Ezeknek a mindennapi árulásoknak, avagy, ahogy az ezeket integráló és vezénylő szervezet, az RMDSZ vezetői mondják, „a kis lépések politikájának” az eredményei pedig a magyarság szempontjából dermesztőek és katasztrofálisak. Az erdélyi magyarság a rendszerváltás óta eltelt mintegy három évtized alatt elvesztette lélekszámának 40%-át, több mint 600 ezer főt. Eközben sem önálló magyar egyetemet, sem területi autonómiát, sem valós nyelvhasználati vagy jelképhasználati jogokat nem tudott kiharcolni magának. Ugyanakkor keserű iróniával állapíthatjuk meg, hogy cserébe legalább a magyarok lakta térségeken a legalacsonyabbak az átlagbérek.

Ehhez képest már csupán hab a tortán, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag az utóbbi években a magyar nemzetpolitika döntéshozói is – Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes fővezérlete mellett – ezt a kollaboráns elitet támogatják, ők a NER kizárólagos haszonélvezői.

December elseje jellemzően olyan évforduló, amely szemléletes képet ad az árulás, a nemzetárulás erdélyi magyar természetéről. Ezt a napot nevezte ki a bukaresti államépítés a román egyesülésmítosz legfontosabb ünnepnapjának, Erdély és Románia egyesülésének napjának, és ez az a napja az évnek, ahol választott magyar vezetők sokasága érez súlyos megfelelési kényszert arra, hogy a román állam iránti lojalitását kifejezze. Emellett szeptember vége és október közepe az az időszak, amikor Észak-Erdélyben szinte valamennyi településen külön helyi eseményeken is az orrunk alá dörgölik, hogy 1944 őszén „felszabadítottak” bennünket, és ezeken a kis „ünnepségeken” is gyakran ott találjuk közösségünk koccintgató, koszorúzgató vezetőit.

Ugyanakkor jelen írás egy kicsi, de beszédes példa bemutatásával kíván belátást adni abba, hogy mennyire mély is az a lelki gödör, amelyből ki kellene másznunk valahogy. Csapjunk hát a közepébe!

Az alábbi képen Tar Miklós, pontosabban Tar Nicolae, a Szatmár megyei Mezőterem polgármestere látható, amint saját közéleti oldalán élteti Romániát és a románokat nemzeti ünnepük alkalmából. Ebben eddig semmi rendkívüli sincsen, hiszen RMDSZ-es polgármesterek tucatjai teszik ugyanezt minden évben. A mi Tar Miklósunk azonban nem egyszerű RMDSZ-es, hiszen RMDSZ-es alpolgármesterként kezdte, majd miután egy helyi választás miatt 2016-ban összekaptak, átnyergelt a Magyar Polgári Pártba. De itt sem volt szerencséje, hiszen az MPP 2022-ben egyesült az Erdélyi Magyar Néppárttal, és az új autonomista közeg sem volt ínyére, ezért innen az MPP és EMNP fúziójából létrejött Erdélyi Magyar Szövetségből is dobbantott az EMSZ-t RMDSZ-es megrendelésre megosztó Kulcsár Terza József új pártjába, a Magyar Polgári Erőbe. Végül itt sem találta meg a számítását, mert az idei önkormányzati választások alkalmával visszatért, pontosabban visszakéredzkedett az „anyaszervezetbe”, és ismét RMDSZ-esként szerzett új polgármesteri mandátumot.

Kis adalék, hogy a mi Tar Nicolaenk miért is nem érezte jól magát az egyesült autonomista pártban, az EMSZ-ben, hiszen itt egy írás, amelyben egy szatmári román portálnak arról nyilatkozik, hogy elhatárolódik a párttól és az autonómia ügyétől, sőt társaival kénytelenek új pártot bejegyezni (a Kulcsár Terza József-félét), mert ők nem szélsőségesek.

Végül – egy időre – oszlopos tagja lett az Erdélyi Magyar Erő néven újonnan bejegyzett pártnak, aminek a pikantériája, hogy azt amúgy az a kolozsvári Kulcsár Terza József alapította, akinek legfontosabb deklarált politikai célja nem más: Székelyföld autonómiája. Persze a rossz nyelvek szerint az új pártnak sem feltétlenül az autonómia megvalósítása, hanem inkább a valamennyi pártból kiszorult Kulcsár újabb parlamenti mandátumának az idei, decemberi választásokon való bebiztosítása a legfőbb küldetése. És inkább költői kérdés marad az is, hogy Kulcsárnak miért kellett megosztania a végre a pártfúziót követően egységesült erdélyi nemzeti oldalt. Mindenesetre az autonómiatagadó Tar Nicolae és az autonomista Kulcsár közötti viszony igen szívélyes, hiszen utóbbi nem egy alkalommal tett eleget különböző mezőteremi meghívásoknak.

Fentiekhez képest már igazi „jutalomkör”, hogy Tar Nicolae a közelmúltban maga adta büszkén hírül, hogy Székelyudvarhelyen a Hunyadi László vezette „Történelmi Vitézi Rend” tagjává avatták.

S hogy egyeseknek bármi lehetséges, íme két képösszeállítás arról, hogy hogyan is kell egy az RMDSZ-be visszafogadott elöljárónak ünnepelni december elsején, illetve milyen odaadóan lehet a Horthy Miklós kormányzó alapította Vitézi Rend egyik, magát utódszervezetnek beállító egyesület tagjaként tisztelegni a román hősök napja alkalmából Szatmár megye prefektusának társaságában.

Zárásképpen, azoknak, akik még nem szédülnek eléggé, következzen még egy fordulat! Hiszen polgármester urunk a fentebbi lendülettől mit sem zavartatva volt képes idén elvállalni a főszervezői feladatait a Magyar Nemzeti Agrárgazdasági Kamara Magyarok Kenyere elnevezésű programja partiumi búzaösszeöntési főeseményének (csak most a magyar trikolór váltotta a románt).

Összegzés? Jelen sorok szerzője inkább sírásra érez késztetést, hiszen miféle sors várhat arra a jobb időkre érdemes, sokszorosan kifosztott és megalázott maradék erdélyi és partiumi magyarságra, amelyet vezetői egyszerre adtak el Bukarestben, Budapesten és Brüsszelben, és amelynek helyi elöljárói közül a Tar Nicolae-félék számítanak a rátermettnek és alkalmasnak, a követendő példának?