A címben szereplő napilap nem érte meg nyolcvanadik születésnapját, mert a lapgazda úgy döntött az országgyűlési választások másnapján, hogy tovább nem finanszírozza a veszteséges újságot. A bejelentés óta ellenzéki oldalon siratják a nagy múltú lapot. Joggal. Ha nem lesz új befektető, akkor a legpatinásabb napilap tűnik el a médiapiacról.
1938. augusztus 25-én jelent meg először a Magyar Nemzet, amelyet Hegedűs Gyulával együtt Pethő Sándor alapított, miután otthagyta a Magyarság című napilapot, amelyet a kiadótulajdonos, ifj. virtsologi Rupprecht Olivér néhány óra leforgása alatt a hazai nemzetiszocialista mozgalom szolgálatába állított. A Magyarságot ezután már nem Pethő, hanem Hubay Kálmán irányította, a volt főszerkesztő pedig néhány hónap múlva új lapot alapított.
 Pethő Sándor |
Most sokan hivatkoznak a Magyar Nemzet múltjára, méltatják az 1938-ban indult lap szellemiségét. Az ATV egyik műsorában Rónai Egon azt mondta, a lapot annak idején „a szélsőségek ellen” hozták létre. Tudjuk, mire célzott a műsorvezető. Kétségtelen, hogy Pethő és lapja ellenfele volt a hazai nemzetiszocialista mozgalomnak, a későbbi években is sokat ostorozta a nyilasokat, annak vezetőit. De a Magyar Nemzet nemcsak ebben az irányban hadakozott.
A Magyar Nemzet első számának vezércikkét maga a főszerkesztő, Pethő Sándor írta. Ebből idézek egy részletet:
Negyedfél hónapi hallgatás után most nem azért szólalunk meg, hogy írásunkkal vagy hallgatásunkkal elhazudjuk a magyarság sorskérdéseit. Nem volna értelme és indoka létünknek, ha kitérnénk az úgynevezett kényes vagy nehéz kérdések elől csak azért, mert a velük szemben való állásfoglalás ezekben a lazagyeplőjű hónapokban némi kockázatot jelent. Nem élünk olyan időket, amikor megengedhetnénk magunknak azt a fényűzést, hogy egyéni kényelmünk vagy egzisztenciális érdekünk tanácsára hallgassunk.
Nem fogunk tehát kitérni a zsidókérdés elől sem. Erre nézve se lehet álláspontunkra és magatartásunkra más parancsoló tekintet, mint a fajmagyarság megdönthetetlen felsőbbségének szerves és intézményes megalapozása, amely arra kell, hogy ösztönözzön bennünket, hogy a gazdasági, társadalmi és szellemi közélet minden stratégiai pontja az államnép elidegeníthetetlen tulajdonjogát alkossa. De ha abszurdumnak tartjuk, hogy struccrnadár módjára, fejünket porba dugva, mindent letagadjunk vagy elhallgassunk, ami a klasszikus liberalizmus tanrendszerébe ütközik, még méltatlanabb képtelenségnek tartjuk, hogy ennek az egyetlenegy kérdésnek baziliszkusz-szeme igézze vagy igázza le egész nemzedékek szemléletét, eszmélkedését és akcióképességét. Mert tudjuk meg, hogy nemcsak a zsidó imperializmus fenyegeti a magyarság létérdekeit.
(Pethő Sándor: A magyar társadalomhoz. Magyar Nemzet 1938. augusztus 25., 1. o.)
Amikor másfajta imperializmusra utalt, Pethő Sándor elsősorban a hitleri Németországra, s annak hazai híveire gondolt. Manapság csupán erre szokás hivatkozni, arról viszont alig esik szó, hogy a főszerkesztő zsidó imperializmusról, a zsidóság túlsúlya ellenében a fajmagyarság elidegeníthetetlen jogairól is írt beköszöntő vezércikkében.
Nem véletlen, hogy Pethő Sándor a zsidótörvények kapcsán is megszólalt, s olyasmit mondott ki, amire manapság szintén nem szokás hivatkozni.
Az első zsidótörvény arról rendelkezett, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályákon csak 20 százalékos lehet a zsidóság részesedése, s ugyancsak 20 százalékban maximálta a törvény a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál a zsidók létszámát. Fél évvel az első zsidótörvény megszavazása után, a második zsidótörvény előkészítése idején Pethő ezt írta:
Magának a hazai zsidóságnak is fontos érdeke, hogy segítse és támogassa a társadalmi egyensúly helyreállításának folyamatát és hogy a maga instruktív munkájával megkönnyítse a keresztény magyarságnak törvényes és igazságos térhódítását. Ha a szabadelvű korszak és a szabadverseny-demokrácia alatt a magyarság türelme és passzivitása oly aránytalan túlsúlyt engedett a zsidóságnak, amit éppen ennek a zsidóságnak intellektuel és proletár rétegei az 1918-as októberi lázadással hálálták meg a magyar állam- és kultureszme iránt: akkor az osztó igazság nevében a józan, asszimiláns zsidóságnak a legkevésbé se szabad rossz néven vennie, hogy a fölgerjedt magyar faji öntudat birtokába akarja venni a gazdasági élet hadműveleti pontjait, valamint a művelődési élet fókuszait. Méltánytalanság lenne el nem ismerni, hogy a történelmi asszimiláns zsidóságban vagy annak legnagyobb részében megvan a hajlandóság e belső átalakulás támogatására vagy tudomásulvételére. Ha a magyarságnak ma az a meggyőződése, hogy létének stabilitása érdekében föl kell áldoznia a zsidóság nagy tömegeit - mondotta valaki e sorok írójának -, akkor a zsidóságnak zokszó nélkül kell a maga élettörvénye gyanánt ezt vállalni, mert meg kell mutatnia, hogy a hazát akkor is szereti, ha az nem profit, nem aranyásók prédája, nem rebach és harácsolási terület, hanem, ha úgy érzi, hogy a magyarságnak büntetnie is kell azokat, akiket eddig nyakra-főre a keblére ölelt.
A magyar más alkalommal is fellázadt a parazitizmus ellen. A középkor folyamán a magyar királyok és országgyűlések szigorú törvényeket hoztak a zsidók, a szaracénok és a böszörmények ellen. A végtelen türelmességű és fölényességű magyart, ha néha szétütött a jövevények között, akik kitúrták ősi szerzeményeiből: nyilván életbevágó okok késztették arra, hogy időnként revideálja a maga keleti türelmességét és fölényességét. Hazai nácizmus ide, sváb nácizmus oda: az antiszemitizmus külföldi csalétkek nélkül is felmozdult volna a magyar társadalomban. Nincs egészséges faj és nemzet ugyanis, amely az állandóság és a változhatatlanság végérvényességével vállalná önmagának kisemmizését a gazdasági életből, mint ahogy nem vállalta az idegen uralom politikai abszolutizmusát sem.
(Pethő Sándor: A 80 : 20 körül. Magyar Nemzet 1938. november 27., 1. o.)
Látjuk, Pethő az asszimiláns zsidóság belátására apellál. Az első zsidótörvényt szigorító második zsidójavaslat hírére hivatkozva azt várja a főszerkesztő, hogy az asszimiláns zsidóság értse meg a törvény célját, a zsidó parazitizmus fölszámolását, mert nincs olyan nép (ő a faj szót használja), amely végérvényes jelleggel, megadóan tűrné önmaga kisemmizését a gazdasági életből.
Pethőnek igazából az volt a baja az első zsidótörvénnyel, hogy az automatikusan nem biztosítja „a magyar elemek döntő hegemóniáját”. A náciellenes Pethő attól félt, hogy a zsidóság helyébe a disszimiláns svábság lép, s ezzel a törvény igazi célja nem teljesül:
Különösen hangsúlyozni kell a magyar fajvédelemnek apriorisztikus szempontjait és igényeit, ha fajvédő politikánk őszinte és becsületes akar maradni. Mert amikor vissza akarjuk szorítani a zsidóság döntő túlnyomóságát a maga sokszorosan kisebb működés- és hatáskörére: ugyanakkor meg kell indítanunk azt az akciót, hogy az ország népességi arányszáma szerint biztosítsuk a magyar elemek döntő hegemóniáját azokban a szférákban, amelyeknek kiürítésére a zsidóságot rászorítottuk. Csak a történelmi magyar faj életjogának megalapozása után jöhetnének figyelembe más rétegződései a keresztény társadalomnak. Mert jegyezzük meg jól: van magyar faj, van zsidó faj, van német faj, van szláv faj, van angolszász faj, csak éppen keresztény faj nincs. E faji szelekció szempontja minálunk nem elsősorban vérségi és biológiai, hanem főképpen történelmi. Éppen azért nyugodtan állíthatjuk, hogy magának a magyar fajnak semmi különösebb előnyét nem látnók a zsidókérdésnek egy olyan rendezésében, amely asszimilált zsidók helyett a nácizmusban disszimilált svábok részére készítené elő a 80:20-as arányszám revízióját.”
(Uo.)
Amikor elkészült a második zsidótörvény tervezete, Pethő Sándor ismét megszólalt. A főszerkesztő a törvényjavaslat ellen szólalt fel, egyrészt azért, mert még az első zsidótörvényt sem hajtották végre, másrészt attól félt, hogy a zsidóság önálló népcsoporttá minősítése olyan folyamatot indíthat el, amely más fajokat is szervezkedésre ösztökél. De most nem is ez az érdekes, hiszen Pethő aggodalmait csak a korabeli politikai helyzet alapján lehetne mérlegre tenni, ez pedig egy rövidebb írásban lehetetlen.
Lényegesebb arra rámutatnunk, hogy az új zsidójavaslat idején azt vallotta, hogy ő és lapja nem vesz részt a zsidóság „jajveszékelésében”, hiszen „a zsidóság, ha nem is a maga összességében”, bűnöket követett el a magyarság ellen.
 Pethő Sándor: Az új zsidótörvény-javaslat. Magyar Nemzet 1938. december 23., 1. o. |
Tudjuk, a zsidóság megtisztulása, mea culpázása a magyarsággal szemben máig nem történt meg. Van helyette holokausztozással ízesített mindennapos magyar- és kereszténygyűlölet, hellerágneses undormány, visszataszító faji gőg. Magyar oldalon pedig van végtelen türelem. Addig, amíg a húr el nem pattan.
A Pethő-féle Magyar Nemzet szellemiségére ma is szükség lenne.
B. - Kuruc.info
