Mindebből leszűrhető, hogy A róka végre egy jó film, én pedig elmondhatatlanul örülök neki, hogy hosszú idő után – emlékeim szerint idén először – végre egy ilyen alkotásról írhatok kritikát.

A jó persze szigorúan filmes szempontból értendő, sőt, nem is vagyok teljesen biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb kifejezés rá. A róka ugyanis egy meglehetősen szomorú, lassan építkező lélektani dráma, melynek alapvető mondanivalói, alapvető mozzanatai akkor is működnének, ha éppenséggel nem a második világháború kellős közepén találnánk magunkat. De, hogy így messze hatásosabb, az egészen biztos.

A róka igaz történet, és most kivételesen nem a hatásvadász „igaz történet alapján” filmes kifejezéssel (vissza)élve, hanem tényleg. A rendező Adrian Goiginger dédapja gépesített, motoros hírvivőként szolgált először az osztrák, majd a német hadseregben, az ő történetét meséli el a dráma.

Hosszú felvezetővel nyitunk, mely nem öncélú, hiszen szükségünk van rá a dolgok mélyebb megértéséhez. Az 1920-as évek közepén járunk (ha jól emlékszem, egészen pontosan 1926-ban) egy szegényes osztrák tanyán a hegyek ölelésében. Főszereplőnk, Franz Streitberger a népes família legkisebb gyermeke, s noha mindent megtesznek a szegényes túlélésért, a család végül úgy dönt, hogy Franzot örökbe adják. Az apjához rendkívül ragaszkodó fiú életében ez akkora törést okoz, amelyből még felnőtt korában is képtelen kilábalni.

Franz (Simon Morzé) egy vagyonos gazdához kerül, aki a munka mellett iskoláztatja is, ám midőn nagykorúvá válik, elhagyja mostoháját és katonának áll. Közben persze mozgolódik Európa is, s habár a történésekkel még egy történelemben kevésbé jártas ember is könnyűszerrel tisztában lehet, a „nagy események” mégsem tolakodnak elénk, nem zavarják meg az alapvetően lélektani szálakat.

Franz tehát azt a pályát választotta, amelyet sokan akkoriban. Először még a Harmadik Birodalom ölelésében önmagát kereső Ausztria végnapjaiban teljesít szolgálatot az osztrák hadseregben, majd az Anschluss után (amit a film nem részletez) a Wehrmacht kötelékében harcol. Franz elszánt harcos és jó katona. Nem kiemelkedő, de jó, fegyelmezetten teljesíti feladatait. Szó szerint az egész háborút végigharcolja, ám ebből konkrétumokat csak a nyugati frontról, a franciák ellen látunk, de az itt történt beszélgetések alapján tudjuk, hogy bajtársával, Dillingerrel (akivel még az osztrák seregben ismerkedtek meg) már Lengyelországban is harcoltak, a film végén pedig szembesülünk vele, hogy a nyugati végek után a szovjet frontra helyezik át őket.

Noha a nyugati szövetségesek elleni harcok során egyfajta „jó ajánlólevél” volt az, ha valaki már Lengyelországban is küzdött a Német Birodalomért, a gyerekkori megrázkódtatásaival belül harcoló Franzot egészen más dolgok kezdik lekötni. A franciák elleni támadás előestéjén mellé vet a sors egy elárvult rókakölyköt, akivel innentől kezdve elválaszthatatlanok lesznek.

Az elválaszthatatlant pedig szó szerint értse az olvasó. A kis róka Franz motoros oldaltáskájában lapul, míg ő bevetéseken vesz részt, társai elől pedig gondosan elbújtatja. A harcokból persze szintén nem túl sokat látunk, pár jelenet erejéig szembesülünk a háború pusztításával, a hangsúly végig Franz és az állat kapcsolatán lesz.

Az ifjú katonának noha eddig sem volt erőssége a szociális kapcsolatteremtés, a dolog egyre – úgymond – rosszabbra fordul. Bajtársai ugyan kedvelik, mivel alapvetően rendes, ám a társalgásokban, közös ivászatokban nem vesz részt, nem beszélget velük nőügyekről, stb. Minden „szabadidejét” a rókának szenteli, ez pedig egy idő után a katonai szolgálatainak minőségére is rányomja a bélyegét.

Egyszerre szürreális és szívmelengető látni, ahogy a háború poklában és a harcok közepette számára mégis egy kicsiny állat sorsa a legfontosabb, hiszen örül, hogy végre törődhet valakivel. Ezek a jelenetek legtöbbször meghatóak, ám ritkábban kissé aggasztóak, már ami hősünk lelki állapotát illeti. Ez különösen arra a szegmensre igaz, amikor az elfoglalt Franciaország területén Franz egy Marie nevű szépséges francia lánynál lakik. A lehetőség pár jelenet erejéig ott lebeg, hogy Marie-val akár kialakulhat egy romantikus-idilli viszony is kettejük között, ám ez rendkívül hamar szertefoszlik és keserű véget ér, melyet én rettenetesen sajnáltam.

Fel lehet dolgozni a traumákat egy elárvult rókakölyök segítségével? Egyáltalán mennyire életszerű ez egy háború közepén? Utóbbira a válasz természetesen az, hogy semennyire, erre pedig némi külső „segítség” hatására idővel Franz is rádöbben majd, miután megpróbál szembenézni gyerekkori megpróbáltatásaival. Dacára viszont mindennek, a rókával töltött idő valóságos menedék Franz számára mind a háború, mint pedig saját traumái elől. Továbbá, mit gondolunk a főszereplőről? Indokolt-e ez a fajta szélsőségesen zárkózott viselkedés, hiszen nyilván nem ő az egyetlen, aki hasonló cipőben járt az 1920-as, 1930-as években.

A róka egy rendkívüli mértékben minőségi háborús dráma, mely a második világháború idején egy szomorú, a népek harca közepette különös, mégis szívmelengető történetet tár elénk ragaszkodásról, traumákról, emberi (és állati) értékekről. A zenék kiválóak, a képi világ is teljesen megállja a helyét, a cselekmény és a mondanivaló pedig garantálja, hogy még hosszú ideig velünk maradjon a film. A háborús környezet nem, hogy nem megy a film rovására, de kifejezetten erősíti azt, azért pedig, hogy a németeket nem vérengző vadállatokként, hanem normális emberekként ábrázolják, és végre-valahára a nemzetiszocializmust sem gyalázzák, pedig szintén jár egy jó nagy csillagos ötös.

Hosszú idő után egy film, amit jó szívvel ajánlhatok mindenkinek. A róka ennek megfelelően számos filmdíjat is bezsebelt, a magyar mozikban pedig magyar felirattal, német nyelven látható, mely a német nyelvet érintő földrajzi különbségek miatt plusz élményt is biztosít.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info