Aki kicsit is ismeri Szálasi életútját – s ez alatt nem csak a politikailag aktív éveit értem –, az nagyon jól tudja, kevés olyan történelmi személyiség létezik, aki nagyobb küldetéstudattal rendelkezett az egykori nemzetvezetőnél. Igazából ezt még azoknak is be kell látniuk, akik különböző okok miatt nem pozitív szereplőként tekintenek Szálasi Ferencre. Példának okáért, az egykori kiváló katona, aki folyamatosan haladt előre a ranglétrán, s ezáltal nyugodtan bele is süppedhetett volna a Horthy-korszak tiszti kényelmébe, inkább hagyta ott a biztos jövőképet nyújtó honvédséget, csak, hogy "fejest ugorjon az ismeretlenbe" és politikai karrierbe kezdjen. Utóbbi már a Horthy-korszakban sem volt egy életbiztosítás, sőt, anyagi szempontból megterhelőbb volt (már csak a választási kaució miatt is), mint manapság hasonló pályán elindulni.

Jelen emlékírásban nem részletezzük Szálasi politikai karrierjének főbb állomásait, összegezve most elég annyit tudnunk, hogy korántsem egyenes útról beszélhetünk. Épp ellenkezőleg, karrierje kezdetén lényegében kudarcot kudarcra halmozott, amely egy kevésbé eltökélt ember esetében borítékolható visszavonulást, eltűnést jelentett volna. Szálasi azonban nem tágított, az ország vezetéséhez már-már rögeszmésen ragaszkodott. Ez a mértékű kitartás már akkoriban is ritkaságszámba ment, mai szemmel nézve pedig – persze az akkori kereteket, lehetőségeket a maiakkal megfeleltetni sajnos nem nagyon lehet – a jó értelemben vett vakmerőség és elszántság definiálhatatlan elegyének számít.

Aki pedig részletesebben is ismeri Szálasi politikai hagyatékát, az tudhatja, hogy az 1944. október 15-én végbement hungarista hatalomátvétel és az azt követő időszak nem feleltethető meg egy az egyben Szálasi elképzeléseinek. Ez alatt azt értem, hogy a végsőkig kimerült, háború sújtotta ország értelemszerűen már nem tudta megvalósítani azt a programot, amelyet Szálasi ideális-idealista elképzelései megkívántak volna. Ennek megfelelően a háború utáni idegenszívű, marxista történetírás gondoskodott róla, hogy nem csak Szálasi személye, de az egész magyar nemzetiszocializmus bűnbakká váljon, megtoldva azzal, hogy a népbírósági ítélethirdetések során olyan vádakkal illették a korábbi politikai-katonai elitünket, olyan bűnöket varrtak a nyakukba, amelyekhez aligha volt valós közük, legalábbis abban a formában, ahogy a kvázi előre megírt ítéletek tartalmazták, biztosan nem. Minden vádlott legismertebb alakja, a "felelőssége vonás" jelképe pedig természetesen maga Szálasi Ferenc volt.

Persze, ahogy a meghurcoltak 99%-át, úgy Szálasi nevét sem mosta tisztára az utókor, s, ha a marxista frázisok 2022-re finomodtak is, még mindig rengeteg hiedelem és téves információ kering mind a magyar nemzetiszocializmusról, mind pedig Szálasi személyéről (kezdve a "guruló márkák" legendájától egészen a budapesti gettót felrobbantani szándékozó nyilaskeresztes karhatalom meséjéig). Szálasi esetében ez ott válik érdekessé, hogy ő hangsúlyosan tisztában volt vele – Adolf Hitlerhez hasonlóan – hogy a vesztes világháború, valamint Szálasi esetében az utolsó pillanatban történt hatalomátvétel akkora történelmi terhet tesz a nyakába, amelytől vagy kínkeservesen, rosszabb esetben soha többé nem szabadul majd halála után sem. Eme mártírszerepről élete során többször tett kisebb-nagyobb utalásokat, célzásokat, vagy éppenséggel vont le egyértelmű következtetéseket. Így is lett.

Noha manapság már magunk mögött hagytuk az Andics Erzsébet-féle marxista történetírást, egyrészt művelői, szellemi örökösei mostanság is bőven akadnak, másrészt pedig a 21. században született művek túlnyomó része is csak részlegesen próbálkozik egy új Szálasi-kép kialakításával. Ez pedig oda vezetett, hogy a Magyarországon elszenvedett háborús pusztítás elsőszámú felelősének sok esetben még most is Szálasit és a hungaristákat tartják, s nem a Vörös Hadsereget.

Ellenben arról már kevesebb szó esik, hogy – ez idáig – ő volt az utolsó olyan vezető, aki a magyar történeti és jogi hagyományokhoz méltóan a Szent Koronára tette le esküjét (videó), így jogi és történeti szempontból lényegében az utolsó törvényes miniszterelnöknek és államfőnek tekinthető, mielőtt a megszálló szovjetek megerőszakolták és átalakították évszázados hagyományainkat, államszervezeti struktúránkat.

Ah, a magyar Szent Korona! Háború utáni hányattatott sorsa jól szimbolizálja a magyarság sanyarú szenvedéseit, de története több helyen összefonódik a hungarista Magyarország és Szálasi Ferenc sorsával is. Szintén nem szokás kihangsúlyozni, de az, hogy a betörő szovjetek nem olvasztották be, nem hurcolták Moszkvába, nem veszejtették el örökre (kinek melyik verzió "tetszik") az ezeréves országunk legféltettebb ereklyéit, az egy az egyben a nyilaskeresztes országvezetésnek köszönhető, akik először Kőszegre, majd Velembe, végül pedig külföldre menekítették a koronázási ékszereket.

Innentől talán már többen ismerik, mi lett az ékszerek sorsa. 1951-től az Egyesült Államokban, Fort Knoxban őrizték, majd (egyébként a Kádár-kor legitimációs problémái miatt vitatható módon) 1978-ban visszaszolgáltatták azt Magyarországnak, pontosabban a szocialista tábor okozta diplomácia-világnézeti nehézségek miatt a "magyar népnek". Ám ezzel még nincs vége. Az ékszerek éppen 1978. január 6-án, tehát Szálasi születésnapján tértek vissza eredeti, méltó helyükre (micsoda szimbolizmus!), amelynek pont ma van kereken a 44. évfordulója. Ezt a tényt a mai évforduló pedig csak még érdekesebbé teszi, hiszen Szálasi 1944-ben vette át az ország vezetését nemzetvezetőként. A számmisztikáért, anagrammákért és egyéb szójátékokért rajongó – s azt világnézeti fejtegetéseiben, vagy akár tetteiben – többször alkalmazó Szálasit bizonyára nem hagyná hidegen ez a sok-sok egybeesés és átfedés.

Ilyenek ezek a történelmi aranymetszések...

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info