Létezik ez a jelenség már egy jó ideje, talán ősgyökerei egészen Horn Gyuláig nyúlnak vissza, mikor a rendszerváltozás után felvetették az akkori miniszterelnöknek, mi keresnivalója van a közéletben egyáltalán pufajkás, tehát kommunista karhatalmista múltjával. A válasz az azóta már klasszikussá vált „na és?” visszakérdezés volt. Azóta sincs új a Nap alatt.
Abban azonban már bizonytalan vagyok, az úgynevezett jobboldalon hol és mikor kezdődött mindez. Mert azt ugyan tudjuk, a bolsevizmus évei alatt nem létezhetett szemmel látható jobboldal hazánkban, viszont ezzel párhuzamosan a fősodratú jobboldal Nyugat-Európában már régen erre az útra lépett, tehát, hogy egyfajta másodlagos baloldalként működött, ez megfigyelhető volt már az 1960-as évektől, és talán itt (is) keresendő az ok, hogy 1990 után a magyarországi konzervatív-jobboldali közeg is szó és kritika nélkül adoptálta.
Tekintve akár identitáspolitikai témákat, a fősodratú jobboldal (mely nem tévesztendő össze a radikális jobboldallal, nemzeti radikálisokkal és egyéb rokonirányzatokkal) mindig elfogadta a baloldal és a liberális kurzus kereteit, az 1945 óta fennálló status quót, és csak olyan történelmi személyekre emlékezett, kizárólag olyan történelmi örökséget mert felvállalni és úgy, amit a balliberálisok még megengedtek nekik.
De ez természetesen a politikai élet teljes egészére igaz, nem csupán a történeti kontextusra, mely úgy manifesztálódik a gyakorlatban, hogy a balliberális oldalon semminek nincs következménye, megvédik sajátjaikat, összezárnak, és nem kérnek bocsánatot, hiába korholja őket a konzervatív-jobboldali sajtó. A horni útmutatás alapján haladnak. Ellenben a túloldalon (kérdés, valójában ez mennyire az) lassan azért is bocsánatot kérnek, hogy léteznek.
Elegendő egy félreérthető mondat, elég, ha egy adott kijelentés kapcsán erőltetett áttétellel gondolni van lehetőség a két világháború közötti időszakra, beindul a médiagőzhenger, s ezek a „bátor hazaffyak” nem győznek csúszni-mászni, kegyelemért könyörögni. És rendszerint ez is kevés. Hiába szögezik le, „ők mennyire elítélik egyébként az antiszemitizmust, rasszizmust”, „ők aztán dehogy nácik”, kommunikációjukban már-már egy gyűszűnyi különbséget sem lehet felfedezni a balliberális és a fősodratú jobboldal között, ám ez semmi. Nincs bocsánat számukra.
Van most egy újabb páros ügy, melyet szembe lehet állítani. Lássuk az alábbi képet:
Zoom
No, nem mintha bármelyikük is szimpatikusabb lehetne számunkra, csupán hűen leképzi a fentebb kifejtett működési mechanizmust, megfeleléskényszert. A rend kedvéért ismételjük el: Deutsch Tamás, a Fidesz EP-képviselője a Gestapo és az ÁVO jelszavával állította párhuzamba Manfred Weber néppárti frakcióvezető üzenetét, amiért aztán többszörösen is bocsánatot kért, mégsem úszta meg retorzió nélkül. Baranyi Krisztina pedig, Ferencváros balliberális polgármestere egy hangfelvétel tanúsága szerint „rohadt zsidózik” egy befektető kapcsán, melyet aztán „nyelvi eszköznek” nevezett, és a történet le is van zárva.
Nyilván nekünk ezen nem kell háborognunk, de azért jól körvonalazható, hogy mennyire álságosak és nem veszik napi szintű gyakorlatnak a kifelé egyébként oly sokszor hangoztatott „magasztos elveiket”. Viszont velük nincs és nem is lesz dolgunk.
Az már egy jóval súlyosabb teher, hogy az ún. fősodratú jobboldal állandóan meghátrál, magyarázkodik, ha éppen olyan területre téved véletlenül, mely az 1945 óta fennálló világrendet és „politikai ABC-t” leghaloványabb módon is – még ha véletlenül is – kritizálja.
Ilyenkor nem tehetünk mást, mint újra csak leírjuk, mi nem ezek vagyunk, nekünk ehhez nincs közünk, az érdekalapú jobboldaliság nem azonos az értékalapú, valódi nemzeti jobboldalisággal, melyet mi képviselünk. Le a megalkuvó, karrierből önnön magát is szemen köpő, a jobboldaliságot csak köpenyként viselő gazemberekből! Egy olyan jobboldali, akinek jobboldalisága világnézeti alapokon nyugszik, sohasem másokhoz, az ellenséghez méregeti magát, hiszen pontosan tudja, értékelveinek fundamentumai tértől és időtől független igazságok, azok kikezdhetetlenek. Ez predesztinál számára egy markáns utat, melyen végig kell mennie. Mégpedig a körülményektől függetlenül.
Lantos János – Kuruc.info
Kapcsolódó: