Nemrég a Svéd Demokratákkal kapcsolatban írtam egy hasonló cikket, akik megkerülhetetlen erőként kerültek be a svéd törvényhozásba, most vasárnap pedig az olasz jobboldal, vagy legalábbis annak nevezett politikai formáció nyerte meg az ottani választásokat. Ez egyben azt is jelenti, hogy minden bizonnyal Giorgia Meloni lehet Olaszország első női miniszterelnöke. A jobbközép szövetség pártjai eltérően szerepeltek. Meloniék kapták a legtöbb szavazatot, de beszédes és egyben örömteli is, hogy a már-már szélsőségekbe hajlóan filoszemita Salvini-féle Liga majdnem 10%-ot rontott az előző eredményéhez képest, a Forza Italia pedig kizárólag Berlusconi miatt létezik, akivel kapcsolatban csak annyit érdemes megjegyezni, hogy mindenkinek jobb lenne, ha végre visszavonulna.

Mielőtt valaki felülne a Telex-rettegők vonatára, vagy pezsgőt bontana az Új Európa hajnalára, az jobb, ha tudja, hogy a nyertes koalíció pártjai közül egyetlen egy sem fasiszta, még csak köszönőviszonyban sincsenek Mussolini hagyatékával. A fasiszta örökség egyedül talán – ott is nyomokban – a Meloni-féle Olasz Testvérek közegében érhető tetten, de ott is egy abszolút partvonalon jelentkező, inkább megtűrt, semmint követett irányvonalként. Ennek egyébként legnagyobb akadálya maga a köpönyegforgató jövőbeli miniszterelnök, aki minden lelkiismeret-furdalás nélkül függesztette fel egyik jelöltjét, aki nyolc évvel ezelőtt Adolf Hitlert méltatta, ráadásul csak az online térben. A nem létező bűnre kiszabott büntetés sokat elárul Meloni mentalitásáról, de mondjuk magáról az áldozatról is, aki saját magától is elhatárolódott.

„Aggodalomra” tehát semmi ok, az Olasz Testvérek egy jobbközép, konzervatív, vagy, ha úgy tetszik, kohnzervatív erő lesz az olasz parlamentben, nem is értem, mi alapján szélsőjobbozza le őket bárki itthon, vagy akárhol máshol. Ennél már csak azok viccesebbek, akik „szélsőjobboldali koalícióról” beszélnek.

Noha Giorgia Meloni mostanra már elítéli a fasizmust, ez nem volt mindig így. Politikai pályafutását 15 évesen kezdte, 1992-ben lépett be az Olasz Szociális Mozgalom ifjúsági tagozatába, az Ifjúság Frontjába. A mozgalmat tévesen neofasisztának nevezik, de mivel nem tudunk róla, hogy a fasizmust bárki „megújította” volna, maradjunk csak a fasisztánál. 1996-ban az utódpárt Nemzeti Szövetség ifjúsági szervezetében is tevékenykedett, egyetemre azonban sosem járt, ekkor viszont még lelkesen éltette Mussolinit.

Meloniról lehet mondani rosszat, de azt, hogy ne lett volna kitartó és elhivatott, semmi esetre sem, amelyek legyen szó bárkiről, a legnemesebb erények közé tartoznak. 21 évesen a Nemzeti Szövetséggel Róma megye közgyűlésének képviselője lett, 2004-től 2006-ig újságíróként dolgozott, 2006-ban pedig a Nemzeti Szövetség színeiben parlamenti mandátumot nyert. Ekkor 29 éves volt, a legfiatalabb megválasztott képviselőnő az ország történetében, akit ráadásul rögtön az alsóházi törvényhozás alelnökévé választottak. 2008-ban a Berlusconi vezette Forza Italia egyesült a Nemzeti Szövetséggel, megnyerték a választásokat, Meloni pedig a negyedik Berlusconi-kormány ifjúsági minisztere lett. Meloni ekkor újabb rekordot állított fel, hiszen ő lett az olasz köztársaság történelmének legfiatalabb megválasztott minisztere. 2011-ben azonban megbukott Berlusconi, pártjából kiszakadva pedig megalakultak az Olasz Testvérek, amelynek 2014 óta Meloni az elnöke. Szívós munkabírását itt is kamatoztatta, törpepártból kormányerővé emelve az Olasz Testvéreket.

A leendő miniszterelnök a fasizmust már idejétmúltnak tartja, elítéli, és többször jelentette ki, hogy magára és pártjára konzervatív erőként tekint, jelentsen ez bármit is manapság. Ilyetén a szélsőjobbos jelző tényleg kerülendő, főleg, hogy Meloni jó viszonyt ápol Orbán Viktorral, aki nyilvánvalóan sosem barátkozna egy virtigli fasisztával. Azonban azt leszámítva, hogy biztosan nem fasiszta, nem sokat tudunk Meloniról (és a parlamentbe beülő leendő képviselőiről), a kitartását és erős munkabírását leszámítva. Egy zsákbamacska, aki még a liberálisokat is zavarba hozza, hiszen a női kvóta őrületének közepette pont ők azok, akiknek a legjobban kellene örülni egy feltörekvő női vezetőnek. Meloni élettörténete ugyanis – ha nem a közeget nézzük – ordítana egy Netflix-adaptációért, amelyben azt mutatják be, hogyan vívta ki magának a hatalmat és a tiszteletet egy „gyenge nő” a férfiak által leuralt szélsőjobbos környezetben. Ugye, hogy ugye…

Ilyetén – hogy a címben feltett kérdésre is válaszoljunk – kár lenne a mostani eredményeket bármiféle sorsdöntő, nagy formátumú ébredésnek elkönyvelni. A Svéd Demokratákról úgyszint keveset tudni (ettől persze még érhetnek meglepetések), az olasz jobbközép szövetség politikája pedig nagyjából – vélhetően – Orbánéhoz lesz hasonló, ehhez elég, ha megnézzük Meloni retorikáját, tetteit, szövetségeseit és külföldi barátainak listáját, ahol a magyar miniszterelnök mellett megtalálható a szintén zenész Marine Le Pen is.

Persze értem én a jobb világba vetett hit reményének az írmagját, a remény pedig szép dolog, józannak maradni viszont erény. Ahogy a bitófa felé közeledő halálraítélt is minden létező szalmaszálba belekapaszkodik, hátha megmenti valaki vagy valami az életének utolsó pár percében, úgy kapaszkodik bele a leghaloványabb reménybe ez az ezer sebből vérző kontinens is. Viszont aki már eleve padlón van, az a remény megváltást nem hozó, csalfa verzióját is sokkal jobban megsínyli, hiszen már eleve sérült. Ezért van szükség a szív mellett a józan észre is.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info