Ha a rasszok közötti eltérésekről, konfliktusokról beszélünk – például az Egyesült Államok esetében – rendre elfelejtjük a lehető legegyszerűbb magyarázatot az egész probléma gyökerével kapcsolatban. Már önmagában az sem természetes, hogy az állam keretei között egyfajta "olvasztótégelyben" él együtt fehér és fekete. Tudom, ezen logika mentén hamar felmerül a kérdés, hogy akkor a déli rabszolgatartás is hibás döntés volt? Noha az ültetvényeseknek akkor és ott természetesen fogalma sem lehetett arról, hogy az állam egyszer egyenrangúvá teszi velük azt, aki most a gyapotot szedi, de alapvetően igen, utólag egyértelműen hiba volt őket elhozni Fekete-Afrikából (főleg zsidó kereskedők segítségével).
Ahogy arról már a Heti progresszió rovatomban korábban beszámoltam, Stevie Wonder "afroamerikai" zenész és egész pereputtya Ghánába költözik, mert "szegény" Stevie még mindig elnyomva érzi magát az Egyesült Államokban. Támogatom! Sőt, minden jel arra utal, hogy a néger csak ráült egy amúgy is növekvő hullámra, ugyanis nincs egyedül az ötletével.
 Az Atlanti-óceán partján fekvő Accra belvárosa egy 2018-as drónfelvételről. Accra minden értelemben az ország központja, gazdaságának motorja (forrás: wikipedia.org) |
A Black Lives Matter, a Defund the Police és minden más fehér- és rendellenes intézkedés ellenére sok fekete "nem találja a helyét" Amerikában, és szeretnének visszamenni Afrikába a "jobb élet" és a "kevesebb megkülönböztetés" reményében. Hogy nem érzik jól magukat az Egyesült Államokban, az teljesen érthető. Semmilyen értelemben nem valók oda, ezen pedig az sem fog segíteni ha a fehérek a maradék önbecsülésüket is odadobják, így minden vicc és irónia nélkül támogatandó dolog a kivándorlásuk. Persze ez az ő részükről sem azt jelenti, hogy visszamennének a legszegényebb országokba egymásra lövöldözni és éhezni, így lett a fő célpont – ahogy Stevie Wonder esetében is – Ghána. Ghána – afrikai mércével mérve – viszonylag egy élhető országnak számít, a versenyképességük megőrzésének érdekében pedig kampányt építenek a visszatérés elősegítésére, a visszatérők integrációjára.
S, hogy milyen az élet Ghánában egy "visszatért" számára? Erről tudósít az alábbi anyag.
Escha Borsche és Tiffany Howard Ghána fővárosában, Accrában élnek, és mindketten az Egyesült Államokból vándoroltak vissza.
A 35 éves Tiffany 11 évvel ezelőtt költözött haza, azóta Ghánában él és dolgozik. Jól érzi magát és beilleszkedett, habár az infrastruktúra saját bevallása szerint is gyenge, illetve kulturális ellentéteket is tapasztalt a "helyiekkel". Szerinte Ghánában az emberek visszafogottabbak, mint az Egyesült Államokban, illetve konzervatívabbak is. Felelevenítette, hogy egyszer "túl szűk" ruhában ment ki az utcára, amiért mindenki megbámulta, egy ismerőse pedig nem is köszönt neki. Mindezek ellenére végül sikerült beilleszkednie az új közegbe.
 A 35 éves Tiffany Howard, hátán a 3 éves kislányával (forrás: srf.ch) |
Tiffany egyébként egy amerikai vállalatnál dolgozik (megfelelő vízellátás nem mindig van, de gyors internet legalább igen) átlagjövedelemért, amiből jobban megél, mint odaát, hiszen a megélhetési költségek átlagosan alacsonyabbak. 100 társával együtt másfél évvel ezelőtt honosították egy ceremónia keretében, ahol még az elnökkel is kezet rázhatott.
Escha 7 éve él Ghánában. Kevesebbet stresszel, mint az Egyesült Államokban, és a rendőröktől sem fél annyira. Itt is házasodott meg, teherautó bérléssel foglalkoznak. Elmondása szerint ez az Egyesült Államokban nem lett volna lehetséges, mert a "fekete amerikaiak" számára minden nehezebb (banki tevékenység, hitelkérelem, stb.), csak azért, mert "feketék".
Mindkét példából jól látható, hogy a visszatérők beilleszkedtek Ghánába, és sokkal jobban érzik magukat itt, az ország jóval gyengébb teljesítőképessége ellenére is. Az utóbbi nő első olvasatra nevetséges indokokat sorolt fel, hiszen az Egyesült Államokban olyan látványosan kedveznek a négereknek, hogy még a vak is látja, ám a feketék ennek ellenére frusztráltak. Miért?
Itt kanyarodunk vissza írásom elejére, ahol a feloldhatatlan rasszbéli és kulturális különbségekről beszéltem. Tehát még a legelszántabb fehér önfelszámolás közben sem fogják magukénak érezni az Egyesült Államokat, ez pedig végtére is egy természetes és érthető folyamat. Nem az ő közegük, nem az ő kultúrájuk. Itt bukik meg a multikulturalizmus.
Hogy Ghána mennyire folytat majd sikeres kampányt a visszacsalogatás terén, a jövő zenéje, ám a program mindenképpen kreatív ötletnek mondható, amelyet a helyi politikai legfelsőbb körei is támogatnak (nem hiába rázott kezet maga az elnök a honosítottakkal). Fellendítették a turizmust, fekete befektetőket csaltak haza. Maga a hazaköltözés sem kizárólag a ghánai gyökerekkel rendelkező feketékre vonatkozik, hanem minden Egyesült Államokban élő négerre. Az interjú során megkérdezettek pedig büszkén vallották, hogy "Ghánában mindannyian feketék vagyunk".
A multikulturalizmus mocska minden téren halálra van ítélve, az így összeterelt népek hosszútávon nem tudnak békésen egymás mellett élni. Jelen sorok írója szerint az egyetlenegy békés megoldás, amely még megmentheti az Egyesült Államokat (és egyébként Európát is), az az idegen elemek fokozatos visszatérése eredeti hazájukba. Ellenkező esetben a fehér civilizáció jelentős része – kiváltképp az USA – egy faji háború kellős közepén találja majd magát, ugyanis a fehérek oldalán sem hajlandó mindenki fejet hajtani a teljes önfelszámolásnak. Ennek a háborúnak pedig csak egy győztese lehet.
Végül pedig tegyük fel az egymillió dolláros kérdést: ha az említett feketék minden kedvezmény és pozitív megkülönböztetés ellenére úgy érezték, hogy nem jó nekik az Egyesült Államokban, és kivándorolnak, vajon mennyire lehetne felgyorsítani ezt a kivándorlást úgy, ha valóban negatív értelemben diszkriminálnák őket?
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
