A német hadihajók által alkalmazott hajtóanyagok több tekintetben is hatékonyabbnak számítottak más korabeli hajtóanyagoknál. Az a terület, amit leggyakrabban kiemelnek velük kapcsolatban, az a biztonságos tárolás és kezelhetőség. Ezen a téren a német hajtóanyagok már az első világháborúban is jobbak voltak, ugyanis a skaggerraki csatában több brit hadihajó is felrobbant lőszerrobbanás következtében, ami a német oldalon kevésbé volt jellemző. A skaggeraki csatában a brit veszteségekhez a kevésbé biztonságos lőszer mellett az is hozzájárult, hogy az első világháború idején több angol hadihajón szándékosan megszegték a lőszer tárolásával kapcsolatos szabályokat, aminek következtében hajlamosak voltak felrobbanni.

A német lőszer elsősorban a hajtóanyaghoz kevert stabilizátor miatt volt biztonságosabb, amit az első világháború után több más haditengerészet is lemásolt, köztük a francia, a brit és a japán is. A német hajtóanyagok gyakran akkor sem robbantak fel, hogyha tűz érte őket, például ha egy lövedék eltalálta a lőszerraktárat.

Az első világháború után a németek továbbfejlesztették a lőszereiket, amiből a legfontosabb fejlesztés az volt, hogy a hajtótöltetekből elhagyták a nitroglicerint, és kicserélték dietilén-diglikol-dinitrátra (DEGN). A DEGN-nek több előnye is volt, az egyik az, hogy spórolni lehetett vele a nitroglicerinnel. A másik az volt, hogy alacsonyabb hőmérséklete égett tőle a hajtóanyag, ami csökkentette a cső igénybevételét, jelentősen kitolva a cső élettartamát. Ebből a szempontból ennek következtében a Kriegsmarine rendelkezett a leghatékonyabb hajtóanyaggal, ugyanis a második világháború idején szinte az összes másik haditengerészet korditot és nitrocellulózt használt hajtóanyagnak, amik 3000 kelvin felett égtek, amivel szemben a diglikolt tartalmazó német hajtóanyagok 500-1000 fokkal alacsonyabb hőmérsékleten égtek.

A diglikolt a Wehrmacht szárazföldi hadereje, a Heer is használta, ahol szerepe volt abban, hogy a német könnyű tarackok csőélettartama 10 ezer lövés felett volt.

Hozzátesszük, hogy a jó hajtóanyag ellenére a német csatahajók lövegeinek csőélettartama nem volt nagyon magas, mivel az más tényezőktől is függött, például a kilőtt lövedék sebességétől és a cső tervezési paramétereitől (biztonsági tényező), viszont a diglikol által adott előnyt arra is lehetett használni, hogy azonos csőélettartam mellett nagyobb teljesítményűek legyenek a lövegek. A nagyobb lövedéksebesség miatt a német lövedékek laposabb pályán haladtak, rövidebb idő alatt értek a célhoz és jó volt az átütőképességük.

Fentebb egy táblázatban látszanak az erősebbnek számító világháborús csatahajók lövegeinek tüzérségi paraméterei. A legerősebb lövegei a japán és az amerikai haditengerészetnek voltak, mivel azok között hosszabb ideje fegyverkezési verseny volt, ami mellett az európai országokat a fegyverkezési versenyt korlátozó egyezmények (és a költségek) jobban korlátozták. A táblázatból látszik, hogy az európai tengeri hatalmak legerősebb nehézlövegei 380-381 mm-es kaliberűek voltak, míg a Csendes-óceánon jelentős számban ennél nagyobbak voltak a lövegek.

A német csatahajók és csatacirkálók leginkább a tűzgyorsasággal és a gyors gránátokkal tűntek ki. A fenti hajóosztályok közül a Scharnhorstnak volt a legtöbb gránátja. A fenti táblázatból az egyik löveg, ami kilóg, az az olasz 320 mm-es löveg, amik azért különlegesek, mivel eredetileg 305 mm-es lövegek voltak, viszont az olaszok úgy döntöttek, hogy a régebbi hajóikat úgy teszik harcképesebbé, hogy felfúrják a lövegeiket. A legrövidebb csőélettartamuk az olasz lövegeknek volt, viszont cserébe nagyobb volt a lövegeik kezdősebessége és az európai országok közül nekik voltak a legnagyobb átütőképességű lövegeik. A brit és az amerikai hajóknak hosszabb csőélettartamuk, de azzal együtt lassabb gránátjaik voltak. A Queen Elizabeth osztályú csatahajók lövegeihez azért írtam, hogy régi lőszerrel, mivel a páncélátütés csak az első világháborús lőszerhez van meg, viszont a két világháború között volt fejlődés a területen, vagyis az átütőképesség a táblázatban lévőnél magasabb lehetett. Korszerűbb lőszer esetén akár 30-50%-kal is magasabb lehetett az átütés, habár a modernebb lövegekhez képest akkor is alacsonyabb volt A páncélátütés nulla méteren értendő, nagyobb távolág esetén a légellenállás fékező hatása és becsapódás szögének változása miatt csökkent az átütés.

A tipikus német tengeralattjárók legnagyobb hatótávolságú érzékelő rendszere a hidrofon volt. A német tengeralattjárók nagy része a Gruppenhochgerat nevű rendszerrel volt felszerelve, ami a tengeralattjáró oldalain elhelyezett oldalanként 12 hangérzékelőből és a hozzá tartozó elektronikából állt. Mivel a hang vízben nagyon jól terjed, ezért egy ilyen eszközrendszerrel egy tengeralattjáró akár 100 kilométeres távolságból is meghalhatta egy konvoj zaját, ami többszöröse volt a vizuális érzékelés lehetőségeinek. A hidrofonnak megvolt az az előnye a radarhoz képest, hogy, mivel nem bocsátott ki jeleket, hanem hallgatózott, ezért nem lehetett az U-boot jelenlétét érzékelni a használata esetén.

Ezt a technológiát nem csak a tengeralattjárók, hanem a felszíni hadihajók is használták, ahol szintén előnyösnek tartották, hogy nem lehet fogni a jeleit, mivel passzív rendszerről volt szó.

A Kriegsmarine a darabszámhoz képest legeredményesebb tengeralattjárói az IX típusba tartoztak. Ezeknek a tengeralattjáróknak az volt a jellemzője, hogy nagyobb hatósugarúak voltak, mint a tipikus korabeli német tengeralattjárók. Ennek következtében ezek a járművek nem csak az Atlanti-óceán északi vizein vadászhattak, hanem el tudtak jutni a Karibi térségbe, az Atlanti-óceán déli területeire, sőt, a típus nagyobb hatósugarú altípusai akár az Indiai-óceánon is vadászhattak.

Az, hogy az IX típus tengeralattjárói Európától messze is folytathattak műveleteket, elsősorban azért volt előnyös, mivel az angol és amerikai hadtengerészeteknek sokáig nem volt elég hajójuk ahhoz, hogy minden kereskedelmi hajót kísérni tudjanak. Ennek következtében a háború nagy részében a brit és az amerikai haditengerészet az erőit a leginkább veszélyeztetett észak-atlanti térségre összpontosította, aminek következtében az Európától távol lévő hajózási útvonalakon a kereskedelmi hajók jelentős rész védtelenül hajózott. Ennek következtében a nagy hatósugarú, IX típusú tengeralattjárók konvojkíséret nélküli hajókra vadászhattak, aminek következtében ezek a tengeralattjárók a bevetett mennyiséghez képest nagyon sok hajót elsüllyesztettek, a típus hajói között nem volt ritka, hogy az elsüllyesztett hajók vízkiszorítása elérte a 100 ezer tonnát. A típus IXB altípusú egységei egyenként körülbelül 100 ezer tonnát süllyesztettek el, aminek következtében a vízkiszorításuk 80-90-szeresét süllyesztették el, aminek következtében biztos, hogy az angoloknak sokkal többe kerültek a károk, mint a németeknek a megépítésük.

Az IX típus egyik jellemzője a nagyobb hatósugár mellett a kettős hajófal volt, ami miatt nagyobb eséllyel vészelte át a vízibombákat. A típus hajóin az előbbiek mellett jobbak voltak az életkörülmények, mint az átlagos német tengeralattjárókon, ami jól jött a hosszú utakon.

Az IX típus legnagyobb hatósugarú altípusa a IXD2 altípus volt. Ezek abban különböztek a korábbiaktól, hogy a szokásos két dízelmotor mellett volt további két dízel-motoruk a gazdaságos felszíni cirkáláshoz, ami a megnövelt üzemanyag-mennyiséggel együtt óriási hatósugarat biztosított a típusnak. Ezek a tengeralattjárók el tudták érni az Indiai-óceánt és a távol-keleti vizeket is.

Az első hatásos radarelnyelő anyagot történelemben a Kriegsmarine használta a tengeralattjáróin.

A Tarnmattének nevezett anyagot a tengeralattjárók Schnorkeljeire kenték, a hatékonyságát 90%-osnak tartották.

(Olvasónktól)