Brüsszel, így az Európai Parlament is a nyugati fertő és liberalizmus, a multikulturális őrület jelképe innen, Kelet-Közép-Európából, így Magyarországról is. Az eltúlzott bürokrácia, a döntésképtelenség, a politikai korrektség az, amely jelszavak először eszünkbe jutnak, ha az EU politikája gondolunk. A hajdanihoz képest jelentéktelen percemberek diktálnak a kontinensen, olyanok, akiknek nevére nemhogy 100, de 50 év múlva sem emlékszünk majd, most mégis úgy viselkednek, mintha a töménytelen pénzükön túl bármilyen hatalmuk lenne. Ismerős, nem? A 20. század első felében a Népszövetség működött hasonló céllal, hogy akkor még sikertelenül fogja vissza az európai nemzetek önálló akaratát, s habár a Népszövetség hivatalosan az ENSZ elődszervezete, mechanizmus szintjén inkább hasonlít a mai Európai Unióra.

Azonban a bürokrácia, a politikai korrektség okozta káosz ugyan rendkívül nagy szelete az Európai Parlament működésének is, túlzás lenne azt állítani, hogy csak ebből áll, mint ahogy azt is, hogy a folyosókról száműztek mindent, ami keresztény jelkép. A kötelező holokauszt-emlékfalat itt is megkaptuk, a menóra viszont már szerencsére elmaradt (vagy nem találkoztam vele), láttunk helyette gyönyörű betlehemet, valamint egy máltaiak által készített, aprólékos és igényes installációt, ahol az áldott állapotban lévő Máriát és férjét, Józsefet máltai környezetbe helyezték el. Elképesztően ötletes és mindenekelőtt gyönyörű, megható alkotás.

Ezt nem csak azért éreztem szükségesnek leírni, mert nagy élmény volt látni, hanem azért is, mert a részben jogos indulatokon és valós problémákon túl a hely nem a „sátán fészke”, ahogy azt a populista NER-média beállítani igyekszik, hogy az ember ezen csámcsogjon, semmint azzal foglalkozzon, hogy már megint kevesebbet ér a fizetése.

Ugyanígy, a karácsonyi vásár sem volt betonkockákkal védve, nehogy valaki a bámészkodók közé hajtson, de a terrorista lövöldözésektől való félelem sem szegődött mellém egyszer sem, nem volt háború az utcákon, ahogy a NER állítja. Láttunk azonban szépen feldíszített tereket, nagy karácsonyfát, szép betlehemet. Az adventi vásár pedig olcsóbb lett volna, mint a hazai, ha a forint nem verdesné éppen a mélypontot az euróval szemben, szóval végtére ezt is a fideszes bohócoknak „köszönhettük”.

Ezerszer hitelesebb az, ha az ember a saját tapasztalatairól számol be, semmint a médiából tájékozódik, különösen akkor, ha ez a közösségi médiát, vagy az M1-Megafon tengelyt jelenti.

És akkor most jöjjön a „B” oldal, merthogy azért voltak bőven negatív tapasztalatok is.

Amit a nyugat-európai nagyvárosok etnikai arányairól állítunk, az bizony Brüsszelben is megállja a helyét. Sokszorosan. Bizonyos negyedekben, ha túlzás is lenne azt állítani, hogy több volt a fekete, mint a fehér, erősen fele-fele arányba mozdult a számláló, ami azért több mint elkeserítő. Az LMBTQ-propaganda is virágzik, láttam szivárványos zászlóval díszített hupikék törpikét (ez azért különösen gyalázatos, mert belga meséről beszélünk, így a saját nemzeti terméküket gyalázzák vele), a belvárosban minden gond nélkül üzemelt egy transzvesztita klub, s számos helyen olyan természetességgel voltak kint aberrált zászlók, mintha csak az étlapot függesztették volna ki a bejáratra.

A kétségkívül szomorú helyzetről aztán eszembe jutott, hogy végtére is mi szintén efelé tartunk, csak a négereket fel kell cserélni cigányokra, az LMBTQ-lobbit pedig... ja, azt fel sem kell cserélni, hiszen itthon is akadálytalanul működik.

Brüsszel miliőjében van valami elképesztően aggasztó, kissé nyomasztó kettősség. A nyomasztó érzéshez egészen bizonyosan hozzájárult a december eleji, sötét, nyirkos és szürke időjárás, melyet csak az ünnepek fényei tudtak orvosolni átmenetileg, de ettől még minduntalan ott lappangott a feloldhatatlan ellentét a régi világ historizáló épületei, a hajdanvolt Európa belvárosait idéző hangulat, és az új világ idegőrlő multikulturalizmusa között, melyen még lendített egyet a szűken vett belvároson kívüli szocreál épülethalmaz.

Aki pedig tévelyeg, az a múltját sem ismeri. Ezt az Európai Történelem Háza bizonyította be nekünk, melynek igényes és különleges gyűjteményét bármelyik gyűjtő és/vagy történész megirigyelné, mégsem sikerült azt maradéktalanul úgy feldolgozni, ahogy kellett volna.

A múzeum lényege, hogy az ember öt (vagy talán hat) emeleten keresztül közelebb kerüljön az európai nemzetek és a kollektív Európa történelméhez az ókortól kezdődően, melyet a konkrét kiállítás mellett egy tablet is segített ismeretterjesztő szövegekkel. Ezek nem voltak hosszúak, ellenben jól összefoglaltak egy-egy témakört (például humanizmus, reneszánsz, filozófia stb.) és jó ötlet volt az is, hogy minden szekciót egy érdekes vitaindító kérdéssel zártak, de az ördög szokás szerint a részletekben rejlik, így például amíg a marxizmust és a szocializmust a „kapitalizmusra adott szenvedélyes válaszként” aposztrofálta a tárlatvezetés, addig a nemzetiszocializmusról semmi tárgyilagos vagy érdemi információ nem hangzott el, kizárólag a „népirtás” fejezetnél került elő, ott viszont végig. A 20. század első felének emeleténél az első világháborút és egyetlen leninizmusról, sztalinizmusról értekező vitrint leszámítva végig a nemzetiszocializmussal foglalkoztak, azonban az impozáns vagy érdekes relikviákon túl szinte végig a holokauszt szemüvegén át. És amikor már azt hitted, hogy vége, mert feljebb lépcsőztél egy emeletet az 1945 utáni történelemhez, akkor ott folytatódik az egész, ahol az előbb abbahagytad, csak most már memoárokon keresztül erőltetik tovább a témát.

Ez a jelenség pedig jogosan arra a következtetésre juttat: nem elég, hogy az államszocializmus 20. századi bűnei hidegen hagyják a múzeum megálmodóit, de az egyetlen dolog, ami érdemben izgatja őket a korszakból, az bizony a holokauszt. (Ez alól kivétel a jóval szerényebb, de attól még jól összerakott, első világháborúval foglalkozó rész, ahol végtére is jól reflektáltak a harc értelmetlenségére.)

Az ókorral foglalkozó szekció is teljesen rendben volt, de visszatérve egy pillanatra a 20. századhoz, talán jogosan merül fel az olvasóban, hogy volt-e szó a trianoni békeszerződésről. Természetesen nem, és nem is feltétlenül elvárható, hogy egy kollektív emlékezetet felölelő múzeumban ezzel külön foglalkozzanak, említés szintjén viszont érdemes lett volna taglalni az első világháborút lezáró igazságtalan békeszerződéseket, s azt, miként torkoltak e jogos sértődések a második világháborúba. Ez az összekötés viszont elmaradt. De legalább volt helyette +1 holokausztvitrin, úgyis olyan keveset készítettek belőle.

Nos, ez a kétarcúság tehát az Európai Történelem Házában is fellelhető volt, így tehát ha kulcsszót kellene adnom ennek a beszámolónak, az mindenképpen a kettősség lenne, mely nem csak Brüsszelre, de az egész nyugati civilizációra igaz.

Nem mondanánk igazat, ha az egészet egy nagy összefüggő fertőnek állítanánk be, de az egyértelmű, hogy az európai civilizáció komoly problémákkal küzd, melyekről véleményem szerint sokan nem akarnak tudomást venni. A kereszténység jelen van, de, hogy az ebből származó (államszervezési) elveket mennyire követi a rendszer, az már merőben más kérdés.

Végezetül egy jópofa rövid történet, mely egyszerre világít rá a NER szürreális kommunikációjára és a gyermeki észjárás kreativitására.

Egy útitársunk gyereke utazás előtt teljesen őszintén megkérdezte, hogy „miért megyünk Brüsszelbe, hiszen ott háború van?”.

Maximum a fejekben. Legalábbis egyelőre.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info