2021-ben ezekben a napokban a világ figyelme Afganisztánra irányult. „Vége. Az amerikai nagykövetség személyzetét evakuálták, az afgán elnök elhagyta az országot, amint a tálibok beléptek Kabulba”; „Birodalmak temetője”; „A tálibok hatalomra kerültek, miközben az USA visszavonult”; „Afganisztán a tálibok kezére került”; „Kabul elesett” – számoltak be az öt évvel ezelőtt, augusztus 16-án megjelent nyomtatott lapok az afganisztáni háború lezárásáról.

Az akkori felvételek és tudósítások az amerikai vereség szimbólumává váltak, hiszen a tálib offenzíva nyomán az afgán állam kártyavárként omlott össze néhány nap alatt. Az összeomlás azonban nem Kabulban kezdődött.

Az első problémát Washington már akkor megteremtette, amikor a háború eredeti céljai fokozatosan megváltoztak. 2001 őszén az Egyesült Államok célja még világos volt: felszámolni az al-Káida afganisztáni bázisait és eltávolítani a hatalomból a tálibokat, akik menedéket biztosítottak Oszama bin Laden szervezetének. A tálib rezsim néhány hónap alatt összeomlott, Washington azonban nem vonult ki. A terrorizmus elleni műveletből fokozatosan felkelésellenes háború, majd egyre átfogóbb államépítési projekt lett. A kudarc egyik első és legfontosabb forrása éppen az lett, hogy Washington egyre több feladatot kapcsolt az eredetileg korlátozott célú katonai művelethez.

A célok bővülését jól mutatja az amerikai katonai jelenlét alakulása. A 2001-es kezdeti, néhány ezer fős kontingensből 2009–2011-re mintegy 100 ezer fős haderő lett. Barack Obama csapatkivonásról szóló stratégiája után 2017 elejére ez nagyjából 11 ezer főre csökkent, Donald Trump azonban ismét növelte az amerikai jelenlétet.

Közben az Egyesült Államok egyre több feladatot próbált egyszerre ellátni: a tálib felkelés visszaszorítását, a központi kormányzat megerősítését, demokratikus intézmények kiépítését, a korrupció mérséklését és egy önállóan működő afgán biztonsági szektor létrehozását.

Az erre fordított erőforrások nagyságrendje történelmi léptékűvé vált. 2002 és 2021 között az Egyesült Államok mintegy 144,75 milliárd dollárt különített el Afganisztán újjáépítésére, ebből 90,5 milliárdot a biztonsági szektorra, 36,3 milliárdot pedig kormányzásra és fejlesztésre. A Brown Egyetem Costs of War projektje a háború teljes amerikai költségét – a katonai kiadásokat, a veteránok ellátását 2050-ig és a finanszírozás kamatait is beleszámítva – 2260 milliárd dollárra becsüli. A hatalmas összegek ellenére a ráfordítások nagysága nem fordult át önfenntartó állami kapacitássá.

Az Afghanistan War Commission ezt a problémát a strategic drift, azaz a stratégiai sodródás fogalmával írja le: az amerikai stratégiai célok folyamatosan változtak, miközben a különböző kormányzati szervek eltérő prioritások mentén dolgoztak. A testület a kormányzati szervek közötti koordináció hiányát, valamint a washingtoni stratégiák és az afganisztáni helyi valóság közötti szakadékot is a húszéves háború legfontosabb vizsgálandó problémái közé sorolta.

A célok bővülésével ráadásul olyan állami és biztonsági rendszer épült ki, amelynek bizonyos kulcsképességeit maga az Egyesült Államok biztosította: az állam működéséhez amerikai pénzre, a biztonsági erők működéséhez pedig amerikai kiképzésre, hírszerzésre, légi támogatásra, logisztikára és karbantartási képességekre volt szükség. Ezeket a képességeket két évtized alatt sem sikerült az afgán intézményekbe átültetni.

Az amerikai stratégia második nagy hibája annak az államnak a természetében rejlett, amelyet Washington Afganisztánban akart létrehozni. Ez egy erősen központosított, demokratikus államot takart, amelyet a 2004-ben elfogadott alkotmány is tükrözött: az elnök nevezte ki a tartományi kormányzókat, miközben a helyi hatalmi struktúrák csak korlátozottan kaptak intézményes szerepet.

Azonban egy olyan országról van szó, ahol a politikai hatalom történetileg sokkal széttagoltabb volt, és ahol a központi állam mellett törzsi, vallási, regionális és helyi hatalmi struktúrák is meghatározó szerepet játszottak – ezt a kapcsolatrendszert Washington egyértelműen alábecsülte. A felülről lefelé felépített állami modell nehezen tudott alkalmazkodni az ország rendkívül fragmentált politikai és társadalmi viszonyaihoz. Ennek kézzelfogható következménye volt, hogy a kabuli kormányzat és a vidéki Afganisztán között tartós szakadék alakult ki.

Az államépítési kudarchoz a legitimitás kérdése is hozzájárult. Míg Washington sokszor a központi intézmények teljesítményét tekintette az államépítés mércéjének, addig a lakosság számára az állammal való kapcsolatot a helyi közigazgatás, a biztonsági erők, a bíráskodás és az alapvető szolgáltatások minősége határozta meg. Ez különösen a tálibokkal szembeni verseny szempontjából volt fontos: a tálibok párhuzamos igazságszolgáltatást és helyi közigazgatási struktúrákat is fenntartottak, vagyis olyan „árnyékállami” jelenlétet építettek ki, amely bizonyos térségekben közvetlenebb kapcsolatot jelentett a lakossággal, mint a kabuli állam.

A harmadik nagy probléma a korrupció volt, amelyet Washington sokáig afgán belpolitikai hibaként kezelt, noha annak elmélyüléséhez az amerikai szerepvállalás is hozzájárult. A probléma egyik hajtóereje az volt, hogy a külföldi támogatások példátlan mennyiségű pénzt juttattak egy rendkívül gyenge állami intézményrendszerrel rendelkező országba. A források nagyságát jól jelzi, hogy az ellenőrzési mechanizmusok és a jogállami intézmények sem tudták tartani a lépést. A következmények a biztonsági szektorban is megjelentek.

A SIGAR már 2012-ben figyelmeztetett arra, hogy az afgán biztonsági erők létszámadatai nem megbízhatóak, később pedig dokumentálta a „ghost soldiers”, vagyis a nem létező katonák és rendőrök problémáját. Ezek az emberek hivatalosan szerepeltek a bérlistákon, fizetésüket azonban mások vehették fel. Ekkor már nem csak pénzügyi visszaélésekről volt szó: Washington azt sem tudta pontosan, hogy mekkora és milyen állapotban lévő biztonsági erő fenntartását finanszírozza.

A korrupció közvetlenül gyengítette a tálibok elleni háborút is. A korrupcióval találkozó afgán állampolgár számára az állam nem feltétlenül a biztonságot és a szolgáltatásokat jelentette, hanem kenőpénzt, önkényes rendőri fellépést vagy igazságtalan bíráskodást. Még javában tartott a háború, amikor a SIGAR már figyelmeztetett arra, hogy a korrupció táplálhatja a kormányellenes társadalmi elégedetlenséget. Washington idővel megpróbálta kezelni a helyzetet, de akkor sérültek volna azoknak a politikai elitcsoportoknak is az érdekei, amelyekre az Egyesült Államoknak a biztonság és a politikai stabilitás fenntartásához szüksége volt.

Öt év távlatából az afganisztáni háború legnagyobb kudarca nem az, hogy a tálibok visszatértek a hatalomba, hanem az, hogy Washington húsz év alatt sem tudta megteremteni a saját kivonulásának feltételeit. A katonai jelenlét megszüntetésének pillanatában olyan rendszert hagyott maga mögött, amelynek stabilitását éppen az amerikai jelenlét biztosította. Afganisztán annak a példája, hogy milyen könnyű egy korlátozott célú katonai beavatkozást olyan vállalkozássá alakítani, amelynek a végét már maga a beavatkozó hatalom sem tudja meghatározni.