Ez a nap az idei évben egy nagyon különleges nap MINDENKI számára! 2017. április 16., a holokauszt magyarországi emléknapja, húsvét vasárnap és pészách 6. napja. Amit biztosra ígérhetünk, hogy felemelő és különleges programmal készülünk, ami reményeink szerint emlékezetes és az alkalmakhoz illeszkedően méltó délután lesz! SOHA TÖBBÉ!
Találkozzunk 14:30-kor a Cipők a Dunaparton emlékműnél, s vonuljunk együtt a Clark Ádám térre a 0 kilométerkőhöz!

Idei menetelésüket a húsvét fölé helyeznék (a kép a 2014-es élősködők menetén készült)

Sipőcz Jenő (forrás: OSZK MEK)

Budapest nem a budapestieké, hanem a nemzeté. Budapest valóban az ország szíve és nem a világ minden tájáról ideverődött idegen, ellenszenves és alsórendű néphordalék gyűjtőmedencéje.

Ha az ember gondolkozik rajta, mi lehet ennek a zsidó politikai tehetségtelenségnek a legfőbb oka, azt csak abban a lelki hályogban tudom megtalálni, amelyet a zsidóság hallatlan hatalmi mohósága bocsát – az egész fehér emberiség szerencséjére – e rettentő népfaj szemére, elvakítván az élet valóságaival, igazi színeivel és eshetőségeivel szemben.

Március 11. A Time című, erősen zsidó jellegű amerikai magazinban objektívnek álcázott, igazában képmutató-szemforgató meghökkenéssel szerkesztett beszámoló arról, hogy Európában, de most már Amerikában is kezd elkarsztosodni a „zsidó kérdés” iránt a részvét és az érdeklődés: még nem „antiszemitizmus”, ami így jelentkezik, hanem közöny Izrael, aztán a zsidó tragédia maradványai iránt. Harminc évvel a második háború után egy nemzedék már nem érez „bűntudatot” a zsidó tragédiával kapcsolatban, írja a magazin.

Ez igaz. A zsidó tragédia irtózatos volt. De éppen ilyen irtózatos volt a második világháború egészében, amelyben nemcsak ártatlan zsidó férfiak, nők és gyermekek pusztultak, hanem – gonosz és kegyetlen kormányzatok és kormányzati rendszerek áldozatai – millió- és milliószámra pusztultak oroszok és németek, amerikaiak, franciák, magyarok – nincs vége a felsorolásnak. De a zsidók megütöttek egy „nincs a természetben vesztes, csak én”-hangot, „kártérítést és büntetést” követeltek és követelnek, hetedíziglen. És ez kezd monoton lenni. Ami Auschwitzban és máshol történt a zsidókkal, megbocsáthatatlan, de elébb és aztán történt egy és más millió és millió orosz kulákkal, értelmiségivel (lásd a Gulag-ot) – de senki nem kiabál a világban, hogy az orosz, kínai, magyar stb. áldozatokért kártérítéssel tartozik az emberiség az áldozatok hátramaradottainak. A zsidók túlkiabálták a zsidó tragédiát, harminc éve követelnek elégtételt, és ugyanakkor hatvan háború süvöltött végig a földgolyón, millió és millió áldozat hevert a sivatagokban és a városokban, de senki nem beszél Biafráról, sem Bangladesről, a legtöbb ilyen tragédia nevét már elfelejtették.

A történelem nem más, mint egyéni és tömegtragédiák szüntelen áradata – soha nem volt más, ma, a tömegpusztítás korában, tömeges a pusztulás és egyformán sodorja ez az áradás a zsidót és nem-zsidót, ártatlant és bűnöst. A zsidó gyászkar jajongása belevész az emberi tragédia nem szűnő, örök sirámába. De a zsidók valamilyen külön, állandósult gyászünnepet rendeztek a maguk számára, és ebből kezd elege lenni a világnak – már a Time is ocsúdik, hogy ebből elég.

Ugyanakkor megállapítja a folyóirat, hogy az amerikai zsidóság, amely az Egyesült Államok lakosságának 3%-a, egyes munkaterületeken – törvénykezés, iskola, orvoslás (különösen pszichiátria) -  arányszámát messze meghaladó mértékben helyezkedett el. Ez rendben lenne, ha valamilyen különös képesség, tehetség, jellemesség jogán foglalnák el ezeket a munkahelyeket, de ez ritkán igaz – nagyon sokszor jellegzetesen zsidó képességek, tehát tülekvés, mohó és kapzsi tolakodás, mindenféle furfang és ármánykodás, kitúrás és rágalmazás, a sajtóban elfoglalt, domináns pozíciók jóvoltából törnek előre, gyakran szemérmetlen tolakodással, ízléstelen önreklámmal, zsidó ügyeskedések túldicsérésével. Ritka az eredeti, alkotó zsidó tehetség – szellemtörténeti téren ritka egy Spinoza, irodalomban ritka egy Kafka (de ez utóbbit erősen túlsztárolták a zsidók). Einstein, Marx, Freud, az újkori zsidó szentháromság, egyik sem önálló gondolkozó, és egy világ-reklámszervezet pótolta azt, ami tehetségükből és jellemükből hiányzott.

A mostani amerikai kormánynak három zsidó tagja van (Kissinger, a csoda blöffök külügyminisztere, Schlesinger, kitért zsidó, a hadügyminiszter, Levi, az igazságügyminiszter – és a két legfontosabb gazdasági pozíciót zsidó tölti be a kormányban -, Greenspan, Economic adviser és Burns, a Federal Reserve Board elnöke). Ha egy országban, ahol a zsidók arányszáma 3%, a legfontosabb kormányzati állások 33%-a van zsidók kezében, gyanakodni kell, hogy itt olyan befolyások érvényesülnek, amelyek már nem a személyi kiválóságot és rátermettséget méltányolják, hanem elsőrendűen a származást. Még sokkal kirívóbb az arányszám sajtóban, rádióban, televízióban, könyvkiadásban, moziban – itt ezrével nyüzsögnek középszerűségek, akik rágalmazással, tülekedéssel, irgalmatlan mellőzéssel elzárják a megszólalás lehetőségét azok elől, akik nem zsidók.

„Minden zsidónak, aki a holokauszt előtt, vagy alatt, vagy után született, hogy magára vehesse azt, azonosulnia kell a történtekkel. Mi mindannyian ott álltunk a Sínai-hegyen; mi mindannyian ugyanazt a víziót láttuk; mi mindannyian hallottuk az Anochit – ’Én vagyok az Úr….’. Ha ez igaz, akkor mi mindannyian össze vagyunk kötve Auschwitzcal. Azok is megélhetik ezt, akik akkor még ott sem voltak. Hogyan? Nem tudom. De azt tudom, hogy lehetséges ez.”

Ünnepelt szélhámos(ok) az Országgyűlésben

Az Egyesült Nemzetek többségi szavazattal kimondta, hogy „a cionizmus a fajvédelem egyik formája, tehát el kell ítélni”. A szemforgató tiltakozás antiszemitizmust emleget, a zsidóbarát sajtó megüti a nagydobot. De az igazság, hogy a zsidók fajvédők, s mint minden fajvédő, arrogánsak és erőszakosak.

A holokauszt egyedülállóságának a megkövetelése körüli vitákban – szociopolitikai szempontból megközelítve a dolgot – végül is arról van szó, hogy a világközösség minden zsidót kollektíve mintegy a maga szentjének és relikviájának ismerjen el. Ha ezt a zsidóknak sikerülne elérniük, akkor függetlenül attól, hogy mit tesznek, valóban támadhatatlannak bizonyulnának. Amire vágynak, az nem más, mint feddhetetlenségüknek ez a privilégiuma.

Márton Áron püspök székely hívei körében halad Csíksomlyó felé

Sem a sír szájára helyezett hatalmas kő, sem a nagytanács pecsétje, sem az őrségül rendelt katonák nem tudták megakadályozni, hogy a keresztre feszített és meggyalázott Igazság sírjából diadalmasan kikeljen. És ez minden igazság sorsa. Lehet elárulni, hűtlenül elhagyni, megtiporni; lehet meghurcolni és meggyalázni; lehet a hamissággal átmenetileg le is győzni, de nem lehet megölni; és a hazugság és a gyűlölet együtt sem tud olyan mély sírt ásni, amelyikből ne tudna egyszer, valamikor napfényre jönni.