2020. április 6., hétfő, Vilmos, Boglárka napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:12 A marokkói király amnesztiával harcol a koronavírus ellen22:53 Kórházba szállították a brit miniszterelnököt22:48 Tónus IX: öld meg a bankot!22:28 Az Egyesült Államok tisztifőorvosa szerint "ez lesz a mi Pearl Harbourunk, a szeptember 11-énk"22:07 Dániel Péter antifasizmusától Donáth Anna rasszizmusáig - Heti progresszió (XXII.rész)21:26 Törökországban ismét mintegy háromezer új fertőzöttet diagnosztizáltak20:53 Egy nap alatt csaknem 11 ezren tértek haza Ukrajnába20:21 Ausztriában a 12 ezret is meghaladta a koronavírussal fertőzöttek száma20:04 Megölte egyéves kislányát egy budapesti nő19:45 Csehország francia betegeket gyógyít19:21 Kevesebb halott egy nap alatt, de ismét emelkedett a diagnosztizált fertőzöttek száma Olaszországban 18:58 Meghalt 108 éves korában "az allergia nagyapja"18:46 Toroczkai: koronavírus és a propagandaháború - fontos, hogy ne üljünk fel sem az orosz, sem a kínai, sem az amerikai propagandának17:59 Otthoni tornával bővül az M5 kulturális csatorna oktatási sávja17:37 Könyveket, folyóiratokat tett elérhetővé online a Történettudományi Intézet
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Egy "új társadalmi szerződés" feltételei - Tarnóczy Szabolcs hozzászólása - és Budaházy válasza

Reklám


Évek óta sokan hangsúlyozzuk egy nemzeti radikális kerekasztal létrehozásának fontosságát. Az előző parlamenti választások előtt volt is egy komoly találkozó, amelyen több, a „mi fajtánkhoz” tartozó csoport kötött szóbeli véd- és dacszövetséget, például a Jobbik, a HVIM és az MVSZ. Többek közt ennek következménye, hogy a HVIM tiszteletbeli elnöke, Zagyva György Gyula is képviselőként ül benn az Országházban mint a Jobbik frakciójának tagja. (Ha Budaházyt nem börtönözték volna be, nyilván őt is sokan szerették volna látni a frakció sorai közt; és bármit is mond erről ő maga, én nem vagyok meggyőződve róla, hogy abban az esetben, ott és akkor is nemet mondott volna…)
Azonban most még fontosabb lenne, hogy a nemzeti radikális tábor vezető személyiségei ezen „kerekasztal” körül rendszeresen találkozzanak! Egy ilyen folyamatos párbeszéd megakadályozhatott volna sok belső torzsalkodást, egymással folytatott média-szópárbajt, sőt talán a Jobbikon belül is megelőzhette volna egyes személyi ellentétek kialakulását; de legalábbis enyhíthette volna ezek káros következményeit.
(A Magyar Sziget nem pótolhatja e fórumot, mert egy konferencia-szerű kerekasztal-összejövetelnek – a kizárhatatlanul belopódzó kémektől eltekintve – alapvetően zártnak kellene lennie. Annak gondolatát is felvetettem, hogy a Jobbikon belül is kellene tartani – a szokásos pártkongresszusokon kívül – egy rendszeres, évenkénti, nyári baráti találkozót, az alapszervezeti vezetők részvételével. Ezen – amellett, hogy személyesen is jobban megismerhetnénk egymást – építő párbeszédet folytathatnánk a pártprogramról is.)
Budaházy György a Magyar Jelen című lapban (melynek szerkesztője eddig Toroczkai László /HVIM/ volt, s nemrég Kubínyi Tamás lett) vitaindító tanulmánysorozatot kezdett az általa „új társadalmi szerződésnek” nevezett kezdeményezésről. Írásának alapjait a váci börtönben, 2010 márciusában, politikai fogolyként vetette papírra. A Führernek Spandauban, a magyarság nemzetvezetőjének a szegedi Csillag börtönben, Budaházynak Vácott bocsátottak rendelkezésére papírt és írószerszámot ellenségeink - vesztükre: megszületett a „Mein Kampf”, Szálasi börtönnaplója és Budaházy közjogi gondolatai. (A sztálinisták sokkal elővigyázatosabbak voltak: az írás helyett csak a sírás maradt a fogva tartottak joga.)
Budaházy rendkívül markáns alakja a nemzeti radikális tábornak. Sajátos ellenálló akcióit, (az Erzsébet híd „elfoglalása” óta) mindenkor szimpátia és szolidaritás kísérte nemzeti radikális körökben; s amikor az elnyomó hatalom megpróbálta őt testileg-lelkileg eltiporni, táborunk egy emberként állt ki mellette. Érdemei elvitathatatlanok, de elveivel nem minden bajtársa értett és ért egyet feltétlenül. Mint a nemzeti radikális gondolkodók többsége, lényegileg ugyanazokban a hibákban látja ő is történelmi tragédiánk okait; s a szebb jövő céljait is hasonlóképpen rajzolja meg. Az eltérések általában abban rejlenek, hogy ki szerint mit és hogyan kéne tenni, itt és most.
Talán e nézetkülönbségekre visszavezethető, hogy Budaházy időnként úgy érezte, a nemzeti radikális tábor nem mindig állt ki mellette kellő mellszélességgel. Ugyanakkor ő számtalanszor nyilatkozott úgy, hogy a Jobbik parlamenti szerepvállalása a nemzet javának szempontjából teljesen felesleges és értelmetlen, hiszen a parlamenti demokrácia strukturálisan eleve alkalmatlan bármiféle érdemi változás elérésére.
Ennek kapcsán korábban már megkíséreltem Gyurival egy nyílt levél formájú párbeszéd-interjút készíteni, melyet végül időhiányra hivatkozva nem folytatott tovább, s ezért az addig született anyag publikálásához sem járult hozzá. Most – félig megszabadulva rabságából – már nyilván több ideje van arra, hogy nyílt társadalmi vitára bátorítson bennünket, ezért hát örömmel csapom le az első általa szervált labdát. Nincs értelme megvárni ezzel cikksorozatának lezárását, mert ki tudja, hány részes lesz, s így is egy-egy rész két lepedőnyi oldal terjedelmű. Értelemszerűen annak sincs értelme, hogy tanulmányának minden egyes elemére kitérjünk; különösen azokra nem, melyekkel alighanem úgyis egyetért a nemzeti radikális tábor döntő többsége. Inkább csak azokra az elemekre utalnék itt ki tehát, melyek remélhetőleg építő polémiára késztetnek.
Tanulmánya elején szerzőnk többek közt azt fejtegeti, hogy a történelemben „alapvetően kétféle országirányitási rendszer létezik. Az egyik egy vezérelvű, ahol az élen egy teljhatalmú - szinte isteni kiválasztottságú vezető áll, aki élet-halál ura, a szava törvény, és szigorú piramisszerű alá-fölérendeltségi rendszeren át, folyik az irányítás. A másik a megállapodáson alapuló, melyben szintén van valamilyen vezető, de ő az irányítást a közösséggel – vagy azt valamilyen módon képviselő kisebb-nagyobb csoporttal – kötött megállapodás alapján, az ez által meghatározott mozgástéren belül végzi.”
Nos, ez a modell szerintem túlegyszerűsített, s nem fedi a történelmi tapasztalatokat. A két modell ugyanis nem egymást felváltva valósul meg, hanem mindig egymással egybeolvadva. Egyetlen diktátor se lenne képes néhány napnál tovább fenntartani uralmát, ha nem lennének olyan társadalmi csoportok, amelyek egyfajta hallgatólagos jóváhagyással ne járulnának hozzá hatalmához. (Akár érdekből, akár félelemből.) E ki nem mondott „megállapodás” oligarchái a hatalom megosztásában érdekeltek, ezért készek ideig-óráig biztosítani a vezető főhatalmát, pontosan addig, amíg nem látnak lehetőséget arra, hogy szerepet cseréljenek. Másféle „társadalmi megegyezés” pedig egyszerűen nem létezik, (és soha nem is létezett)! Legfeljebb azért tűnik másként, mert a színfalak mögé rejtőzött az adott vezető, és szükségszerű támaszték-oligarchiája. (A Szent Korona-alapú modell – melynek ideális formája sajnos szintén sohase valósult meg a magyar történelemben – annyiban különbözik a fentebb leírt egyetlen, de végtelenül variálható formától, hogy az idealisztikus modell szerint a szakrális uralkodó csak addig kap kegyelmet /karizmát, áldást/ Istentől a nemzet vezetésére, amíg azt önzetlenül szolgálni hajlandó. A nemzet pedig csak akkor boldogulhat, ha az ő érdekeit valóban szolgáló uralkodó vezetésének – saját jól felfogott érdekében – aláveti magát. Ha az uralkodó vét a korona ellen, elűzhető. De a nemzet képes valóban helyesen ítélni az uralkodó minősége-, és önmaga java felől?)
Gyuri saját magával kerül némileg ellentmondásba, amikor egyfelől azt írja: Az ellenzéki kerekasztal „a változás megindításának érdekében még elfogadható volt” (a szovjet csapatok jelenléte miatt nem volt akkor még más megoldás). A résztvevők a „megállapodott” alkotmányt kezdetben maguk is „ideiglenesnek” nevezték, de később – a szovjet csapatok kivonulása és korábbi ígéreteik ellenére – véglegesítették azt; ismét Gyuri szavaival: „Mindnyájunkat átvertek, és elsikkasztották” a nemzet jogát, hogy közjogi viszonyai felől maga dönthessen.
Ezzel szemben én azt állítom: A kerekasztal a „változás megindításának érdekében” sem volt elfogadható, és ez a „megállapodott” alkotmány „ideiglenesen” sem lehetett legitim! Magam biztos vagyok abban is, hogy – ígéretei ellenére – egyetlen alapító, résztvevő kulcsszemély sem akart gyors és radikális változásokat! Tehát nem a többpártrendszerrel volt a baj, hanem azzal, hogy kik és kikből hozták létre mesterségesen vezetésüket! (Másrészt viszont alternatív lehetőségek sem voltak, hiszen „magyar nemzet” a hagyományos értelemben ekkor már 45 éve nem létezett. Így hát ki, és kinek adhatott volna egyáltalában közjogi felhatalmazást?)
Véleményem szerint Gyuri tanulmányának másik megkérdőjelezhető gondolata, amit a liberalizmusról ír. Szerinte a liberalizmus logikus és szükségszerű következménye a gazdasági összeomlás. Ez eddig igaz. Ám szerzőnk így folytatja: „Meggyőződésem, hogy a liberalizmus csak az összeomlásig tervez, hogy mi lesz azután, arról lövése sincs, csak az összeomlást próbálja elodázni.” Szerintem Gyuri ebben is téved. Eltekintve attól, hogy a liberalizmus egy eszmerendszer, amely – mint ilyen – nem képes „tervezni”; sokan és régóta tudjuk, hogy a liberalizmust (akár a parlamentáris demokráciát) nem a liberálisok találták ki, hanem a globális világhatalomra törő cionisták, mégpedig egyedül a gojok tönkretételére! Mint ahogy most ők kreálnak számunkra féltucatnyi abszurd, idióta összeesküvés-elméletet; csak azért, hogy ha valaki véletlenül rábukkanna az ő hetedik, igazi összeesküvésükre, akkor már csak szkeptikusan mosolyogjon, és/vagy hitetlenkedve legyintsen! A cionisták viszont nagyon is tudják, mit terveznek a liberalizmus általi összeomlás utánra: egy olyan globális világdiktatúrát, amilyet az emberiség még rémálmaiban sem képes előre elképzelni! Az előzmények, Sztálin, Mao, a Kim klán vagy Castro rendszerei legfeljebb ártatlan csecsemőjátéknak tűnnek majd, ha az Antikrisztus belibben földünk törékeny színpadára…
De Gyuri akkor téved tanulmányában a legdurvábban, mikor a következőket írja: „…mindenki (a Jobbik is) inkább a „mutyirendszert” akarja máshogy, jobban csinálni, megreformálni, ami még a legjobb szándéktól vezérelve is csak félmegoldást szülhet. Mert aki a magyarságot igazából megmentő változást akar, az akarva-akaratlan bele fog ütközni előbb-utóbb a legitimitás kérdésébe, és minél jobban belegabalyodik a mutyi világ politikai viszonyaiba, annál kevésbé lesz képes szembehelyezkedni vele (a „sötét oldallal”)…”
Személy szerint nem hiszem, hogy a Jobbik központi vezetői közül bárki is hiú reménységeket táplálna aziránt, hogy a parlamentáris demokrácia segítségével a magyar nemzet túlélése és felemelkedése eredményesen, végérvényesen és maradéktalanul biztosítható! Vona Gábor, pártelnökünk számtalanszor elhangzott szavai elég egyértelműek: „Nem vagyunk demokraták!” Vagyis a Jobbik tudatában van annak, hogy a jelenlegi közjogi rend ideiglenes, de jelenleg belülről könnyebbnek tűnik felszámolni, mint kívülről. Budaházy nem hisz nekünk? Gyuri azt hiszi, hogy Vona is Gyurcsányhoz és Orbánhoz hasonlóan hazudik, kiknek szavaik és tetteik nem fedik egymást? Tud egyetlen konkrét bizonyítékot felhozni erre? Ha nem, miért vádaskodik? Ha Vona – szavát szegve – koalícióra lép Orbánnal, akkor majd meg lehet fogalmazni efféle kritikus feltételezéseket, addig ez csupán a nemzeti radikális oldal további szétzilálását szolgálja!
A Jobbik parlamenti működésének jelen formája igazoltan hozzásegítheti a nemzet ébredését évtizedes, sőt évszázados kábulatából! Ha ezzel a munkával sikerül legalább alapjaiban újrateremteni a magyarság elveszett identitását, akkor egy összeomlás esetén biztosított lesz a támaszték egy új rendhez. E nélkül azonban légüres térbe zuhanunk, és legfeljebb csak lebénulni tudunk majd.
Természetesen nem kötelező, hogy minden nemzeti radikális csoport vagy személy így lássa ezt, s arra még kevésbé kötelezhető, hogy épp ebben a formában munkálkodjék maga is. Azonban a pluralizmus szellemében el kell ismernünk minden őszinte bajtársunk jogát, hogy a közös célokért a maga sajátos módszerével küzdjön! Ezért az egységet szerintem csak azzal erősíthetjük, ha egymást kölcsönösen bátorítjuk a maga harcában, nem pedig arról próbáljuk meggyőzni, hogy annak úgysincs semmi értelme. A jövő pedig majd igazolni fogja, hogy melyek voltak az eredményesebb, s melyek a kevésbé sikeres eszközök. Ezért én sem bíráltam soha Gyurit eddigi gyakorlati módszereiért, noha magam mindegyikben talán mégsem vennék részt szívesen.
Arra viszont szeretnék rámutatni, hogy a jövő közjogi lehetőségeinek teoretikus boncolgatása közben számos alapvetően gátló körülményt Gyuri egyszerűen figyelmen kívül hagy; ezért elképzelései legfeljebb jó szándékú, és értékes részletekben gazdag politikai utópiává válhatnak, valósággá aligha.
Már tanulmánya címével kapcsolatban is némi aggályaim támadnak: „Új társadalmi szerződés!” Hiszen ilyen nemzetünk múltjában sohasem létezett, még hallgatólagos közmegegyezés formájában sem! (A vérszerződés idején egyszerűen nem létezett még „nemzet” és „társadalom” a mai értelemben! Szálasi Ferenc eszmerendszere, a maga korában, részben éppen azért ütközött a horthysta hatalom oly intenzív ellenállásába, mert az ő pártja is egy új társadalmi, keresztény-szociális alapú nemzeti közmegegyezés kialakítását kísérelte meg, a háborús körülmények miatt sajnos sikertelenül.) Mióta azonban 1945-ben a szovjet kommunizmus leigázta és gyarmatává tette hazánkat, azóta lényegében sikerült a világhódítóknak a magyar társadalom belső, szellemi szerkezetét brutálisan és szinte teljes mértékben működésképtelenné tennie.
Amíg tehát nem valósítjuk meg a tömegek lassú és nehézkes tudat-újjáépítő felvilágosítását, szellemi regenerálódását, addig eleve vajmi meddő időtöltés „új társadalmi szerződésről” elmélkednünk. Persze Gyuri kiváló megoldásokat javasol például a jövőben arra nézve, hogy a közjogi hatalom birtokosainak megszavazásában hogyan súlyoztassanak a polgárok személyes szavazatai. Kifejezetten szimpatikus, hogy a jobbikos elképzelésnél továbbmenve, nem az általános iskola 8 osztályának eredményes elvégzéséhez, hanem minimálisan egy középfokú iskoláéhoz kötné az általános választói szavazati jogot. A szavazatok értékének további társadalmi súlyozási rendszere (karizmák) viszont elképzeléseiben túlságosan bonyolultnak, és nehezen áttekinthetőnek tűnik, ezért aligha fog bizalmat ébreszteni a szavazókban. Az is köztudott, hogy a túlszabályozott, matematikai képlethez hasonló szisztémák mindig több korrupciós, manipulációs, és technikai hibalehetőséget rejtenek magukban. (Nincs módunk itt e komplikált rendszer részletezésére, akit érdekel, utána olvashat a Magyar Jelenben. XIII. évfolyam, 20. és 21. számában.)
A fő probléma azonban éppenséggel nem a részletekben áll. Sokkal inkább az itt az alapkérdés, hogy jelenünkben kik, hogyan, mikor és miként illetékesek abban, hogy az új rendszer létrehozásának ügyében tárgyalásokat folytassanak, megegyezzenek, döntéseket hozzanak, törvényt alkossanak, alkotmányozzanak. Amíg nem történt hatalomváltás, addig egy hiteles jövőbeli, ismeretlen hatalmi rend utópisztikus működéséről csevegni puszta passzió, egyszerűen nincs aktualitása.
Itt és most kit nevezzünk nemzetnek? A közügyek iránt érdektelen tömegeket, az agymosott, és naivan hiszékeny állampolgárokat, kiket tetszése szerint tud manipulálni az első, jöttment demagóg? Ki vagy kik jogosultak arra, hogy eldöntsék: királyt válasszanak, alkotmányozó nemzetgyűlést hívjanak össze vagy kijelentsék, hogy Orbánék Alaptörvénye ezennel semmisnek nyilváníttatik, és 1944-re nullázzuk vissza az Alkotmányt? A hatvanhét éve tudatmódosított, öntudatlan és atomizált társadalom hányad része fogja e konstruktív ötleteket elfogadni, és szellemüknek engedelmeskedni? Egy fokozottan tudatroncsolt korban, melyben olyan szakmai kvalitású, de politikai szempontból végzetesen rövidlátó értelmiségi-szellemi karakterek, mint Csurka vagy Makovecz ágáltak, ezután kik lesznek képesek és jogosultak még egyáltalában döntéseket hozni a nemzet nevében és érdekében? Egy olyan társadalomtudati állapotban, melyben két harcostárs háromféle megoldást javasol, és ha megegyezni nem tudnak, egymást hazaárulónak nevezve ugranak egymás torkának? Hogyan folyhat érdemi társadalmi vita bármiről is ott, ahol még saját, hazugságmentes múltját sem ismeri a nemzet? Szónoki kérdések, válasz nélkül…
Amikről Budaházy elmélkedik, azoknak a problémák csakis akkor lesz esedékessé, ha a rendszerváltozás már valóban megtörtént, mégpedig valamely drasztikusabb formában. A transzcendens, messianisztikus faktortól ezúttal eltekintve, ez a történelmi helyzet továbbra is késik, akár a Maja kalendárium-féle világvége. Tényekről beszélek: Gyurcsány őszödi beszéde csak a Kossuth teret tudta néhány hónapra megtölteni, és nem évekre egész Budapestet. A 2006-os utcai harcok ezredannyi embert sem tudtak az utcára bátorítani, mint ’56 lelkesedése, és bár 14 szemet kilőttek a droidok, nem teremtett mártír ezrek vére végre szabadságot. Orbán titkos „választási-őszödi beszéde” után még e tömeg tizede sem volt hajlandó utcára vonulni a szabadságért. Kikkel, kiknek és miféle szabadságot akar Budaházy visszaszerezni? E kérdések megválaszolhatatlanságából egyértelműen és világosan következik: a forradalmi helyzetet nem elpasszoltuk, hanem sajnos még el sem érkezett. De az is az események tanulsága, hogy a társadalom sorvadt tudatállapota még mindig nincs ilyesmire szellemileg-erkölcsileg felkészülve. Sokat kell a magyar embereknek még szenvedniük ahhoz, hogy végre felébredjenek. Logikusnak tűnik tehát, hogy jelenleg semmilyen más felkészülési lehetőség nem maradt a rendszerváltás megvalósítására, minthogy egy nemzeti radikális mozgalom felvállalja a társadalmi tudat lassú és fáradtságos felvilágosítását, ébresztését.
Ezt kísérli meg a Jobbik. Teljességgel hiábavaló vita, hogy az utcán vagy a parlamentben kell-e ezt tennie, hiszen a két módszer nem kizárja, hanem feltételezi egymást. A lakájmédia ugyanis – ha csökevényen és torzítva is – mégiscsak kénytelen a társadalmat tájékoztatni arról, hogy mi történik, vagy nem történik a politikai közéletben. A magyar emberek a saját bőrükön naponta érzik, sorsuk, egzisztenciájuk hanyatlásában tapasztalják, hogy a kormány szavai és tettei a legkevésbé sem fedik egymást. Ugyanakkor állandóan látniuk és hallaniuk kell, hogy a Jobbik a hatalom hazugságai ellen harcol; ezért érthetően egyre inkább odafigyelnek a nemzeti radikális párt szavaira, mely identitásukat újraépítheti. Így a Jobbik parlamenti munkája lassan képes megteremteni azokat az alapokat, melyek feltétlen feltételei Budaházy „társadalmi szerződésről” szőtt álmai megvalósulásának is!
Az utcán természetesen szintén szükséges folyamatosan jelen lennie a pártnak, hiszen a nemzeti érzelmű tömegek elsősorban utcai tüntetésekkel tudnak tiltakozni a hatalom rablógyilkosságai ellen; de a Jobbik jelenlévő szolidaritása nélkül úgy érezhetik, hogy jogaik politikai képviselői csupán provokátor kibicek. (Legutóbbi jó választási eredményeinkben szerintem pl. komoly része volt annak, hogy a társadalom láthatta a Fidesz és a Jobbik közti különbséget: Míg Orbán Viktor a 2006-os, véres események előtt gyorsan hazasietett melegedni, és a tévé előtt csodálni az utcai eseményeket; Vona Gábor nem sokkal később, az Erzsébet téren ülő tüntetők közé telepedett, hagyva, hogy a rendőr trollok lefújják gázspray-vel, és megbilincselve előállítsák. Bár ezt természetesen nem kívánja neki egyetlen épeszű harcostársa sem; elképzelhető, hogy ha vezérünket még vagy kétszer jó alaposan megvernék egy-egy utcai tüntetés során a rendőrök, akkor mindjárt meglenne a Jobbik-nak a következő választásokon a 2/3-os többség! Bármilyen szomorú is az, hogy sokaknak ezt kéne látnia ahhoz, hogy ránk szavazzon…) Világos program, amit pártelnökünk nemrég meghirdetett: a 2013-as választási kampányévben a Jobbiknak forgalmas köztereken kell megrendeznie „lakossági fórumait”! Mert ha nem tudjuk személyes vonzóerővel megnyerni a nép bizalmát, hiába érvelünk, és hiába elmélkedünk új közjogi közmegegyezésről. Ha viszont akár életünk feláldozásával is készek leszünk a közösségünk felemelkedésének ügyét szolgálni, Isten is az oldalunkra fog állni, és győzni fogunk!
Frissítés: Budaházy György válasza:
Hozzászólás Tarnóczy felvetéseihez
Először megörültem Tarnóczy Szabolcs közjogi vitaindítómhoz való hozzászólásának, de végül kicsit csalódott lettem, mert pont a közjogi kérdésekről nem sok szó esett írásában. Azért az általi írtak közül néhány dologra szeretnék megfelelni.
A börtönben eredetileg papírra vetett gondolataimat egyébként akkoriban lehozta a kuruc.info is, úgyhogy akár be is linkelhették volna a cikk alján, hogy érthetőbb legyen amikre utal Tarnóczy. (Nem olvastuk a Magyar Jelenben megjelent írást, így nem tudtuk, hogy ugyanarról van szó - a szerk.)
Az "Új társadalmi szerződés!" címet nem én adtam az írásnak a Magyar Jelenben, hanem Kubinyi Tamás a szerkesztéskor, mint ahogy fejezetcímeket is írt, az írást részekre bontva. Nem gond ez, hiszen ő a lap főszerkesztője, csak a pontosság kedvéért jelzem. Én az "Új közjogi rendszer" címet adtam eredetileg a fejtegetésemnek. Talán helyesebb lett volna részemről megadni Kubinyi Tamásnak, hogy ez legyen a cím, mert így pl. Tarnóczy Szabolcs figyelmét sem kerülte volna esetleg el, hogy én nem egy nemzeti radikális kerekasztal létrehozását kezdeményeztem (bár az sem lenne feltétlenül baj), ahol jól elbeszélgetünk, hanem mindenekelőtt egy Nemzeti Közjogi Kerekasztalét, ahol a számottevő hazafias tényezők megegyeznek egy olyan közjogi szerkezetben, amit a jelenlegi rendszer helyére tudunk elképzelni. Most is azt mondom, hogy ez lenne a legfontosabb, nem véletlenül kezdték a '89-esek is ezzel. Mert kedves Szabolcs, teljesen felesleges addig "egymást kölcsönösen bátorítanunk a maga harcában", amíg azt sem tisztáztuk, hogy mit akarunk a harcunkkal elérni. Engem a Jobbik parlamenti szereplése és belső törésvonalainak most már kívülről is egyre inkábbi láthatósága csak megerősít abban, hogy ezt nagyon időszerű lenne tisztázni. Különben is hogy "történne meg" bármiféle "rendszerváltás", ahogy azt te az én elképzeléseim előfeltételeként meghatározod, ha azt se tisztáztuk, hogy a rendszert miféle másik rendszerre váltjuk. Pont az én felvetésem, hogy egy közjogi kerekasztal melletti megegyezéssel döntsük el milyen új rendszert akarunk, a feltétele bárminemű rendszerváltásnak.
Továbbá ez nem egy "tanulmány sorozat" eleje, hanem egy vitaindító írás akart lenni. Nincs több kétoldalas rész, hanem várnám/várnánk a közjogi ötleteket! (És elsősorban a Magyar Jelenbe, ha kérhetjük, utána természetesen megjelenhet az internetes médiumainkban is.) Mert ha a Jobbiknak nincs egy saját közjogi elképzelése, akkor mi mást akarhat a parlamentben, mint a jelenlegi "mutyirendszert megreformálni"? (Persze bízok benne, hogy legalábbis sokaknak a pártban ennél komolyabb célja van. De az is látszik, hogy némelyeknek legfeljebb ennyi.)
Hogy "ha nem börtönöztek volna be, nyilván sokan szerettek volna látni a frakció sorai közt" engem is? Nos, lehet! De Szabolcs is és mindenki más is higgye el, hogy abban a formájában, ahogy a felállás akkor is és ma is van, "nemet mondtam volna" rá normális esetben. Pont a bebörtönzés volt az, ami olyan helyzetbe hozott, hogy saját elveimmel is szembekerülve, elvállaltam volna a képviselő jelöltséget a Jobbik listáján, hogy kijussak az igazságtalan rabságból, de tudomásom van róla, hogy a "nem demokrata" Jobbik elnökségében egy demokratikus szavazással ezt leszavazták. Egyébként itt meg is állhatunk egy kis közjogi gondolatébresztésre. Ez a pártokrácia gyakorlatilag a társadalom világnézeti felosztottságát ismeri el azáltal, hogy a pártok révén az ilyen alapon körülhatárolható társadalmi részcsoportoknak enged képviseletet a törvényhozásba. Ez egy rendkívül egyoldalú és torz leképezése a társadalomnak, de ha már így van, akkor mondjuk miért nincs lehetősége a nemzeti radikális közösségnek meghatározni, hogy kiket látna szívesen személy szerint a közösség képviselőiként? (És most senki ne jöjjön azzal, hogy akkor kell a Jobbik mellett csinálni egy másik radikális pártot, vagy kettőt, mert ebben a rendszerben erős képviseletet így nem lehet elérni.) Miért egy pártvezetés határozza meg, hogy kik kerülhetnek be a parlamentbe ezen közösség képviselőiként? Láthatóan sokszor érdemtelenül és alkalmatlanként. Miért nincs egy szavazás pl. a kuruc.infon arról, hogy a nemzeti radikálisok név szerint kikre szeretnék rábízni a képviseletüket? (Mert technikai okokból nem tudunk olyan szavazást kitenni, amelyben ötven vagy száz válasz közül lehet választani - a szerk.)
Mikor közjogi írásomban azt írtam, hogy "a liberalizmus csak az összeomlásig tervez", akkor természetesen a jelenlegi liberális társadalmi, gazdasági berendezkedés fenntartásában érdekelt politikai és gazdasági csoportokra gondoltam és nem egy "eszmerendszerre". Ha ez nem volt egyértelmű, akkor most már talán az. És fenntartom most is azt a véleményemet, hogy ezen tényezők nagy részének lövése nincs róla, hogy minek kéne jönni az összeomlás után. Pont ezért lenne fontos, hogy nekünk legyen! Egyébként egy "cionista világdiktatúra", amit Szabolcs vizionál, nem hinném, hogy túlságosan népszerű lenne a társadalmi tömegek számára, úgyhogy ha csak ennyi van, akkor volna értelme az embereknek más lehetőségeket is felmutatni.
Fenntartom az alapvető országirányítási rendszerekről írtakat is. Pl. míg a fáraók rendszere egy klasszikusan vezérelvű megoldás volt, addig a Vérszerződéssel létrejött magyar közjogi megoldás egy klasszikusan megállapodáson alapuló. Én nem osztom az olyan elitista nézeteket, miszerint a nemzet nem "képes helyesen ítélni az uralkodó minősége-, és önmaga java felől". Szerintem a nemzet egyszerű tagjai közt nagyon sok meglepően értelmes és gondolkodó ember van, akiknek a döntéshozatali folyamatokba való beeresztése igenis kívánatos lenne. Ezen vita olvasói is nagyrészt a nemzet egyszerű tagjai, akkor ők is alkalmatlanok lennének felismerni a "saját javukat"? Hagyjuk ezt! És mit jelent "a tömegek lassú és nehézkes tudat-újjáépítő felvilágosítása"? Miért ne lehetne ennek a "felvilágosításnak" része egy új, hatékonyabb közjogi rendszer elmagyarázása?
Végül pedig visszautasítom, hogy közjogi írásommal vádaskodtam volna Vona Gábor felé, ez belemagyarázás. De ha már szóba kerültek az őszödi beszéd által elindított események, milyen jó lett volna ugye azt írni Szabolcs, hogy Orbán 2006. október 23-ai csúfos eliszkolásával ellentétben Vona Gábor ott ült a tank tetején a Deák téren, vagy hogy ott volt egy évre rá az Operánál Toroczkai Laci mellett az első sorban. Nem a veréstől lesz hiteles az egyszerű harcosok szemében valaki, hanem attól, hogy ott áll mellettük, osztozik a sorsukban, nyílván ezt belátva ült le a gárdisták közé Vona Gábor 2009-ben. Nagyon is ott volt a forradalmi helyzet 2006-ban, pont ettől megrémülve követtek el a pártokrácia ilyen-olyan szintű szereplői mindent, hogy az embereket lebeszéljék róla. A helyzet az, hogy a végtelenbe nyúló és szinte eredménytelen parlamenti "felvilágosító munkával" ellentétben az ilyen forradalmi helyzetek sokkal alkalmasabb az emberek "megvilágosítására", mert ilyenkor a társadalom sokkal fogékonyabb a közéleti kérdésekre. Ezzel együtt az utcai "igehirdetés", amit Vona Gábor legújabban beharangozott, hasznos lehet, csak hát pontosan az kéne tisztázni, mit akarunk az embereknek elmondani.
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready