a vásárlásokra és szolgáltatásokra épül. (Humanista moralizmus helyébe materialista monetar-hedonizmus).
Ugyanígy a politikában is: tizenöt év egy igen erős intenzitású nyugati típusú politikai fejlődéssorozat volt. A létező összes kombináció, stratégia és elképzelés megfogalmazódott már, de célt egyik sem ért. Volt idejük. Kipróbálhattak minden nyugati ötletet, ún. „modelleket”. Egy ügyesen összeállt garnitúra lejátszott majdnem mindent, eljátszott majdnem minden szerepet. Látjuk, érezzük: nem igazán tudnak vezetőink újat mondani, s bár a problémák régiek, az új ötletek sem segítenek. Kifogytak az ötletekből, megállt Magyarországon a nyugati tapasztalat tudománya! Ezért lehet Gyurcsány ott, ahol van, és ezért vannak a magyarok ott, ahol vannak.
„Furcsány” sajnálatra méltó ember. Egy sokfelvonásos politikai tragikomédia valóságshowba illó figurája, az utolsó szín sztárja, aki „Mi, az hogy?!”-alapon vállalja a legmegbotránkoztatóbb negatív hős drámai szerepét. Neki szívem szerint magasabb rangot és feladatot szánnék, mint ma Kis-Magyarország nagyhangú miniszterelnökét játszani. Szerintem az ókorban kellett volna születnie, despoták és zsarnokok korában, és élnie a Nero, vagy Commodus-féle római császárok bármelyikének bőrében. Kár, hogy nem így történt.
Jónás Levente
