Ugye érdekes bibliai párhuzam? A zsidók egyiptomi tartózkodásuk idején betelepedőként és elnyomottként is szaporábbak voltak vendéglátóiknál. Gyilkos istenük először megkeményítette a fáraó szívét, hogy ne engedje őket elmenekülni a büntető munkatáborokból, azután ugyanezért bosszúból lemészároltatta a befogadó nemzet ártatlan csecsemőit. Nem hasonló a helyzet a magyarok és a cigányok esetében? Ők minket túlszaporodván öldökölnek és átkozódnak, pedig mi még örömmel szélnek is eresztenénk őket! Hát tehetünk mi róla, ha Kanada vagy Franciaország sem kér belőlük, s visszatoloncolja őket hozzánk?

A genocídiumnak két formája ismeretes: az egyik során idegen ellenség irt ki erőszakkal egy etnikumot; a másik, mikor az önpusztítás démona szállja meg a népet, és különböző eszközökkel a saját sorait kezdi ritkítani. Úgy tűnik, a magyarság esetében mindkét jelenség érvényesül, s a két folyamat ok-okozati összefüggésben is áll egymással. Ha a tatár invázió, a török hódoltság, a Habsburg uralom, a kiegyezésből közvetlenül és logikusan következő I. világháború, a tanácsköztársaság kazár sáskajárása, a II. világháborúban, Szálasi Ferenc által határozottan ellenzett keleti front (Don-kanyar), a szovjet megszállás és az 57 évig tartó kommunista-zsidó terror folyamatosan nem pusztította volna a magyarság lélekszámát, akkor nyilvánvalóan nem lennénk a kihalás veszélyének kitett nemzet.

Azonban ellenségeink sohasem csupán katonai erőszakkal próbálták elfoglalni a Szent Korona – Máriának felajánlott – országát, hanem elsődleges céljuk mindenkor lelki ellenállásunk megtörése volt, hiszen így kevesebb áldozattal és gyorsabban tudták céljukat elérni; hogy leigázzák és kizsákmányolják e tejjel és mézzel folyó Kánaánt. (Gondoljunk csak a török áfium elleni röpiratra, Hunfalvyék finnugor elméletére, a proletár internacionalizmus önfeladó szolgálatára, Kovács László „merjünk kicsik lenni” szlogenjére vagy Orbán hazug „nincs esélyünk az EU-n kívül” elméletére!)

(Nem önsajnáló búslakodás e tények tisztázása. Még csak nem is vagyunk egyedül sorsunkkal. Például az észak-amerikai indián törzsek kipusztulásának története is hasonló elemektől hemzseg. Az angol bevándorlók először elrabolták vadászterületeiket. Mikor az őslakosok védekezni kezdtek ez ellen, a „sápadtarcúak” – katonai fölényüket kihasználva – irtani kezdték a rézbőrű „vadakat”. Végül Buffalo Bill oly mértékben pusztította ki a bölényeket – az indiánok gazdasági struktúrájának egyik fő bázisát –, hogy fel kellett adják az egyenlőtlen küzdelmet. Nem maradt más hátra, mint letargikusan bevonulni a kijelölt rezervátumokba, mutogatni magukat a turistáknak, s elhízottan, naphosszat szopogatni az olcsó „tüzes vízzel” teli butykost.)

A keresztény egyházak elleni külső támadások és benső romlásuk egyaránt vezettek el oda, hogy a magyar társadalom – más európai keresztény népekhez hasonlóan – tömegeiben szekularizálódott, s így a vallásosság formálissá válván, nem tud többé benne kellő támaszt találni a külső-belső pusztító tendenciák ellen. Az önpusztító viselkedést látva felmerül saját felelősségünk kérdése is, hiszen nem foghatunk mindent az ellenségeinkre; ők kísértenek, s mi sajnos sokszor hallgatunk rájuk. Még a nemzeti radikális táboron belül is jelentős tömegek lettek öntudatlanul egyházellenesek, meg nem értvén, hogy érveiket kritikátlanul vették át a sátánimádó, cionista, balliberális rablógyilkosoktól!

Elsősorban a kereszténységet akarják felelőssé tenni a magyarság hanyatlásáért, ami épp olyan gyerekes érvelés, mint mikor a cigány rablógyilkos a bíróság előtt nehéz gyerekkorára hivatkozva kéri felmentését. „Ősmagyar vallásunk kiirtására”, Szent István királyunk „hazaárulására” hivatkoznak, anélkül, hogy a teológia, vagy történettudományi kutatások egzakt eredményeivel kellően alá tudnák támasztani vádjaikat.

Igaz, s – ez valóban ellenségeink műve – szinte semmit sem tudunk biztosan a magyar vallásról és őstörténetünkről. Ez azonban senkit sem jogosít fel arra, hogy romantikus fantáziálgatásba kezdve, s tévedhetetlen teóriákat kiagyalva keresztényellenes gyalázkodásba kezdjen, és cionista, szabadkőműves vádakat szajkózzon. Mert e nagyszájú honfitársaink épp a lényeget felejtik el: Krisztus tanítása azért egyetlen reménységünk, mert a mások feletti, meddő ítélkezés helyett megtérésre szólított fel; tudatosítva bennünk, hogy örök életünk lehetőségi feltétele a szeretet gyakorlása. Az Egyház pedig mi is vagyunk, nemcsak a hierarchia vezetői azok; és elsősorban rajtunk, a nyájon múlik, hogy hogyan szaporodik, s milyenné válik holnap!

A magyar nemzet önpusztításához visszakanyarodva, fontos látnunk az összefüggést e jelenség egyes részelemei közt. Tényleg naivnak vagy tökkelütöttnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa a kölcsönhatást azon jelenségek között, hogy egy nemzet statisztikailag folyamatosan dobogós helyet foglal el az öngyilkosságok számában, az abortuszokéban, a tudatos istentagadókéban (az alkoholisták, dohányosok, szív- és érrendszeri betegek, rákosok, pszichotikusok hazai dobogós helyeiről már nem is beszélve…).

Jómagam a kiegyezést nem csak azért tartom fontos negatív mérföldkőnek a magyarság hanyatlásában, mert ezeréves, belső zsigeri ellenállását önként adta fel gyilkosaival szemben; hanem azért is, mert az ideiglenes gazdasági fellendülés és jólét logikusan vezetett a szomszédos, barbár népek indokolatlan arányú bevándorlásához, a genetikai fajkeveredés aránytalan felgyorsulásához, ezáltal az önvédelmi fajtulajdonságok gyengüléséhez, és az ideológiai immunitás legyengüléséhez. Más szóval: az újkori magyarság agya ezek után átmoshatóbbá vált!

Mivel – noha ez csupán papírforma – Magyarország lakosságának még mindig legnagyobb része a római katolikus Egyház tagja; nem árt, ha összefoglaljuk ennek hivatalos álláspontját a családtervezésről és a fogamzásgátlásról. Talán nem mindenki ért egyet ezen elvekkel, magam is felvetek kritikus kérdéseket. De ha valaki zsigerből és egészében elveti egyháza álláspontját, az jobban tenné, ha kikeresztelkedve átülne a balliberális tábor kókadt hibbantjai közé.

Az abortusz bármely körülmények között is emberölés marad. Teljesen függetlenül attól, hogy egy pár napos zigóta érez-e, gondol-e bármit, mikor kivégzik. Ő egy csírájában meghatározott és megkezdett emberi élet, genetikailag kódolt személyiség, ki sérthetetlen méltósággal rendelkezik: joga van az életre és az üdvösségre. Akkor is, ha szülei nem kívánják, akkor is, ha beteg, akkor is, ha erőszakból született. Akkor is, ha megélhetés reményében felelőtlenül nemzett, sőt még akkor is, ha zsidó vagy cigány genetikai terheket hordoz. Mindenképpen Isten teremtménye, olyan lény, akinek már megkezdett léte vagy nemléte felől senki emberfia nem rendelkezhet.

Természetesen igaztalan lenne általánosságban ítéletet mondanunk a magzatukat elvető anyákról, hiszen oly rég óta folyik ellenségeink liberális agymosása, hogy már rég emberi jognak vagy szükséges rossznak tekintik az életpusztítást. Korlátolt felelősségű társaság egy korlátolt felelősségű társadalomban. „Bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek!” – mondjuk a keresztre feszített Krisztus szavaival.

Beethoven már zigóta korában is kódoltan az volt aki, és nem volt joga anyjának sem halálra ítélni. „Milyen sors várna szegényre, ha megszületik” – óbégatnak egyes álhumanista balliberálisok – pedig nincs olyan rossz sors, ami indoka lehet az élet elpusztításának. „Szegényen, nélkülözve és szülők nélkül felnőni”? Tessék csak elmenni egyszer Böjte Csaba ferences testvér árvaházaiba, és megszemlélni a sok vidám, életrevaló árvát (köztük cigánygyerekeket is)!

A művi vetélés egyetlen morálisan megengedett formája az, mikor orvosilag teljes biztonsággal kimondható, hogy a szülésbe vagy az anya, vagy a magzat bele fog pusztulni. Ilyenkor nyilvánvalóan dönteni kell. Mivel nem vagyok nő (csupán öt gyerek édesapja), így ilyen helyzetbe nem kerülhetek, ezért könnyen beszélek; elvileg mégis azt vallom, hogy anyaként – férjemet is meggyőzvén – inkább lemondanék életemről magzatom javára.

Szokás felvetni a Down-kóros gyermekek magzati elpusztításának lehetőségét. Az orvostudomány előrehaladásával ugyanis egyre nagyobb biztonsági aránnyal határolható be a gyógyíthatatlan betegségek jelenléte az embrióban. Egy édesanya írta le a világhálón, hogy az orvosok Down-kórt mutattak ki magzatán, és abortuszt javasoltak. Megbeszélték férjével, hogy nem engedik elvetetni gyermeküket, és egészen a szülésig rendszeresen imádkoztak érte. Egészségesen született.

A kereszténység morális szempontjából a következőket kell mondanunk: a diagnózisok még ma sem 100%-os biztonságúak. A legtöbb beteg gyermek – összehasonlítási alap híján – tudatosan nem éli meg hátrányát, azonban ugyanúgy igényli és érzi szeretetünket. Ha megöljük, kizárjuk annak lehetőségét, hogy Isten csodát tegyen vele, és ez által meggyógyulhasson. (Ha valaki nem hisz a csodákban, akkor lépjen be az MSZP vagy az SZDSZ valamely utódpártjába!) Krisztus szavaival szólva nem az a lényeg, hogy mi vezetett az örökletes betegséggel született ember állapotához, hanem az, hogy „Isten dicsősége rajta is képes megnyilvánulni”. Ebből fakad az – egyébként értelmetlen és sosem Istentől rendelt – szenvedés jelenléte és értelme a világban: hiszen szerető szánalmat kelt, s arra serkent, hogy megszüntessük!

A katolikus Egyház – számos protestáns fundamentalista, vagy ultra-ortodox zsidó szektával ellentétben – nem azt tanítja, hogy a házasok buzgó nemi élet mellett ne tegyenek semmit szaporodásuk korlátozására. Erkölcstanunk az „Isten szabta termékenység” elfogadásáról beszél, és ez alatt pontosan azt érti, amit a Jobbik is meghirdet programjában: annyi gyermek vállalását, amennyit a házaspár emberhez méltó (szellemi és szociális) körülmények közt képes felnevelni. Módosabb családok eszerint több gyermek felnevelését engedhetnék meg maguknak, de sajnos épp ezzel ellentétes tendenciák tapasztalhatók a gyakorlatban.

Ám az isteni eredetű, bibliai termékenységi, erkölcsi parancs: „Szaporodjatok és sokasodjatok, töltsétek be a földet!” világossá kellene tegye a keresztény ideológusok számára is, hogy az magában hordja önnön korlátait. Amikor ugyanis a föld lakossága eléri azt a népességi szintet, melyben az emberi lét anyagilag tovább már nem tartható fenn, akkor a szaporodást erkölcsi szempontból az emberiség számának reproduktív fenntartására kell korlátozni (családonként átlagosan 2-3 gyermek).

Az Egyház arra szokott hivatkozni, hogy a föld sokszorosát is képes lenne eltartani jelenlegi populációnknak, ha egyéb körülmények adottak lennének (szociális igazságosság, béke, fejlettebb gazdaság stb.). Hozzátehetjük, hogy pl. az egészséges vegetáriánus táplálkozás elterjedése, vagy az északi félteke önzetlenebb életvitele is ezt segítené elő. Azonban szemforgató és felelőtlen magatartás, szaporodásra buzdítani, amíg a fentebbi előfeltételek nem adottak! Földünk túlnépesedése vitathatatlan tény, és egyszerű algebrai utánaszámolással igazolható, hogy ha a két világháború öldöklései során nem fogyatkozott volna meg az emberiség létszáma, ma már senkinek nem jutna létfenntartásához elegendő táplálék, víz, levegő. Amikor tehát a katolikus Egyház a fogamzásgátlással kapcsolatban tanít, e szempontokat is figyelembe kéne vennie! Mikor egyes fogamzásgátlási módszerek erkölcsösségének tekintetében nyilatkozik, talán nem ártana megkülönböztetéseket tennie aszerint, hogy egy túlnépesedett (pl. Mexikó), vagy egy kipusztuló (pl. Magyarország) társadalmi közeg számára nyilatkozik.

A 2011-es statisztikai adatot közzé tevő írás utalt arra is, hogy a 2010-es arány még rosszabb volt, akkor 40 ezer magyar küretet végeztek. Ám a tizenévesek közében mégis jelentős a növekedés, ami arra utal, hogy a számtalan szakkönyv ellenére a fiatalok ma sincsenek tisztában a teherbeesés megelőzésének kérdésével. Ezért nem árt, ha erről is írunk, méghozzá katolikus szemmel.

A fogamzásgátlásnak, keresztény szóhasználattal a családtervezésnek vannak erkölcsileg megengedett és meg nem engedett eszközei. Mint tárgyaltuk, a magzatelhajtás minden esetben emberölésnek tekintendő, tehát súlyos bűn. Az egyház álláspontja szerint azonban erkölcstelennek tekintendők a többi, népszerű fogamzásgátló szerek és a testbe helyezhető eszközök is. E tanításával sokan nem értenek egyet, pedig igen sok érv szól e módszerek ellen is.

Nincs olyan gyógyszer a világon, melynek ne lennének káros mellékhatásai; így van ez az antibébi tabletták esetében is. Ugyan mára a bennük található hormon mennyisége igen csekély, akkor sincs jó hatással a nők biológiai ciklusára, egészségére. Egyes gyógyszerek esetében igazolódott a daganatos betegségekre való hajlam növekedése. A fiatalok nincsenek tisztában azzal sem, hogy a legtöbb ilyen eszköz a már megtermékenyült petesejt méhfalba ágyazódását akadályozza meg, vagyis nem preventív, hanem abortív jellegű, vagyis éppúgy gyilkosságnak tekintendő, mint az magzatelhajtás. Vannak gyógyszerek, melyek a peteérést akadályozzák meg, de kettős hatásúak: ha valamilyen ok folytán ez nem sikerülne, akkor másodlagosan (abortíve) akadályozzák meg a zigóta tovább élését.

A legnagyobb ellenkezést a társadalomból mégis a condom gumi használatának erkölcsi tilalma váltja ki. Hiszen ez a házaspár vagy utódainak egészségét nemigen károsítja. Ugyan sokak véleménye szerint csökkenti a koitusszal járó élvezetet, ez aligha tekinthető jelentékeny morális szempontnak. Az egyház gumiellenes fő érve az, hogy egyetlen nemi aktus esetében sem szabad mesterséges módszerrel 100%-ig kizárni a termékenységet, kvázi egy minimális esélyt kell biztosítani Istennek, hogy egymás iránti szeretetünk gyümölcsét teremtve adott pillanatban ő is beavatkozhasson, eldöntve, hogy mely két sejt találkozásával hozzon létre egy specifikus személyt.

Ugyanakkor az Egyház nem kívánja, hogy több gyermekünk szülessen, mint amennyit felelősen fel tudunk nevelni, ezért számos alternatív, preventív eszközt ajánl a házaspároknak. Ezek ellen szokás felhozni azt az érvet, hogy biztonsági hatékonyságuk messze alul marad a korább tárgyalt eszközökénél. Azonban a kritikusok arról feledkeznek meg, hogy az erkölcsileg megengedett eszközöket kombinálva igenis elérhető a „világi” eszközök hasonló biztonság.

Soroljuk fel tehát az Egyház által ajánlott fogamzásgátló eszközöket:

Naptármódszer. Ez a 28 napos női ciklus pontos megfigyelésén alapul, és az aktusokat azokra a napokra korlátozza, melyeken nagy valószínűséggel kizárható a peteérés. Azt az érvet szokták felhozni ellene, hogy túl kevés szexualitást tesz lehetővé a házaspár számára; emellett nem elég biztonságos, hiszen nem számol a nők havi ciklusának rendszertelenségeivel. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy az Egyház nem tiltja a házaspár petting során történő kielégülését a feltehetően termékeny napokban, a női ciklus rendszertelensége viszont legtöbb esetben egyéb emberi bűnök kizárható következménye (betegség, stressz, helytelen táplálkozás, rendszertelen életmód, környezeti károk stb). A módszer akkor is beválik, ha a pár kölcsönös szeretettel és önuralommal képes az időnkénti önmegtartóztatásra. Növelhető a biztonság, ha a bizonytalan napokat is kihagyják.

Hőmérőmódszer. Ez tulajdonképpen az előző módszert egészíti ki és teszi biztonságosabbá. Speciális hőmérő segítségével a nő minden reggel, felkelés előtt megméri hüvelyének hőmérsékletét, és gondosan feljegyzi, ciklusának mely szakaszában jár. Bármivel is érvel valaki ez ellen, a valós ok csak a feledékenység, vagy a lustaság lehet.

Mikroszkópos nyálvizsgálat. A női nyálban található anyagok más formában kristályosodnak ki, ha az illető termékeny vagy ha nem termékeny szakaszban van. Ne feledjük, e célra a legegyszerűbb, legolcsóbb gyermekjáték mikroszkóp is alkalmas.

Hüvelyváladék-vizsgálat. A hüvely váladékára ugyanaz érvényes, mint a nyálra.

Méhszáj-vizsgálat. Újakkal kitapintható a méhszáj keménysége vagy puhasága, ebből is lehet következtetni arra, hogy egy nő ciklusa szerint termékeny vagy nem.

Mint korábban említettük, e módszerek kombinálásával el lehet érni azt a biztonságot, melyet az egyház által el nem fogadható módszerek nyújtanak. E megengedett módszerek ellen legfeljebb azzal lehet érvelni, hogy az emberiség jelentős többsége, a harmadik világban aligha fog hajnalonként hőmérővel babrálni, jegyzeteket készíteni és játékmikroszkópok fölé görnyedni.

Egyébként van még egy módszer, melyről az Egyház szégyenből, illendőségből, vagy prüdériából megfeledkezik. Ez a módszer különösen az igen bővérű fiatal házaspároknak ajánlható. Ha ugyanis megoldható, hogy egy házaspár naponta négyszer, ötször is közösüljön, akkor a férfi szervezete nem képes az életképes spermium utánpótlására.

Az Egyház ugyan nem tartja helyesnek az ivartalanítást sem, de erre már nehezen tud logikus indokot felhozni. Ugyanis egy mélyszegénységben élő család számára az „Isten-szabta” termékenység aligha lehet több 3-4 gyermeknél, ezért ha közösen úgy döntenének, hogy a további gyermekekről lemondanak, talán meg kéne nekik engedni, hogy ezt tegyék, különösen a III. világban. Egyetlen ellenérv erre az lehet, hogy a beavatkozás végleges, tehát később már a korábbi helyzet nem visszaállítható. Ha egy szegény pár véletlen örökséghez juthat, vagy váratlan sorscsapás által elveszíti korábbi gyerekeit, akkor nem tud újabbakat nemzeni, legfeljebb örökbe fogadni.

A magyarság külső-belső pusztulása tehát jelenleg is folyik. Újjá kell születnünk Krisztusban a Szentlélek által, s akkor be fogjuk látni, hogy a gyermeknemzés örömmel is járó kötelesség! Jelenleg egyedül a csángók között tudunk gyarapodó szaporulatot felmutatni. Ha a Jobbik kormányzatra kerül, egyik legfontosabb feladata lesz, hogy ösztönözze a magyarság gyermekvállalási kedvét, a cigányságét ezzel szemben ne ösztönözze.

Meg kell értenünk, hogy társadalompolitikai, szociálpolitikai, demográfiai szempontból, hogy egy társadalomban a különböző etnikai rétegek lélekszámának exponenciális csökkenése éppoly kóros és veszélyes, mint robbanásszer növekedése. Hosszú távon a cigányságnak is súlyos kárt okoz szaporasága, éppúgy, mint a magyarságnak a gyerektelenség. Egy magyar házaspár nem szereti igazán egyetlen gyermekét, ha lehetőségei ellenére megfosztja egy szerethető kistestvértől. Egy cigány házaspár viszont nem szereti nyolc éhes, kutyaürülékben fetrengő gyermekét, ha egy kilencedik – szeme láttára történő – nemzésével növeli nélkülözéseik szenvedéseit.