Az első ismert kávéházat egy bizonyos Kávéfőző Balázs (Blasius) alapította 1714-ben, a pesti Vízivárosban. A pesti kávéház(ak) a kezdetektől fogva az erkölcsi fertő és a társadalmi züllés színterévé váltak. A visszaemlékezések szerint már a XVIII. században is az egyszerű vendégeket selyemtrikóba bujtatott artisták és ledéren öltözött nőcskék csábították hosszas maradásra. Nem csoda, hogy a női nem nagy rajongójaként ismert, nőnek született, de férfiként élő Vay Sarolta egy évszázaddal később is gyakran megemlítette Blasius kávéházát irományaiban. Bár ő azzal színesítette az első kávézó történetét, hogy előkelőbbre cserélte a törzsközönséget: szerinte nemcsak a szegényebb rétegekből tevődött össze a vendégkör, de városi hivatalok és megyei tisztségviselők, irodalmárok is gyakran megfordultak falai között.

Ez utóbbi egyébként nehezen elképzelhető, ugyanis több negatív vélemény is fennmaradt írásban a XVIII. századból, amelyben neves íróink ítélik el a kávéházakat és az odajárókat, például Csokonai Vitéz Mihály is igen erkölcsromboló tevékenységnek tartotta a kávézást. Ady Endre és Molnár Ferenc is hasonlóan vélekedett a kávéházi életről. Ady sokszor összeveszett a kávéházi társakkal, és a pletykákat sem szívlelte, sőt egyenesen üldözési mániája volt a New York közönségét illetően, meg is írta egyik cikkében, hogy „a kávéház hazug luxus.”

Nem volt ezzel másként Molnár Ferenc sem, aki egyenesen „kábítószernek” nevezi a kávéházakat, „azok számára, akik szeretnének emberi életet élni, de helyette csak a maguk kis sivár életét élhetik”. Szerinte a kávéház egy igazi gyilkos, ami „megöli a közízlést, a család és a nő tiszteletét, sőt művészeink nagy részében megölte az elmélyedést.”

A New York kávéház láttán azt gondolnánk, hogy minden kávéház így nézett ki, de ez bizony nincs így. Az 1860- as és 1870-es évek kávéházai még nem rendelkeztek elegáns enteriőrökkel, hiszen elsősorban a praktikumot tartották szem előtt, kényelmes székekkel, strapabíró pamlagokkal várták a nagyérdeműt. Ilyen volt például a Kávéforrás és a váci utcai Magyar Korona. A fényűzően berendezett kávéházak csak az 1880-as évektől jöttek divatba, így például a Centrál, a Seeman, a Múzeum vagy a New York kávéház. 1894-ben nyílt meg a kor legelegánsabb helye, a Balaton kávéház a Nemzeti Színház tőszomszédságában. Itt már Zsolnay-csempe-burkolat, óriási csillárok és függönyök várták az előkelő közönséget.

A XIX. században a „mulatós” kávéházakban az ott megjelenő hölgyek egyértelműen a férfiközönség szórakoztatását szolgálták, így azután a férfiak nemigen vették jó néven, hogy tisztes asszonyaik és lányaik is a kávéházakba vágytak. Sokáig a budapesti kávéházak ki sem szolgálták az egyedül érkező hölgyeket, ugyanakkor a kávéházak fokozódó népszerűsége miatt a nők komoly nyomás alá helyezték mind férjeiket, mind pedig a kávéházak üzemeltetőit. Egyre gyakrabban fordult elő, hogy férjeikkel vagy testvéreikkel, azaz kísérővel mentek kávézni a XIX. század második felében. A nők önálló megjelenése ezeken a helyeken a századforduló idejére tehető. Két bevett polgári módja terjedt el a női kávézásnak: a kávéházi hölgytermekben való időzés, valamint az ún. hölgyórák. Ilyenkor a nők maguk között voltak, és együtt szórakoztak. Ez egyébként kifejezetten Budapestre volt jellemző, más országokban sokkal konzervatívabban álltak hozzá ehhez a kérdéshez. A hölgyek megjelenése oly sikeres volt, hogy két évtized alatt a nők „belakták” az egyéb termeket is, és megjelentek a kávéházakban férfiidőkben is. 1920-ra már gyakorlatilag eltűnt a nemek közötti különbség, sőt a polgári asszonyok kávéházi megjelenése a kiválasztott törzshelyen egyfajta státuszszimbólummá vált.

Hogy a korszak emberének mennyire egyértelmű volt a kávéházak zsidó jellege, azt jól példázza az alábbi karikatúra is, amely a Herkó Páter című lap első oldalán jelent meg, 1894. július 29-én.

Az 1890-es évekre az élclapi zsidó figurák túlnyomó többsége budapesti zsidó volt A karikatúrán két pesti zsidó egy kávéház előtt találkozik, és a háttérben a kávéház vendégei is mind jól láthatóan zsidók. A „zsidó” testesítette meg tehát a kozmopolita városi polgárt, aki nem a magyar tradícióban gyökerezik, és idegen kultúrát honosít meg a fővárosban.

Hogyan is néz ki a karikatúrák archetipikus „zsidója”, függetlenül társadalmi állásától, foglalkozásától vagy vallásától? A reprezentációkban a „zsidó” zsidóságának egyik alapeleme, hogy túlzottan urbánus. Nem visel különleges ruhát, de testalkatából és testtartásából következően a ruha „zsidósan” áll rajta. A sztereotipikus „zsidó test” hangsúlyozásával a karikatúrák azt a hatást érik el, mintha a figura sajátos „zsidó” öltözékben lenne. Az élclapok „zsidója” lúdtalpas, csámpás, lábai rövidek, görbék vagy ikszek, ami a járását komikussá teszi. Háta görbe, karjai hosszúak, kezei hatalmasak. A kéz hangsúlyozása az éneklő hanghordozását kísérő „zsidó” gesztikuláció jelölésére szolgál, amely a „zsidó” sajátos diskurzusának és mentalitásának egyik kifejezése. Mégis a fiziognómia az, amely a „zsidósságot” alapvetően meghatározza.

A kávéházak világát jól ismerő Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni is világosan hangsúlyozza Naplójában, hogy a „zsidó test” bizony felismerhető jellegzetességei alapján:

1. „A pártnapon sokan voltak, tele a nagy előadóterem, sajnos többségben az igen erősen zsidós figurák, és ez mindig kicsit megborzongat, mindig azt hiszem, hogy az egész hitelét veszti még nálunk ettől.” 1945. március 9-i bejegyzés

2.  Vagy korábban, 1936-ban a Szép Szó köréről, Fejtőről, Ignotus Pálról: „Nem rokonszenves figurák ezek, egyik sem. Ignotus Pali sem, és köreik. Valami zsidó jellegzetesség teszi őket ellenszenvessé, vagy talán bennem lenne nagy az elfogultság?” 1936. jún. 21-i bejegyzés

3. Baróti Dezső menyasszonyát – szépsége ellenére is – így írja le: „Egész csinos, hamvasan ifjú lányka, csak az a meglepő, hogy mennyire zsidósnak néz ki: apró göndör hajjal és görbe orral”. 1944. május 14-i bejegyzés

4.  Vagy máskor saját férjéről: „Aztán jön egy pillanat, amikor Mik feláll, és olyan görbe, félénk a mozdulata, és a tekintete pedig olyan leső, zavart, hogy mikor odajön mellém, azt mondom a fülébe: nyomott kis zsidó.” 1935. márc. 13-i bejegyzés

Az 1900-as évek legelején a magyarországi kávéházak, kocsmák, vendéglők, szállodák majdnem felét zsidók működtették. Ha csak a fővárosi kávéházakat vesszük figyelembe, az arány még magasabb. Zsidó vállalkozók kávéházak egész sorát hozták létre és vezették. A két legfontosabb, az egész kontinensen ismert New York és az Oktogonon megnyitott Abbázia volt. Az előbbit Steuer Sándor, az utóbbit bátyja, Steuer Gyula indította útjára.

Az első magyarországi filmvetítésre alig négy hónappal a Lumiére-féle párizsi ősbemutató után, 1896 áprilisában került sor Somossy Károly mulatójában. A technikát egy másik zsidó, Décsi Gyula hozta egyenesen Párizsból. Az első állandó vetítőgépeket a Dob utcai Kohn kávéházban állították fel. Az új médium iránti lelkesedést jól jelzi, hogy a budapesti mozik kilencven százalékát zsidók üzemeltették. A korai filmszínházak közül Ungerleider Mór és Neumann József Velence kávéházában berendezett mozi volt a legsikeresebb.

A budapesti kávéházak sajátosan zsidó jellegét sokan rossz szemmel nézték. Erről árulkodik az is, hogy a Vígszínház melletti Club kávéházba 1920 nyarán például az Ébredő Magyarok Egyesületének különítménye tört be. A vendégeket összeverték, két embert a helyszínen megöltek. A tettesek ugyan bíróság elé kerültek, de hiába kaptak súlyos börtönbüntetést, rövidesen szabadlábra helyezték őket. A kávéházba három év múlva újabb merénylők egy gránátot dobtak, amely azonban nem robbant fel.

Folytatjuk…

Tóth Máté
történész

(Kuruc.info)

Kapcsolódó: Zsidó kalapbotrány a Balaton kávéházban - Harc-lapszemle (I. évf. 4. szám, 1944. június 10.)