A szovjetek támadásaik előtt erős tüzérségi előkészítéseket alkalmaztak, ami ellen a Wehrmacht több módszert is kidolgozott.

Az egyik módszer az volt, hogy kivárták a tüzérségi előkészítés végét a második vagy harmadik vonalban, majd az összekötő árkokon visszarohantak az első vonalba. A szovjet taktikai válasz erre az volt, hogy a mélységi tüzérségi előkészítés után még egyszer sortűz alá vették az első vonalat, hogy a visszatérő német katonákat megöljék. Erre a német válasz az volt, hogy színlelt első vonalat építettek ki, amiben csak néhány őr és géppuskás volt, hogy a vonal használtnak tűnjön. A szovjetek erre a színlelt első vonalra koncentrálták a tüzérségi előkészítéseiket, majd beleütköztek a tényleges első vonalba.

A másik fő módszer a védekezésre a domborzat kihasználása volt. Ebben az esetben a fő ellenállási vonalat a domborzat takarásába, a domborzat ellenség felé emelkedő oldalára helyezték, hogy a dombok kitakarják a szovjet tüzérséget, ami nagyon megnehezíthette a tüzérségi előkészítéseket.

A németek az aknákat hatékony védelmi fegyvereknek tartották. Statikus frontvonal esetén a németek az aknamezőket a védelmi rendszer részének tartották, amiket egy átfogó aknaterv alapján raktak le a tűzfegyverek tervének koordinációjában.

A második világháború legfejlettebb aknája a német S-akna volt. Az S-akna különlegessége abban állt, hogy az volt az első ugróakna: az akna a gyújtó aktiválódása után az alján lévő robbanótöltet hatására felrepült a levegőbe, majd egyméteres magasságban robbant fel, ami nagy területen szétszórta az akna szélén elhelyezett golyókat. Ennek következtében az akna gyakran több sebesültet/halottat eredményezett, ami a világháború után az akna széleskörű másolásához vezetett. A franciák az S-aknát a '39 szeptemberi francia támadási kísérletek után „csendes katona” névvel illették, ami jelentős szerepet játszott a franciák támadásának kudarcában.

A Wehrmacht által alkalmazott másik veszélyes aknatípus az üvegakna volt. Az üvegaknának több előnye is volt: egyrészt olcsó volt gyártani, mivel az akna burkolata üvegből készült, aminek következtében minimális mennyiségű fém kellett hozzá. A másik előnye az volt, hogy mivel üvegből készült, ezért a fémdetektorok nem tudták megbízhatóan érzékelni, ami miatt nehéz volt felkutatni és hatástalanítani.

A maximális hatás érdekében az aknákat meghatározott mintázat szerint rakták le. Ez alól kivételt az képezett, ha az adott szektorban nem akartak offenzív műveleteket végrehajtani, mely esetben az aknákat véletlenszerűen rakták le.

A fő övét a páncélvédelmi aknamezőknek egységes mintázat alapján rakták le, ami előtt gyalogság elleni aknákat szórtak el. Mindkét típust elláthatták felvétel elleni eszközökkel, és az élőerő elleni aknákhoz botlódrótot is csatolhattak. Bizonyos esetekben ezeket az aknákat szögesdrótok közé helyezték.

Az élőerő elleni aknamezők elé páncélvédelmi aknákat helyeznek, hogy megakadályozzák a fő öv detonációját járművek által. Az aknamezők elülső éle elé faburkolatú aknákat szórtak el. Ezek tankelhárító és gyalogság elleni aknákként is funkcionáltak, és elvették az ellenség kedvét a fémdetektorok használatától.

Aknamezők előtt és főleg aknamezők közötti réseknél aknákat telepítettek szélesen elszórva jelöletlen csoportokban. Emellett aknákat helyeznek le a mezők elülső élétől meghatározott szögben, hogy megrongálják a réseket kereső járműveket.

A németek a járőrök és a támadó csapatok számára réseket hagytak az aknamezőkön. Állandó járőrözés esetén új réseket nyitottak, a régi réseket pedig időközönként bezárták.

Amikor a Wehrmacht egységei gyors visszavonulásban voltak, akkor sok kicsi aknamezőt raktak le. Ezek a mezők több különböző típusú aknából álltak és jelöletlenek voltak. A mintázat hiánya ezeknek a mezőknek a megtisztítását munkaigényes és veszélyes feladattá tette.

Gyors visszavonuláskor a németek az aknamezőket az utakra és azok mentén, a repülőterekre, a vasútvonalakra és távírda-vonalak mentén helyezték el. Az utak felszínére általában nem tettek aknákat, de néha barnára festett harckocsi, aknákat helyeztek az út mélyedéseire, abban a reményben, hogy a járművek vezetői nem tudnak időben megállni.

A németek a városokat és falvakat kiváló erődöknek tartották, főleg ha az épületek kövekből álltak. A városok kiváló páncélelhárító állások is voltak, mivel számottevő tüzérségi-gyalogsági erőfeszítésbe telt semlegesíteni azokat.

Egy város vagy egy falu védelménél a németek a fő ellenállási vonalat mélyen a beépített területen belül jelölték ki; a város széleit, amik könnyű célpontjai voltak az ellenséges tüzérségnek, túlságosan sebezhetőeknek tartották. A fő ellenállási vonal szabálytalan kialakítású volt, hogy oldalazó tüzeket alakítsanak ki, és mindent megtettek, hogy az utolsó pillanatig álcázzák. Kisebb erődtámpontokat tartottak fent a fő ellenállási vonal előtt, hogy további oldalazó tüzeket biztosítsanak. Zsákutcákat alakítottak ki, amelyekben kísérleteket tettek a támadók csapdába ejtésére, hogy később mobil tartalékok ellentámadásával megsemmisítsék őket. Ezeket a tartalékokat a városon belül készenlétben tartották, viszont más tartalékokat a város határán kívül tartottak, hogy megakadályozzák az ellenség átkaroló hadműveleteit.

A használt és az üresen hagyott házakat egyaránt csapdázták. Az épületek bejáratait blokkolták, és minden ablakot kinyitottak, hogy ne árulják el, honnét lőnek. A szobákat sötétítették, és lyukakat vájtak a falakba az épületek közötti közlekedésre. Ahhoz, hogy elkerüljék az észlelést, a szoba közepéről lőttek, és gyakran helyet változtattak, miközben az összeköttetést pincéken és tetőkön keresztül tartották fenn. A géppuskákat alacsonyan, a földszinten tartották, hogy jobb hatásuk legyen. A kéményeket és párkányokat a tetőn lévők fedezéknek használták, cserepeket eltávolíthattak, hogy kibúvókat alakítsanak ki. Amikor házak összeomlottak, akkor a védelmet a pincékből folytatták, és a romokat erődtámpontokká szervezték.

Az önjáró páncélvadászok csak '42-ben jelentek meg nagyobb számban a Wehrmacht szervezetében, viszont rövid időn belül a Wehrmacht tüzérségének egyik legfontosabb ágává váltak. A páncélvadászokat kezdetben elavult harckocsialvázakra épített páncéltörő lövegekkel hozták létre, később jelentek meg a megfelelő páncélzattal rendelkező, páncélvadász feladatokra fejlesztett járművek.

A korai, nagyobb számban gyártott páncélvadászok a Marder szériához tartoztak. A Marderek olcsó, alacsony tömegű járművek voltak, amiket Panzer 2-es és Panzer 38-as alvázra építettek. Kis tömegük ellenére sikeresek voltak a nehéz orosz harckocsikkal szemben, mivel az ágyújuk elég erős volt a T-34-es és a KV-1 páncélzatának átütésére, de a gyenge páncélzatuk miatt csak ideiglenes megoldásnak számítottak. Amilyen gyorsan csak lehetett, fejlettebb páncélvadászok gyártására álltak át.

A legtöbb szövetséges és szovjet harckocsit az önjáró lövegek közül a Stug 3-as rohamlövegek semmisítették meg. A Harmadik Birodalom legnagyobb számban gyártott páncélozott járműve ugyan a rohamtüzérséghez tartozott, viszont a háború előrehaladtával egyre többször kellett páncélvadászként alkalmazni őket. Ebben a feladatkörben sikeresek voltak, mivel az alacsony felépítményük miatt könnyű volt álcázni őket, kis célpontot nyújtottak, emellett a gyártásuk olcsóbb volt, mint egy ugyanolyan fegyverzetű harckocsinak.

A páncélvadászok a harckocsikat tömeges alkalmazással és jó pozíciók kiválasztásával győzték le. Az ideális páncélvadász-állások az ellenséges előrenyomulás vagy áttörés szárnyain helyezkedtek el, fedezéket nyújtottak a megfigyeléssel szemben, és lehetőleg valamilyen harckocsi-akadály mögött voltak, például folyók, mocsarak vagy aknamezők mögött.

A páncélvadász parancsnok tehetsége a megfelelő pozíciók szükség előtti kiválasztásában rejlett, és abban, hogy időben helyükre tudta juttatni a lövegeit. A lövegek összpontosítása szintén része volt a jó páncélvadász taktikáknak, a lövegek kis csoportokban alkalmazása rossz gyakorlatnak számított.

A gyalogsággal együttműködő páncélvadászok a cél körzetében maradtak, amíg azt meg nem erősítették ellentámadás ellen, majd tartalékba visszavonultak. Amennyiben a gyalogságot megtámadták, a páncélvadászokat ott alkalmazták, ahol az ellenséges páncélosok veszélye a legnagyobb volt, kiegészítve a vontatott páncéltörő ágyúk tüzét. Visszavonulás során a mobilitásuk miatt az utóvéd szükségszerű tagjai voltak, lehetővé téve nekik, hogy előre kiválasztott védelmi pozíciók sorozatán keresztül vonuljanak vissza az új frontvonalba.

Amikor harckocsikkal dolgoztak együtt, akkor a páncélvadászok egy alapot formáltak az előrenyomulás folyamán, és fedezték az előrenyomulás szárnyait. Amennyiben a harckocsik sikeresek voltak, a páncélvadászok előrenyomultak, és egy újabb alapot alakítottak ki a támadás következő fázisához. Amennyiben a harckocsik nem voltak sikeresek, vagy az ellenséges páncélosokat a páncélvadászokkal akarták megsemmisíttetni, akkor a páncélvadászokon keresztül vonultak vissza, ezáltal csapdába vezetve az ellenségeiket.

A konstrukciós jellegzetességeik miatt a páncélvadászok erősebb fegyverzettel voltak ellátva, mint az ellenségeik, és az ellenséggel a legnagyobb lehetséges távolságon ütköztek meg, amikor a harckocsik ágyúja már nem volt hatékony.

A Wehrmacht páncélelhárítását a háború késői szakaszában a kézi páncéltörő fegyverek (Panzerfaust és Panzerschreck) elterjedése módosította jelentős mértékben. Alább egy páncélvédelmi súlypont kialakítása látszik.

A képen látható számok és objektumok magyarázata: a képen látható harccsoport célja a támadó brit tankok (1) késleltetése volt. Egy ilyen harccsoport makacsul ellenállt, amíg a visszavonulásra parancsot nem kapott, vagy elszakadt egy meghatározott pillanatban. Ezek után előre tervezett tüzérségi össztüzet zúdítottak a nemrég elhagyott állásokra.
Kisebb aknamezőket (2) raktak le útszűkületeknél, amik harckocsi és élőerő elleni aknákat is tartalmaztak. A gyalogság elleni aknák nemcsak az utászok dolgát nehezítették meg, hanem a javító csapatokat is megakadályozták abban, hogy elérjék a tankot, továbbá megakadályozták, hogy a gyalogság fedezékként használja az aknára hajtott harckocsit. A kevés rendelkezésre álló páncéltörő ágyút (3) gyakran egyesével alkalmazták nagyobb csoportok helyett; 20 mm-es légvédelmi gépágyúkat (4) helyeztek a szárnyakra, hogy ellensúlyozzák a páncéltörő ágyúk hiányát. Egy Panzerschrekekkel felszerelt raj alakított ki állásokat tipikus mintázat szerint (5). A Panzerschrekeket V alakú állásokba helyezték el, hármas csoportokban, kettő elől, egy pedig hátul foglalt helyet. Az állásokat nyílt területeken helyezték el, hogy nagy területet vehessenek tűz alá, a kitermelt földet pedig eltüntették, hogy nehezebb legyen észrevenni őket. Ez az elhelyezés biztosította a Panzerschrekeknek, hogy bármilyen irányból érkező tankokkal szembe tudtak szállni, és a mélységi védelem is biztosítva volt. Az ellenség irányába a V feje mutatott. A lövész a V-nek abba az ágába ment, ahonnét jobban tudott az ellenségre lőni, a segédje pedig a másik ágban keresett fedezéket. Habár vannak épületek a körzetben, csak néhány mesterlövész (6) foglalt helyet bennük: az épületek ugyanis vonzották az elnyomó tüzet, és az ellenség számára lehetővé tették a csapatok gyors észrevételét. Szétszórt gyalogos párok (7) elrejtőztek Panzerfaustokkal harckocsi-útvonalak mentén, hogy megütközzenek az átjutó harckocsikkal. Ugyan a puskalétszáma sok egységnek csökkent, nagyobb mennyiségben alkalmaztak géppuskákat (8) a tűzerő növelésére, amiket a gyalogság szeparálására alkalmaztak.
Ahogyan az ellenség közeledett, 8 és 12 centiméteres kaliberű aknavetőkkel előre belőtt zárótüzeket adtak le (9). Rohamlövegeket (10) elhelyezhettek hátul, beásva, vagy épületek belsejében, hogy tovább késleltessék az ellenség előrenyomulását.

(Olvasónktól)

- Handbook on German Military Forces 1945

- Company Officers Handbook on the German Army

- Osprey Publishing: World War 2 Infantry Anti-tank Tactics

- Osprey Publishing: Sturmartillerie & Panzerjager 1939-1945