Történelemmel aktívan foglalkozó emberként én valamivel könnyebb (egyszersmind nehezebb) helyzetben vagyok, tudok példaképeket meríteni a múltból, hozzájutok olyan könyvekhez, amely a sok hazugságot száműzve valódi értékeket és valódi tudást közvetítenek. De mit csinálnak azok az emberek, akik élethelyzetüknél, vagy akármi más oknál fogva nem jutnak hozzá ilyen olvasmányokhoz, vagy nem is különösebben érdeklődnek a múlt iránt? Ha nem is érdeklődnek, önmagában ez egy szomorú tény, de példaképekre nekik is szükségük lenne, szükségképpen a jelenből. Napóleonért elsősorban azért rajongtak a saját katonái és követték őt még az orosz fagyba is, mert kézzel foghatóan jelen volt. Velük harcolt például, ami egyrészt nem lett volna kötelessége, másrészt pedig egy élő példa volt, egy kézzel fogható óriás. A harc nála nem azt jelentette, hogy a távolból figyelte a csapatmozgásokat, hanem többször ténylegesen részt vett a csatában, az ő kabátja is sáros volt, mint a közlegényeké. Ezt a fajta példamutatást és a heroizmusra való igényt ismerte fel az olasz Benito Mussolini is több mint egy évszázaddal később. Új rendszerének, a fasizmusnak a gerincét az első világháborút megjárt katonaság adta, a „lövészárkok arisztokráciája”, ahogy a Duce nevezte őket. Ilyenformán Mussolini is „csak egy srác” volt közülük, ő is ott feküdt sártól tocsogva a kényelmetlen lövészárokban, miközben a fejük felett ropogott a géppuskatűz.

Az írás elején említett gondolat legjobban akkor szokott nyomasztani, amikor úgymond „kidől egy oszlop”. Meghal valaki abból a „régi világból”, ahonnan jelen sorok írója is számos példaképet merített. „Sokasodnak a törpék ezen a földön, s az óriások rendre kivesznek” - írta 1968-ban Wass Albert, aki ekkor Marschalkó Lajos előtt tisztelgett soraival. Számomra sajnos nem adatott meg, hogy a 20. század nagy hősei közül akár eggyel is beszéljek, mint például az idén márciusban elhunyt Hunyadi SS-veterán, Géczi Endre. Viszont arra büszke vagyok, hogy személyesen ismerhettem olyan embereket, mint a szintén nemrégiben elhunyt Gede Sándor, akinek az évek során rengeteg olyan könyveket köszönhetek, amelyek alapjaiban hatással voltak a világnézetemre. Elvégre ő is hős volt, hiszen sokszor a hatalommal dacolva adták ki az értékes köteteket.

Ha felteszünk egy kérdést, akkor azt illik megválaszolni is, persze csak akkor, ha van rá megfelelő válasz. Ha jelenkorunk nem is bővelkedik a héroszokban, a sok elbutított ember „hősei” pedig maximum a Való Világ sorozat agyatlan idiótái lehetnek, akkor azok feladata új mítoszokat teremteni, akik még „látnak”, és tisztában vannak vele, hogy Európa rettenetesen rossz irányba halad. A kultúránk mélyre gyökerezik, van honnan meríteni, a nietzschei übermensch minden fehér európai emberben ott szunnyad, csak mesterségesen elaltatták. Persze vannak olyanok is, akik menthetetlenek, és már semmi nem segítene rajtuk, hogy visszazökkenjenek a normalitásba. De nekünk nem is velük kell foglalkoznunk, hanem a túlélőkkel és a még menthető emberekkel.

Érdekes, hogy ezen gondolatokat pont Adolf Hitler halálának évfordulóján vetettem virtuális papírra. Szokásom szándékosan írni cikkeket ilyen és ehhez hasonló alkalmakra, de ezúttal csak akkor tudatosult ez bennem, amikor már megvolt a gerince a mostani írásomnak. Hiába, ő is egy rég letűnt és sokkal gerincesebb világ képviselője volt, de megkockáztatom, hogy még ellenfelei nagy részébe is több becsület szorult, mint például egy ma élő fiatal liberálisba. Németországban egyébként ma is nagy nosztalgia övezi őt, amiről persze nyíltan nem beszélhetnek, jelezve viszont egy büszke és hősies Európa igényét.

A párhuzamok világát éljük, ahol a pusztulásába haladó sátáni Európa mellett ott van az élni akarás és normalitás Európája is. Hogy a végén melyik győz, az rajtunk is múlik.

Ábrahám Barnabás - Kuruc.info