Arany János Világos után, 1851-ben írta meg „hőskölteményét” A nagyidai cigányok címmel, amely voltaképpen a magyar szabadságharc és Kossuth sikertelen függetlenségi politikájának fájdalmas szatírája. Miként a kiváló Arany-kutató, Riedl Frigyes írja, a műnek „kettős fiókja van: az elsőben, mely könnyebben nyílik, csörgősipkát találunk; nehezebben jár a második titkos fiók, de ha ráakadunk a nyitjára, drágakövek ragyognak felénk: a humor gyémántos könnycseppei, a fájdalom égő rubintjai” ötlenek szemünkbe.


Történeti-tartalmi értelemben is kettős képi síkja van A nagyidai cigányoknak. A históriai mag: 1556-ban, a Habsburg-Szapolyai rivalizálás időszakában a Ferdinándhoz hű Puk Mihály seregeinek ostroma alatt álló, védhetetlenné vált, Kassa közeli Nagyida várát a Szapolyai-párti kapitány, Gerendi Márton a helyi cigányok kezére adja, hogy őrizzék az erősséget a magyarok visszatéréséig. Az átvitt, metaforikus értelmű tartalom pedig az 1848-49-es szabadságharc történéseit jeleníti meg. Arany több jelentéssíkú epikus alkotása azért is remekmű, mert önmagában tekintve az egyes részeket és életképeket, ezek a kis miniatűrök nemzetkarakterológiai és szociológiai szempontból is telitalálatoknak és esztétikai remekléseknek bizonyulnak.
Nos, miután az egykori János-párti Gerendi Márton átadja Nagyidát Csóri vajda népének, a roma notabilitás rögvest összehívja az első cigány részországgyűlést a vár lovagtermébe, anno 1556. Kétségkívül – mai fogalmainkkal mérten is – a legdemokratikusabb úton történt mindez, hiszen miként hallhatatlan műballadaköltőnk írja:
„Volt szép rokonság hetven sátoralja:
Mindenikből egyet hívatott a vajda,
Mindenik sátorból a legvénebbiket,
Amennyibe’ nem volt csupa vak, vagy siket.
Hamar a cigányok kezdenek begyűlni,
Csóri vajda körül tanács-széket űlni:
Büszke faj! nemes faj! – Ha elsorolhatnám
Őket illően, egy vak lóért nem adnám.”
Arany a legmagasabb népképviseleti grémiumon megjelenő közösségi elöljárókat és szellemi vezetőket pedig egyfajta eposzi seregszemle részeként felvonultatva jellemzi, miközben – eléggé el nem ítélhető módon – a roma részparlamenti honatyák bemutatásakor finom intellektuális célzásokat tesz a cigányságnak a 19. századi modernitás viszonyai közepette is megőrzött sajátos, archaikus hagyományokat továbbörökítő szexuáletikai viselkedéskultúrájára is:
„Egyszersmind betámaszt félszemű Toportyán.
Ő, kit Éva szűle Hernád vize partján,
Göndörhaju Éva, – nem bizonyos, kitől:
Talán a hajdankor pogány istenitől”.
S, horribile dictu, a Toldi zseniális tehetséggel megáldott szerzője így folytatja az enumerációt:
„Jő Habók, Irhával, s Diridongó hátul,
Ki huszonegy rajkót nemze Dundijátul;
Apja, anyja is él, – nagyapja, nagyanyja:
Mind együtt lakozván, nősténye és kanja”.
Miként az bizonyos hazai cigány értelmiségi vezetők kijelentései alapján közismert, a roma társadalom meghatározó többsége oly magas általános szellemi nívón állott már a „sötét középkor” barbár európai kulturális viszonyai közepette is, hogy muzsikus elitjük a 11. században angliai kávéházakban hegedült az akkor még épp összeolvadófélben lévő, a majdani angol nemzet történelmi-etnikai előzményeinek tekinthető angolszász és normann őslakosoknak. Ennélfogva fél évezred elteltével, az egyetemes kultúrfölény kivívásának elérése után Arany ekképpen jellemzi a cigány főpecsétőr politikai szaktudását:
„Ne feledjük immár Süsüt, aki szépen
Tud vésni betűket, címert a pecséten:
Címerbe oroszlánt három-négy farkúnak,
Metszi a p betűt, megfordítva q-nak”.
Miután a nagyidai cigány részországgyűlés – európai és világtörténelmi kuriózumként – megtartja ünnepélyes alakuló ülését, az első és legfontosabb feladat a szimbolikus és történeti kérdések kanonizálása. A nemzeti identitástudat és őstörténeti gyökerek megnyugtató kábelezése után a bölcsek gyülekezete az alábbiakat nyilvánítja ki:
„Régi híres nemzet cigányok nemzete,
Sötét ó világban vész el eredete;
Azt mondják, Fáraó lett vón’ első vajda:
De ma is civódnak tudósok rajta.
Akar innen, akar onnan kerültünk is,
Akar – ha mindjárt az égből cseppentünk is:
Dicső nép vagyunk mi, annyi már szentvaló;
Csak az irigyünk sok, hordja el a manó.”
Azonban a környező, ellenséges és kirekesztő, intoleráns társadalmi környezet arra kárhoztatta a fáraó népének utódait (akik e logika alapján Mózes választott népét hajdanán átkergették száraz lábbal a Vörös-tenger sziklavonulatként megmerevedő hullámhegyei között), hogy bohém páriákként tengessék életüket a faluvégen:
„Holmi esküttfélék, sőt falusi bírák,
Szép szabadságunkat nagyon körülnyírák;
Elfajít, elszéleszt a vármegye végre:
Mint valami retket, plántál faluvégre.
Hagyjuk-e, tűrjük-e véreim, cigányok,
Hogy erőt vegyenek ezek a zsiványok?
Eltöröljék a föld színéről fajunkat,
Kordovány bőrünket, fekete hajunkat?”
Mindazonáltal a „nem többségi” nemzeti önazonosságtudat és gőg „kitöre nagy zajjal, mint dugóját a szesz kiüti robajjal”, s ezt követően került sor a cigány nemzet bölcs atyafiai gyülekezetének legfontosabb döntéshozatali aktusára: a vajdaválasztásra. Történetünk azonban e kardinális fordulópontnál új irányt vesz, ezért ennek taglalása – új fejezetet igényelvén – következő részünk témája lesz majd.
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
Kapcsolódó: Kutatás igazolja, amit eddig is tudtunk: dolgozni nem, párzani viszont szeretnek a cigók