A királynő uralma hozta meg az angol világbirodalom első nagy korszakát. Elszánt és sikeres terjeszkedő, hódító külpolitikája mindinkább érlelte a Spanyolországgal bekövetkező súlyos összecsapást. Első alkalommal a hosszú expedíciókra induló angol halászhajók legénységének híradásai keltették fel a kormányzat komoly érdeklődését a Kolumbusz által 1492-ben felfedezett újvilági tájak iránt. (Maga Kolumbusz abban a tudatban szelte át négyszer is az Atlanti-óceánt, hogy az ázsiai kontinensre, Indiába érkezett meg. Első ízben a tudós humanista, Petrus Martyr Anglerius már 1493-ban „egy új világ – novus orbis – felfedezőjeként” említi a genovai hajóst, egy másik neves itáliai, Amerigo Vespucci később jó 4000 kilométer hosszúságban végighajózta a kontinens partvidékét, s ennek az utazásnak a tapasztalataira alapozta azt a meggyőződését, hogy Kolumbusz egy eddig nem ismert és nem is sejtett világrészt fedezett fel. Ezért egy német földrajztudós, Martin Waldseemüller 1507-ben megjelent könyvében javasolta: az új kontinenst Amerigo Vespucciról nevezzék el Amerigének vagy Americának. Ily módon lett az új földrész „Columbia” helyett Amerika.)

A halászok azt tapasztalták, hogy Új-Fundland vizein, az észak-amerikai partok közelében szokatlanul nagy a halbőség. Egy tapasztalt angol hajóskapitány és vállalkozó – már e korban is a felfedező, a tengerész, az üzletember, a kalóz és a bűnöző fogalma sok esetben szétbogozhatatlanul összefonódott – így oktatta honfitársait az új-fundlandi halászat fontosságáról: – Ne fanyalogjatok, nemes honfitársaim, a közönséges hangzású „halászat” szó hallatán! A halászzsákmány ugyanolyan jó aranyakat hoz, mint Guinea bányái, sőt: kisebb költséggel és veszéllyel, könnyebben és biztonságosabban lehet így haszonhoz jutni. Rövidesen rajokban vitorláztak az angol halászhajók az észak-atlanti parti vizeken, az amerikai kontinens északi felét saját befolyási övezetüknek, érdekszférájuknak tekintő franciák és spanyolok nem kis nyugtalanságára. A jelenlegi Kanada partjait, a Szent Lőrinc-folyót és torkolatvidékét ugyanis Jacques Cartier francia hajós fedezte fel 1534-ben. Sőt, az 1560-as években már a spanyol gyarmatokkal közvetlenül szomszédos Florida félszigeten is kitűzték a francia király, IX. Károly (1560-1574), a Szent Bertalan-éji vérengzés felelősének zászlaját.

Azonban még a halkereskedelemnél is jobban nyugtalanította II. Fülöp (1556-1598) kormányát, hogy Észak-Amerika vizein egyre sűrűbben jelentek meg a brit felderítő hajók a nevezetes, Ázsiába vezető északnyugati átjárót keresve. Már 1555-ben kereskedelmi társaság alakult angol kereskedők, hajótulajdonosok és vállalkozó szellemű nemesek, gentryk részvételével „ismeretlen földek felfedezésére”. Azt a vízi útvonalat szerették volna megtalálni, amely Észak-Amerikát köti össze közvetlenül Ázsiával. Ez által több ezer kilométerrel rövidült volna meg a mesés keletre vezető út, hiszen nem kellett volna az európaiaknak az amerikai kontinenst déli irányból, a navigációs és meteorológiai szempontból amúgy is roppant veszélyes és kockázatos Tűzföld térségében megkerülniük. Ekkor került a nagy földrajzi felfedezések történetének lapjaira az angol Hudson, Baffin, Frobisher és számos társuk neve. Az angol expedíciók nem mellesleg telepeket is létesítettek az észak-amerikai partokon, nemcsak a kanadai francia gyarmatosok, de Spanyolország mély felháborodására is. Az 1570-es években tett szert nagy hírnévre egy fiatal hajóstiszt, Francis Drake, a „tengeri véreb”. Drake első, nagy sikerű expedícióját Sir Thomas Gresham, a „királynő kereskedője”, a kincstár fő hitelezője, a londoni tőzsde megalapítója pénzelte. 1577-1580 között – a Magellán-expedíció után másodikként – Drake körülhajózta a Földet, és gazdag zsákmánnyal tért vissza Angliába a Golden Hind nevű zászlóshajója fedélzetén, amiért Erzsébet királynő lovagi rangra emelte.

Anglia történetének eme gazdasági felvirágzást hozó periódusában érkezett a szigetországba 1581-ben a magyar Budai Parmenius István, aki 1555 táján született az akkor már másfél évtizede török megszállás alatt álló Budán. Parmenius korának neves humanista költője volt, hazai iskolai tanulmányait követően 1578-ban külföldi peregrinációra indult, beiratkozott Wittenberg egyetemére, majd valószínűleg megfordult Strassbourg, Zürich, Bázel és Genf univerzitásain, de a katolikus Itáliába is el kellett jutnia – itt, egyébként árnyalandó a rekatolizációról és inkvizícióról a köztudatban élő egyoldalú képet, protestánsok is szabadon járhattak bármelyik egyetemre –, ahol Róma, Firenze, Velence, Bologna és Padova akadémiáit látogatta. Ez utóbbiak már Angliába történő tengeri utazásának kiinduló pontjai voltak. Angliába érkezve Oxfordban az ottani anglikán egyházszervezettel és a földrajztudomány új eredményeivel ismerkedett, de nem iratkozott be a híres egyetemre, hanem a kiváló tudóssal, az ifjabb Richard Hakluyttal dolgozott együtt, aki megismertette őt a geográfia fejlődésével és a földrajzi felfedezések kérdéskörével. Hakluyt kutatásainak eredményeit a későbbiekben Az angol nemzet legfontosabb hajóútjairól, utazásairól és felfedezéseiről (1589) című munkájában adta közre, amely a brit hajózás, a korai expedíciók és gyarmatosítás legfontosabb forrásmunkájává vált. Parmenius Hakluyt hatására kezdett a földrajztudomány iránt intenzívebben érdeklődni. A másik befolyásos és gazdag személy, aki a magyar humanista pártfogója lett, Henry Unton volt, akivel valószínűleg Padovában ismerkedett meg, és aki hazafelé utazása során magával is vihette őt Angliába. Henry Unton döntő szerepét támasztja alá az a tény, hogy Parmenius az angol földre való megérkezése után – az antik rómaiak szokásához hasonlóan – a hosszú és szerencsés tengeri utazás megtétele miatt hálaadó éneket írt Paean címen, s ezt a költeményt Henry Untonnak ajánlotta.

Richard Hakluyt komoly propagandát folytatott a Humprey Gilbert által tervezett gyarmatosító vállalkozás mellett, s részben ennek a tudományos előkészítése céljából gyűjtötte össze az addig született, Amerikára vonatkozó spanyol, portugál, francia és angol nyelvű útleírásokat. Valószínűleg Parmenius is bekapcsolódott a gyűjtő- és fordítómunkába, és részt vett a könyv összeállításában, amely 1582-ben Divers voyages touching the discoverie of America (Az Amerika felfedezésére vonatkozó különféle utazások) címmel jelent meg. Richard Hakluyt ismertette össze a magyar költőt Gilberttel, s e két személy kölcsönösen nagy hatást gyakorolt egymásra. Humprey Gilbert kora másik jeles utazójának és felfedezőjének, Walter Raleigh-nek a féltestvére volt. Első nyugati expedícióját 1578-ban vezette az északnyugati átjáró felkutatására és észak-amerikai területek kiaknázására és gyarmatosítására, egy óceáni vihar azonban meghiúsította a vállalkozást, így Gilbertnek hamarosan vissza kellett térnie hajóival az óceánról. Második felfedező útját 1583. június elején indította öt hajóval, amelyen részt vett a magyar világutazó is mint az expedíció krónikása.

Parmenius tehát egy rendkívül jelentős időszakban került az angol, sőt az egyetemes történelem eseményeinek fő sodrába. A földrajzi felfedezések kiterjedése, a világról való ismeretek körének kitágulása és a gyarmatosítás megindulásának kora volt ez az európai történelemben. Parmenius a véletlen történések folytán mindezek középpontjába került, s angol ismerőseinek hatására azonosult is ezen expanziós, hódító folyamat fő célkitűzéseivel és ideológiájával. A földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás kérdéseire vonatkozó Parmenius-nézetek összefoglalása az Epibatikón, azaz „hajóra szállást ünneplő költemény”. A magyar humanista a vers előszavában elmondja, hogy Gilbert kérésére írta meg művét, amely propagandairatként készült Erzsébet királynő és a tőkés vállalkozók megnyerése céljából Gilbert küszöbön álló újvilági utazásához. A dicsőítő költeményben Parmenius tág teret szentel Erzsébet és az angol nép dicséretének, és magasztalja a királynő széles körű műveltségét, valamint azt a tényt, hogy Európa legbékésebb országát teremtette meg. Ugyanakkor Anglia hivatásának tekinti, hogy Észak-Amerika területét meghódítsa, és lakossága felett uralkodjék. Parmenius szerint Anglia egy új aranykor küszöbén áll, amelynek számos jele érzékelhető. A „szűz királynő” személyében egy kivételes képességű uralkodó ül a trónon, Anglia békében és jó kormányzat alatt él, más népek jogait tisztelik, ám ugyanakkor támogatták németalföldi protestáns barátaik harcát a katolikus spanyolok ellen. Dicséri az angol felfedezőket és kereskedőket, akik távoli tájakat és tengereket járnak be, a világ megismerése és a kereskedelmi kapcsolatok előmozdítása céljából. Konkrétan megemlíti – többek között – Frobisher, Drake és Cabot neveit. Parmenius az Epibatikónban leírja, hogy a világ jelentős része despotikus rendszerek uralma alatt szenved, főleg a török és a spanyol világbirodalom uralma alatt, de Észak-Amerika népeinek szerencséjére őket eddig még mindkét uralom elkerülte, nem terjesztette ki egyik hatalom sem érdekszféráját rájuk. Parmenius mélységesen elítéli a spanyolok gyarmatosítási és uralmi módszereit, gátlástalan kincsszerzési törekvéseit, s úgy véli: az igaz keresztény vallás terjesztése helyett misszionáriusaik révén csak annak lejáratását érték el az amerikai őslakosság körében. A magyar költő szerint Amerika szívesen látná telepesekként az angolokat, s az északi földrész éghajlati és földrajzi adottságai igen kedvezők az európai népesség számára is. E környezetben, az Újvilág szabad területein a protestantizmus elvei alapján egy új, virágzó és szabadon, békésen fejlődő társadalmat alakíthatnának ki az angolok, ahol a jó erkölcs és a tehetség érvényesülhet a gátlástalan haszonszerzéssel és az avult rangkórsággal szemben.

A második Gilbert-expedíció tehát 1583. június elején indult Southampton kikötőjéből, öt hajóval. Az egyik vitorlás, a Bark Raleigh visszafordult egy, a legénységi állományban kitört járvány vagy szabotázs miatt, így négy hajó szelte át az Atlanti-óceánt. Gilbert úticélja Észak-Amerika keleti partvidéke volt, azon belül valószínűleg az Új-Fundlandtól 1000 tengeri mérföldre délnyugatra található Narraganset-öböl. Új-Fundland közbeeső állomásként került szóba, elsősorban az élelmiszer utánpótláskészletek biztosítására. 1583. július 20-áig a négy hajó együtt tudott haladni, de utána a ködös időjárás miatt elveszítették egymást, majd augusztus 3-án a Conception-öbölben a megbeszélt helyen újra találkoztak, és együtt hajóztak be az új-fundlandi St. John’s kikötőjébe. Parmenius az óceáni átkelés során a Swallow nevű vitorlás fedélzetén tartózkodott, s másnap ő is partra szállt, ám meglehetős csalódás érte, hiszen a vad növényzeten és az őserdőn kívül semmiféle emberi civilizáció nyomaival nem találkozott. 1583. augusztus 5-én Gilbert az egybegyűlt őslakosok, portugál, francia és baszk telepesek előtt bejelentette, hogy Erzsébet angol királynő nevében birtokba veszi a földet. Azt is közölte hallgatóságával, hogy a gyarmatosok és kereskedők kötelesek az angol és az általa megszabott törvények szerint eljárni, s minden alattvalóra az angol jogrendszer és bíráskodás vonatkozik.

Parmenius úti élményeiről 1583. augusztus 6-án kelt írásában számol be Richard Hakluytnak küldött levelében. A tudósítás valószínűleg az Angliába naponta induló halász- és kereskedőhajók egyikével juthatott el a címzett kezébe. Parmenius a levelében leírja, hogy 20 portugál és spanyol hajót találtak St. John’s kikötőjében, s tőlük szereztek élelmiszert. Az óceánnak ezen a részén rengeteg a hal, ezért sok halász jön át ide Európából, s a napsütés időnként oly erős, hogy a szárításra kitett halakat rendszeresen forgatni kell, hogy megóvják őket a megperzselődéstől. A szárazföld dombos terület, sok fenyőerdővel. A magyar felfedező rozshoz hasonló kalászokat is talált, valamint szedret és szamócát, valamint néhány jegesmedvét is látott. Azt azonban fájlalja, hogy az európai jövevények levadásszák őket és bőrüket a parton szárítják. Parmenius jéghegyekről is beszámol, amelyeknek a vastagsága akár a 100 métert is meghaladja, s még nyáron is találkozni lehet velük, az időjárás pedig általában borús és ködös, ritkán múlik el nap eső nélkül. Közben a hajók legénysége demoralizálódott a hosszas várakozás és késlekedés következtében, s a tengerészek elhatározták, hogy hatalmukba kerítve a hajókat, hazaszöknek velük Angliába. A terv meghiúsult, de Gilbert belátta, hogy mindenki érdeke, hogy az expedíció mihamarabb tovább induljon.

A horgonyok felszedése előtt – vesztére – Parmenius a Swallow-ról, amely a betegekkel St. John’s kikötőjében maradt, átszállt a Delight fedélzetére, amely a két másik vitorlás, a Golden Hinde és a Squirrel társaságában 1583. augusztus 20-án tovább hajózott délnyugati irányba. Egy heti utazás után eljutottak Új-Skócia magasságába, ahol friss húshoz szerettek volna jutni, ugyanis a hajóskapitányok információi szerint korábban ott a portugálok disznókat és szarvasmarhákat engedtek szabadon. Gilbert egyik sokat tapasztalt kapitánya, Richard Clarke tiltakozása ellenére is kitartott elgondolása mellett, noha Clarke figyelmeztette, hogy az erős szél a szigetnek sodorhatja a hajókat az amúgy is csekély mélységű, homokpadokkal és zátonyokkal megtűzdelt tengeren a ködös és esős időben, s a tragédia valóban be is következett. 1583. augusztus 29-én 7 órakor a Delight zátonyra futott, s a hajó hátsó része a viharos szélben és hullámzásban darabokra tört. Clarke kapitány irányításával 16 ember mentőcsónakokba ült, s közülük 14 főnek sikerült is visszajutnia St. John’s kikötőjébe, majd onnan hazájukba, Angliába. Azonban 85 embernek, köztük Parmenius Istvánnak is, örökre nyoma veszett, nyilvánvalóan az óceán vízébe fulladtak. Az emberéletben esett súlyos veszteség mellett odaveszett az expedíció teljes felszerelése, a rendkívül értékes térképek, feljegyzések és ásványok. Az időjárási viszonyok mellett a katasztrófa bekövetkeztében emberi mulasztások játszották a főszerepet. Ezt súlyosbította, hogy minden bizonnyal a megelőző este a tengerészek alaposan felöntöttek a garatra, s az erős másnaposságnak döntő szerepe lehetett a figyelem és az éberség lanyhulásában. Ugyanis Hayes kapitány visszaemlékezése szerint augusztus 28-án este a Delight fedélzetén hajnalba nyúló mulatságot rendeztek, szóltak a trombiták, dobok, sípok és a kürtök. Az expedíciót sújtó tragédiasorozat ezzel még nem ért véget. Az Európába vezető visszaúton egy óriási viharban elsüllyedt a Squirrel, s a tengerbe veszett Humphrey Gilbert is, így 1583.szeptember 22-én a Golden Hinde a Gilbert-expedíció egyetlen megmaradt hajójaként vetett horgonyt Falmouth kikötőjében. Gilbert azonban e nagyszabású vállalkozásával megvetette a későbbi 13 gyarmat – a majdani Egyesült Államok és Kanada – alapjait, féltestvére, Walter Raleigh pedig megalapította Erzsébetről, a „szűz királynő”-ről elnevezett Virginiát.

Mai tudásunk szerint Budai Parmenius István volt az első magyar, aki eljutott a Kolumbusz által felfedezett Újvilág északi felébe, igaz, nem adatott meg neki a lehetőség, hogy hazájába visszatérve, amerikai útjának élményanyagát rendszerezze, s úti beszámolóját kibővítve, magyar nyelven a – reformációnak köszönhetően egyre bővülő számú – hazai olvasóközönség számára is közkinccsé tegye azt. St. John’s városában a Gilbert-expedíció 400. évfordulóján, 1983-ban a kanadai kormány emléktáblát állított fel Budai Parmenius István emlékére.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info