A Gyűrűk Ura – A rohírok háborúja majdnem 200 évvel az eredeti trilógia cselekménye előtt játszódik, a címből pedig kitalálható, hogy a helyszín Rohan, Pörölykezű Helm király birodalma, akit az eredeti történet rajongói is ismerhetnek Kürtvár Szarumán általi ostroma miatt.

Helm, aki az Éorltól eredeztethető királyi ház tagja, a szintén jól ismert Théoden király távoli őse. A filmben fontos szerephez jutnak fiai, Háma és Haleth is, ám a valódi főszereplő Helm harcias lánya, Héra, aki Tolkien műveiben vázlatosan szerepel, így az alkotók anélkül tudtak neki mélyebb ábrázolást adni (hogy ez végül mennyire lett mély, arra majd később visszatérünk), hogy eltértek volna az alapoktól.

A történet konfliktusát egy meglehetősen félresikerült leánykérés szolgáltatja, miután a dúnföldiek élén álló Wulf úgy dönt, megbosszulja apja halálát, akit Helm vert halálra, és háborút indít Rohan ellen. A történet végig ezt a szálat követi, miközben számos kikacsintást tesz Tolkien világának rajongói számára.

Nem fogom kerülgetni a forró kását, és azzal kezdem, amire vélhetően a legtöbben kíváncsiak: A Gyűrűk Ura világába átültetett anime és annak szükségszerű, a műfaj stílusjegyeit magában hordozó megoldásai nekem nem túlságosan nyerték el a tetszésemet, és ennek nem kizárólag az az oka, hogy nem vagyok túlzottan nagy anime-rajongó, de meglátásom szerint Tolkien világa rendkívül távol áll ettől. Ezzel egyáltalán nem arra célzok, hogy A rohírok háborújának ne lennének meg a saját maga pillanatai, vagy – másik oldalról nézve – minden hibája az anime megoldás miatt lenne, de őszintén remélem, hogy ezt a vonalat nem fogják erőltetni a továbbiakban Tolkien világában.

A cselekményre nem sok időt vesztegetnék, a már említett bosszútörténet van kidolgozva rendkívül egyszerű sémára, mindenféle komolyabb árnyalat nélküli karakterekkel, ahol Helm és fiai mindenféle taktikai érzék és józan ész nélkül sétálnak bele a harcokba (illetve Helm királyt sikerült rendkívül antipatikus, néhol taszító módon ábrázolni), a főgonosz Wulf pedig olyannyira egyszerű karakter, hogy a bosszúvágyon (meg az ostobaságon) kívül lényegében nincs is más tulajdonsága. Említettem, hogy ábrázolás tekintetében még visszatérünk Hérára is. Nos, a legtöbb (így sem sok) karakterfejlődés még nála érhető tetten, de szemmel látható, hogy az alkotók főként rá koncentráltak – akár más karakterek kárára is.

Karakterdizájn szempontjából természetesen az animék stílusjegyeit követjük, így például Helm uralkodó félmeztelenül püfölte az ellent Kürtvár kapujánál a leghidegebb télben, mindezt olyan mozdulatokkal és akkora karizmokkal, melyet csak hardcore animékben lát az ember. Epikus egy pillanatig nem volt, röhejes viszont igen.

Folytatva a negatívumokat – hogy aztán rátérjek a pozitívumokra is – máig nem értem, hogy a Kürtvárat ostromló Wulfék miért egyetlen (!) ostromtornyot építettek, illetve hogy az egyik olifánt (Wulf idegenek segítségét is igénybe vette Rohan ellen, így például voltak a seregében olifántok, továbbá – ebből feltételezem – haradi légiók is) mitől betegedett meg, vagy, hogy az animációk helyenként miért viselkednek annyira darabosan, hogy rosszabb pillanataimban hányingert kaptam volna, de ha már itt tartunk, a nagyobb seregek ábrázolását például szimplán lespórolták a készítők.
A szimpla történet, a fekete-fehér karakterek, a néhol Dragon Ballt megszégyenítő csatajelenetek vagy az olykor nehézkes animációk persze csak az árnyoldalt képviselik, jó dolgokat is el lehet mondani Kamijama Kendzsi és munkatársai alkotásáról.

Példának okáért minden nehézség ellenére is érződik, hogy A Gyűrűk Ura világában járunk, és ez a tény kölcsönöz némi monumentalitást még A rohírok háborújának is, ami kiválóan szemlélteti Tolkien világának elemi erejét.

A rohírok háborújához készült zenék nekem tetszettek, de ikonikus dallamok is felcsendülnek, ami pedig egyenesen szívmelengető volt. Az animés tálalás ellenére pedig azért azt mégiscsak elmondhatjuk, hogy bővült Tolkien filmes univerzuma, amit számos apró részlet tesz még örömtelibbé. Így például érdekes volt látni, hogy Vasudvard ura ekkor bizony még nem Szarumán, de egy rövid részlet erejéig azt is látjuk majd, hogy az Egy Gyűrűt már ekkor nagy erőkkel keresteti Szauron. Több ilyen apró részlet van (nem lövöm le az összeset), ez pedig jelentős mértékben tornássza fel az egyébkénti nem túl izmos végeredményt.

Itt jegyezném meg zárójelben, hogy a filmnek van még egy nagyon jópofa kikacsintása, amiből a magyar néző viszont nem sokat érzékel. Hang szintjén, de visszatér Éowyn is, akit a gyönyörű színésznő, Miranda Otto szólaltat meg, ő játszotta Éowynt az eredeti trilógiában is. Továbbá Billy Boyd és Dominic Monaghan, a trilógiában Pippint és Trufát játszó színészek adják a hangját Shanknak és Wrotnak, a gyűrűket kereső két orknak. Éowynnal ellentétben itt már nem stimmelnek a magyar szinkronhangok sem, hiszen amíg a rohani harcosnőt ugyanúgy Györgyi Anna szinkronizálta magyarra, mint az eredeti trilógiában, Pippin és Trufa esetében ez már nem így van (sajnos nem is lett volna megvalósítható, hiszen a Pippin magyar hangját kölcsönző Lippai László 2022 februárjában elhunyt).

A fenti példákból tehát jól látható, hogy az alkotók tisztelik és szeretik A Gyűrűk Ura világát, amely még akkor is hatalmas piros pont, ha történetesen nem ragadott túlságosan magával A rohírok háborúja.

Összességében elmondható, hogy Kamijama Kendzsi alkotásának megvannak a maga értékei és pillanatai, de abban egészen biztos vagyok, hogy Középföldének az erőssége nem az anime stílusú filmekben rejlik.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info