Pilinszky nem tartozott az ún. „papi írók” táborába, viszont elutasította azt a tézist a költészetben, hogy szükségképpen válaszfalat kell húzni a profán és a vallásos irodalom közé. E napon, május 27-án rá emlékezhetünk, hiszen 39 évvel ezelőtt hagyta el a földi világot 1981-ben. Budapesten született 1921. november 27-én a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-díjas, József Attila-díjas és Kossuth-díjas.
 |
Nem vállalkozom teljes körű Pilinszky-monográfiára. Azt megírták és fogják is még írni mások, nagyobb tárgyi tudással bíró irodalmárok. Engem elsősorban sohasem csupán az irodalmár, a „költő Pilinszky” ragadott meg. Ismerjük leghíresebb műveit, úgy, mint az Apokrif, Ravensbrücki passió, vagy rövid epigrammáit, mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon. Életművében a huszadik század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmet, rémületet.
Azonban, mint fentebb írtam, ami talán meglepő, rám nem a „költő Pilinszky” tette a legnagyobb hatást, hanem a kevéssé ismert és nem is olyan hangsúlyos „író Pilinszky”. Néhány évvel ezelőtt egy itthoni lomtalanítás alkalmával valamiképpen kezem ügyébe került egy könyv. Szög és olaj – Pilinszky János. E kötet tartalmazza a költő rövid írásait, melyeket az Új Emberben publikált 1958-tól 1981-ig, tehát egészen haláláig. Nem igazságos azonban csupán cikként meghatároznunk ezeket, esszék, magas fokú szépirodalmi alkotások ezek a javából. A tartalom és a forma gyönyörű ötvözetei, lelki és szellemi táplálékok a mindennapokra – számomra legalábbis jelenti mindezeket a mai napig.
Pilinszkyt már életében is egyfajta misztérium vette körül. Ez a törékeny, ritkán és halkan megszólaló költő életében eljutott arra a szintre, egyfajta áhítatos figyelem középpontjába, amelyet a legnagyobbak is csak utókorukban érnek el. A Szög és olaj egy olyan irodalmi hagyaték, mely valóban kevésbé ismert, de egyúttal olyan területre irányítja az olvasó figyelmét, mely nem mindennapi. Amely világon túli. Aki ismeri a „költő Pilinszkyt”, annak mindenképpen meg kell ismernie a prózaírót is.
Bár ezek a publikációk, melyeket nevezhetünk „kis remekműveknek” is, ugyan nem választhatók el a verseitől, a költői figyelem vonalát követhetjük végig rajta az évek folyamán, melyek aztán versek formájában is testet öltöttek, azonban önmagában is megáll bármelyik cikk.
Önmagukért is érdemes őket szeretnünk. Itt is megtörtént az evangéliumi csoda, amelyről a „költő Pilinszky” gyakran beszélt:
A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasrendű erővé válhat.
A kötetben összességében valami olyan páratlan nyelvi bravúrokkal színesített szellemi építmény képe rajzolódik ki, mely a kérdések kérdésére, a legalapvetőbbre keresi a választ. A legmagasabb rendűre vonatkoztatja kérdéseit és abból vezeti le. A természetiben keresi a természetfelettit, s ezeket a meglelt kincseket istenadta kivételes tehetségének segítségével elénk is tárja. Istenről ír.
 |
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
- írja az Apokrifben. Gondolatait olvasva ez az érzés kerít hatalmába minket, s e ponton túl már a nyelvi korlátok miatt többet nem igazán lehet mondani.
1973-ban „Levél Petőfi Sándorhoz” c. írásában így fogalmaz:
Bevallom, nem sok közöm volt Hozzád. Mint törékeny gyerek, mindig is az öregekhez húzódtam. Azokhoz, akinek volt ereje megöregedni. Az érett Aranyhoz s a meghasonlott Vörösmartyhoz. Ahhoz a merészséghez, amely lángész létére még a zsenialitásról is hajlandó lemondani. Miként a „visszahúzódó” Atyaisten adta át a Fiúnak a teremtést.
Majd pár sorral később mégis ezt írja:
Egy dolog van azonban, amit Náladnál tisztábban senki sem képvisel. És ez az igazmondás. Itt mindig Hozzád fordulok. Add, hogy veszélyeztetett alkatom és korunk labirintusában vergődve mindig vágyakozzam az egyenes útra, a Szép Szóra, egyszóval – az igazságra.
Becsüljük és értékeljük Pilinszky örökségét, ki a nyelvet mint „isteni lámpást” vitte előttünk, hogy nyomokban, már amennyire az emberi elme számára lehetséges, megvilágítsa azt, ami messze túlmutat rajta, téren és időn, az örökkévalóságot.
Lantos János – Kuruc.info
