Puzsér Róbert érdekes, megosztó, s mindenképpen olyan személyiség a politikai palettán, aki valóban hisz abban, amit mond. Divatosan szólva, „van víziója”. Ez már önmagában véve ritkának számít egy olyan politikai klímában, ahol hemzsegnek a világnézetüket kaméleon módjára váltogatók.

Vannak, akik „hazudnak reggel, éjjel meg este”, és persze olyanok is, akik „korábban másnak engedték láttatni magukat”, hogy aztán, ha érdekeik úgy kívánják, összeálljanak, ami kétségkívül „optikailag unortodox látványt nyújt”.

Mindez persze önmagában nem elegendő, hiszen, valójában az ellenzéki oldalon Gyurcsány Ferenc az egyetlen vezető, aki őszintén hisz politikai víziójában, mégsem mondhatjuk, hogy bármiben is azonosulni tudnánk vele. Vizsgáljuk meg értékrendünk alapján, hogyan is áll ez Puzsérral, miért kell határozottan kimondanunk, számunkra ő sem lehet választható alternatíva.

Elöljáróban azt szögezzük le, itt-ott fellelhető némi szimpátia, vagy akár egy-egy bátortalanul kimondott szó, melyben a mi köreinkben (értsd: jobboldali, nemzeti radikális tábor) is szimpátiával, támogatólag beszélnek Puzsérról.

S megvallom őszintén, ez volt az, ami arra indított, írjak a témáról. Ezt csírájában tisztázni kell.

Unos-untalan halljuk, „le kell zárni a 20. századot”. Ez pontosan így van, ebben nincs vita. Az ebből a helyes témafelvetésből levont következtetésekkel annál inkább. Nem szabad, de nem is lehet újrajátszani a 20. század harcait, azokat a csatákat megvívták a múlt század ideológiái. Ezért, bármennyire is meglepően hangzik, Puzsért arról az oldalról egyáltalán nem fogom megvizsgálni, bizonyos történelmi kérdésekről milyen álláspontot alakított ki. Nem állítom, hogy nem releváns, és azok alapján ne lenne behatárolható, végül is milyen értékrendi tömbhöz tartozik, de sokkal élesebb a kép, ha ezt a jelenkor szemüvegén át nézzük. Ez különösen azért lesz fontos, mert nemzeti körökben éppen az váltja ki a szimpátiát, hogy kifejezetten ellenségesen viszonyul a 20. századi maradványokból táplálkozó, ha úgy tetszik, „régi baloldalhoz”.

No persze, ennek hitelességét jócskán csorbítja, hogy főként csak azután, nem őt választották saját jelöltjüknek, mert addig nem fogalmazott meg ilyen markáns kritikát velük kapcsolatban, csak miután látszik, hogy kihagynák a buliból.

Ha már egyébként a csapból is az folyik, „ügyek mentén kell politizálni”, akkor vegyünk elő néhány olyan ügyet, melyek garantáltan nem a „ködös múltban” gyökereznek, hanem nagyon is jelenkori, húsbavágó kérdések és problémák. Ha végigzongorázunk e pár ponton, érvekkel alá tudjuk támasztani a címben feltett kérdést, jobboldaliként, nemzeti radikálisként miért nem támogatható Puzsér Róbert az őszi önkormányzati, az ő esetében főpolgármesteri választáson.

Vágjunk is bele a közepébe, kezdjük egy valóságos „lakmuszpapírral”, ez pedig nem más, mint a jelenkori Magyarország egyik legnagyobb problémája, a cigánybűnözés. Nem létezik nemzeti érzelmű, jobboldali gondolkodású ember, akinek e témáról ne volna markáns véleménye. Megkerülhetetlen. A rendszerváltás óta, mint Dunába a vizet, úgy öntik felzárkóztatás címszóval a milliárdokat a cigányság integrációjára. Csakhogy, valójában ez egy eleve elhibázott koncepció, s nem is látjuk eredményét.

Egyre inkább párhuzamos társadalmak alakulnak ki, a demográfiai helyzet pedig nem sok jóval kecsegtet, nem véletlen volt mersze bizonyos köröknek felvetni az úgynevezett „cigány autonómia” tervét Északkelet-Magyarországon. Mindezek között is a legsúlyosabb gond, hogy létezik ma Magyarországon egy olyan bűnözői szubkultúra, melynek berkein belül divat a bűnözés, dicsőség a börtönviseltség, az erőszak pedig öncél. Értve ez alatt, az erőszakot minden körülmények között alkalmazni fogják. Egy igen tipikus, de annál sajnálatosabb eset, melytől csak úgy hemzsegnek a mindennapok, például Borsodban, három-négy cigány suhanc felfeszíti az egyedül élő idős néni házának bejárati ajtaját, hogy nehezen össszespórolt pár tizezer forintját ellopja. A néni értelemszerűen az ellenállás legkisebb jelét sem fogja kifejteni, ennek ellenére rendszerint bestiális kegyetlenséggel, szadista eszközökkel megkínozzák és megölik. Ez a viselkedés semmi esetre sem vezethető le pusztán anyagi körülményekből és helyzetből. Ez egy sokkal mélyebben gyökerező szociokulturális kérdés.

Azonban másként látja ezt Puzsér.

Tudni kell és érdemes, többek talán még emlékeznek is rá, szinte majdnem pontosan egy esztendővel ezelőtt részt vettem egy nyilvános vitaesten, ahol is Puzsér Róberttel beszélgettem, vitáztam a nemzeti radikalizmusról. Nos, az mindenképpen megállapítható volt, e téma körül volt köztünk a leghatározottabb egyet nem értés. Ha röviden és tömören akarnám összefoglalni, arról szólt a diskurzus: szegregáció vagy integráció? Én határozottan az előbbi mellett törtem lándzsát, ő pedig az utóbbi mellett – azzal kiegészítve, hogy szerinte ez még nem kezdődött meg.

De beszéljenek az akkori felvételek:

Azt gondolom, rövidre zárható e kérdéskör, Puzsér ebben a témában, fogalmazzunk így, „nincs velünk”.

Áthidalhatatlan szemléletbeli különbségek uralkodnak.

Mint ahogyan élesen eltérő álláspontot fogalmazott meg több alkalommal a drogokhoz való viszonyulását illetően. Azt hiszem, axiómaként foghatjuk fel, a nemzeti radikális tábor döntően rendpárti álláspontot képvisel, ebből következik határozott, markáns álláspontunk: nem tartunk elfogadhatónak sem erkölcsi, sem pedig pragmatikus okokból semmifajta olyan lépést, mely nyitottá válna a drogok legalizálása érdekében.

Igen, még a marihuána irányába sem.

De ne adjunk semmi olyat a szájába, amit ő el nem mondott, idézzük, miként vélekedik, azt mondja:

A drog fogyasztására, mint „alapvető szabadságjogra” való hivatkozás nettó liberális felfogásról árulkodik. Persze, ne csak cimkézzünk, indokoljuk is meg, miért kifogásolható. Egész egyszerűen sem kulturálisan nem tartozik hozzánk, másrészről pedig igenis nagyon nagy veszélyt rejt magában úgy általában a drogfogyasztás (igen, a „füves cigi” is, mert sokaknál ez csak az első állomás), tönkrement életek, családok szegélyezik útját, árusítóik pedig kiválóan megélnek belőle. Puzsér szerint az ellenük való fellépés mi volt tehát, ha nem a bűnözők üldözése?

Persze, persze, tudom én, ő „csak a fogyasztókat nem büntetné”, viszont akkor a dílereket igen? Ez meglehetősen fából vaskarika. Egy sporthasonlattal élve tehát, az állás 0-2.

És még annyit tegyünk hozzá, Zacher Gábor mondta (akivel egyébként pont erről vitázott Puzsér), „könnyű drog nem létezik”, ugyanis minden drog közös tulajdonsága, hogy megváltoztatja használóját, melyet aztán később már nem tud visszafordítani.

De menjünk tövább, hátha „szépít” Puzsér.

Azt gondolom, itt sem kell keresgélnünk, ki és mit írt Puzsérról, ezúttal is adjuk át a szót neki:

Jellemző, emlékeim szerint volt időszak, mikor Puzsér önmagát keresztényként definiálta, vagy ha nem is pontosan így, de hivatkozási alapként igen gyakran szerepelt a keresztényi gondolkodás, Jézus Krisztus neve is sűrűn elhagyta száját. Néhány évvel ezelőtt egy nyilvános vitában, Tyirityán Zsolttal, a Betyársereg vezetőjével folytatott párbeszédében éppen a jézusi tanításra hivatkozva ellenezte a halálbüntetést. Vajon a homoszexuális házasság pártolása ezzel hogyan fér össze? Sehogyan. De mindezen túlmenően, azt gondolom, a nemzeti tábor számára ez is szintúgy olyan kérdés, akár a cigánybűnözés, mely meglehetősen meghatározó.

Tudjuk azt is, ennek mi az oka. Mégpedig az, bizonyos lobbikörök politikai kérdéssé emelték a szexuális devianciákat, provokatív, normalitásellenes éllel, ez tart már évtizedek óta, így a „melegházasság” melletti kiállás megint csak klasszikus liberális „érték”, s mint ilyen, jobboldali szempontból a legkisebb mértékben sem támogatható.

Arról már ne is ejtsünk szót, önmagáról jelenti, „gazdaságilag szocialista”, tehát baloldali.

A „szépítés” elmaradt, az állás 0-3. Erre szokták mondani, a visszavágó csupán már formalitás.

Viszont, hogy ne legyünk ily’ „igazságtalanok”, ne érjen minket az a vád, saját ízlésünknek megfelelően kiragadtunk néhány témát, mellyel történetesen „nem ért egyet Puzsér”, és ezekre mint véres rongyokra mutogatunk, „mi megmondtuk, miféle balos alak ez a Puzsér”, ássunk kicsit mélyebbre! Az ő esetében valóban nem ennyire egyszerű a kérdés, és magam is úgy érzem korrektnek, ha legalábbis kísérletet teszünk arra, hogy megértsük őt.

Őszintén mondom, Puzsér mint kritikus (a korábbi filmkritikái például helyenként kifejezetten zseniális megállapításokat tartalmaztak), mint jelenség és „brand”, valóban módfelett szórakoztató, egyben mély gondolkodásra serkentő személy. Valóban lehet tőle tanulni. Ezt én készséggel elismerem. Azonban Aquinói Szent Tamás óta tudjuk, „qui bene distinguit, bene docet”, magyarul az tanít helyesen, aki képes megkülönböztetni.

Itt még nem volt olyan nagy gond a régi baloldallal

Ennek szellemében vegyük górcső alá Puzsér „politikai fundamentumát”, az oly’ sokszor hangoztatott centrumot (ami, mint láttuk, inkább balra mozdul, mint jobbra). Induljunk ki abból, ahhoz, hogy valaki sikeres vezető, jó politikus legyen, olyan ideát kell közvetítenie a nemzet felé, melyet az képes megérteni és követni. Azt gondolom, minden különösebb kockázat nélkül kijelenthetem, ha szabad így neveznem, a „puzsérizmus” erre alkalmatlan. Puzsér világlátása kizárólag saját fogalmi keretében, az önmaga által alkotott logikai és értelmezési tartomány határain belül értelmezhető, azon túl viszont, már mint politikai termék, meglehetősen homályos – és követhetetlen.

Lényegében ismerem azt is, mi volna erre az ellenvetése. Vélelmezné, én azért nem tudom őt megérteni, mert kizárólag „szekértáborokban” tudok gondolkodni. Pedig ez nem igaz. Durva csúsztatás. Ahogy egyébként a különböző nemzeti radikális szervezetekhez és irányzatokhoz való viszonyában is az esetek nagy többségében meglehetősen felületes, de volt, hogy konkrét hazugság visszamondásától sem riadt vissza – hogy ezt jóhiszeműen vagy rosszindulatból tette, a tényen nem változtat. Puzsér centrumpolitikája azt hirdeti, legyél bátor, alkoss önálló véleményt, ne hagyd, hogy akármelyik szekértábor befolyásoljon. Mert aki valamely politikai közösséghez tartozik, az következésképpen nem lehet más, mint holmi „egybites droid” – sugalmazza ő.

Nos, valójában ő beszél napestig arról, mennyire ügyel arra, hogy a szélsőségek között mindig megtalája a centrumot, akaratán kívül kommunikációjában megalkotta azt a két szélsőséges ellentétpárt, mely rendkívül sarkító, ha úgy tetszik, egybites. Mert adott Puzsér Róbert, az ő nagyon kritkus, nagyon autonóm szellemi klímájával, és adott a túloldal, a „szekértáboros idióták”. Ezzel nem kevesebbet állít, minthogy nem létezik más, mint az abszolút indivídum és az abszolút kollektívum.

De nem ezernyi árnyalat található e két szélső pont között? Dehogynem!

Nem állíthatom magamról, sem másról, hogy a nemzeti táboron belül minden kérdésben tökéletesen egyetértenénk, mint ahogy azt sem, ne lennének köztünk viták. De aki politikával kíván foglalkozni, annak az „én” (egyén) és a „mi” (közösség) összehangolására kell törekednie. Az ember viszonyrendszereiben létezik, és aki nem képes olyan politikai ideát célul megfogalmazni, kitűzni, amely hajlandó ezt tudomásul venni, az egész egyszerúen nem alkalmas politikai pályára, de egy kisebb közösség vezetésére sem, nemhogy a fővároséra.

A fentiekből, érzelmektől mentesen, racionálisan levezetve kiviláglik, nemzeti elkötlezettségűként, jobboldali világnézetűként (nem mellesleg budapestiként) Puzsér Róbert mögé nem sorakozhatunk fel. Ma hazánkban két nagyobb politikai tömb létezik, egyik a Fidesz és holdudvara, a másik pedig az egyesült balliberális tömb. Esszenciális értelemeben láthattuk tehát, a főpolgármesteri választás esetében sem áll ez másként.

Akkor hát mégis kit válasszunk? Jelen sorok írásakor még csak májust írunk, sok víz le fog még folyni a Dunán, parancsolóan szükséges, hogy legyen választási lehetősége azoknak is, akik egy harmadik utat képzelnek el.

Biztosak lehetünk benne, el fog jönni ez a pillanat.

Lantos János – Kuruc.info