Az ihletet egy fotóritkaság adta számomra, hogy foglalkozzak a témával. Mégpedig az alábbi kép:

Azért persze az arányok sem mellékesek, a fenti fotón szereplők természetesen nem mutatják, az adott nemzetiségből hány százaléknyi élt arrafelé akkoriban, ezért ennek utána kellett néznem. Az 1910-es népszámlálás szerint a tartomány lakossága 800 198 fő volt, ebből ruszin és ukrán 38,88%, román 34,38%, osztrák-német 21,24%, lengyel 4,55%, magyar 1,31%, szlovák 0,08%, szlovén 0,02%, olasz 0,02%, és kevés szerb, horvát, török, örmény, cigány. Tehát, mint látható, igen alacsony számban voltak ott magyarok, de mégiscsak érdekes, hiszen Bukovina a történelmi Magyarország határain kívül esik.

Bukovina (románul Bucovina, németül Bukowina) történelmi régió Kelet-Európában, amely a mai Románia és Ukrajna között van felosztva. Önállósággal soha nem rendelkezett, mindig valamely államnak volt a része.

A Monarchia felbomlásakor az ott élő románok kimondták az egyesülést a Román Királysággal, majd a román hadsereg be is vonult a tartományba, viszont Bukovina északi szeglete egy ideig a nyugat-ukrajnai nacionalista szellemiségű köztársasághoz tartozott. De az 1919. évi Saint Germain-i békeszerződés a tartományt Romániának adta, és elkezdődött az erőszakos románosítás. 1923–1926 között az összes nem román iskolát bezárták.

Majd aztán később újra felbolydultak az események, 1940-ben Bukovinát felosztották. A Szovjetunió a tartomány északi felét a Molotov–Ribbentrop-paktumon is túlterjeszkedve elfoglalta, és a tagköztársaságát képező Ukrajnának adta. Miután a tengelyhatalmak 1941-ben megindították a Szovjetunió elleni háborút, az elvesztett északi rész visszakerült Romániához, de a második világháborút lezáró párizsi békeszerződések értelmében újból Ukrajna része lett Csernyivci terület néven. Déli része, amely lényegében megegyezik Suceava megyével, maradt Romániánál.

A hírhedt és rosszemlékű madéfalvi vérengzés nyomán. Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába, és részben a csángók között telepedett le. Itt a székelyek több települést is alapítottak. Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786).

Viszont az évek során sokan hagyták el a vidéket, telepedtek le Erdély és a Kárpát-medence más területein, de érdekesség, voltak olyanok is, akik Kanadába és Brazíliába vándoroltak ki. Kanadában 1905–1914 között több farmertelepet hoztak létre, például: Hapkins, Székelyföld, Máriavölgy, Hamilton, Regina, Punnichy, Eszterháza. Brazíliában: Boldogasszonyfalva (1924).

Végül 1942-ben a bukovinai székelyek maradékát maga a magyar kormány telepítette el. Mégpedig Délvidékre, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, tehát a visszatért országrészre.

Elenyésző, minimális számban. Róluk a Dévára került, és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a '90-es évek elején még hallottak. Viszont a bukovinai székelyekről Sára Sándor készített dokumentumfilmet „Sír az út előttem” címmel. Magyarországon ma saját szervezetük van, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, ami Bonyhádon székel. Bonyhádra az a magyarázat, hogy a Délvidékre telepített bukovinai székelyeknek az 1944-es szerb kommunista vérengzés miatt újra csak menekülniük kellett, így tették át székhelyüket a Tolna megyei Bonyhádra és környékére.

1944 októberében, mindenüket hátrahagyva, földönfutókként kellett menekülniük a visszatérő szerbek elől. A Dunántúlra irányították őket. A meséikben, népdalaikban annyit emlegetett “édes haza” romokban hevert. Nem ölelte keblére két évszázad után hazafutott, boldogtalan gyermekeit. Hat hónapon át a zalai falvak istállóiban találtak menedéket.

1945 márciusában Dr. Bodor György kormánybiztos szervezte meg az immár ötödik hazájukban való letelepedésüket. A Völgységben, Baranya és Bács-Kiskun megye falvaiban, a kitelepítésre ítélt németek házait jelölték ki számukra lakhelyül. Az öt falu népét ismét harminckilenc faluban szórták szét – írják.

Erről a tragédiáról egyébként az alábbi kiváló dokumentumfilm is beszél:

Manapság már, mint fentebb írtuk, nem igazán tapasztalható a székely jelenlét Bukovinában. Ekképpen vált tehát a bukovinai vidék magyar lelkek híján pusztán egy történelmi mementóvá. De a falvak és kulturális lenyomataik ma is élnek, így még sem kizárólag az elmúlásról beszélnek, és a bukovinai székelyek utódaik a mai napig őrzik a lángot.

Lantos János – Kuruc.info