Amikor a négy terület elcsatolását hivatalosan is bejelentették, sokan nem is azon lepődtek meg, hogy a „gyengébbnek vélt” oroszok ezt is meglépték, hanem azon, hogy 2022-ben ilyen még megtörténhet. A múlt századok folyamán pedig – főként ahogy lépkedünk hátra az időben – területek (vissza)szerzése bevett gyakorlat volt, bizonyos részek hovatartozásán pedig többéves, akár évtizedes háború is kiújulhatott. Bizony, az orosz-ukrán háború megmutatta, hogy a történelem nem ért véget, a nyugati jólét sem permanens, és ha ennek a nyugati világnak a lakói komolyan is gondolták azt, hogy a „háborúk kora” kvázi lejárt, a két nagy pólus szuperhatalmainak vezetői a jelek szerint nem hisznek ebben. Az emberiség ugyan fejlődik (valamiben meg visszafejlődik), változik az értékrendje, változnak a prioritásai is, de a történelem természete nem változott meg. A háborúk ritkábbak, mint például a középkorban, de a modern fegyvereknek köszönhetően annál pusztítóbbak, pedig a „véres ütközet” címszóra sokan mind a mai napig a lovagkor kaszabolásaira asszociálnak. Egyszerűbben szólva a mentalitásunk, hitrendszerünk mellett a háború természete is megváltozott, a történelem zúgó kerekei és a nagyhatalmak céljai, geopolitikai érdekei azonban nem.

A négy régió elcsatolásával egyenesen arányosan fogy a lehetőség, hogy az ukránok és az oroszok békés eszközök mellett kiegyezzenek egymással, pedig a fehér civilizáció számára ez kulcsfontosságú lenne. A mindkét oldal részéről történő komolytalan üzengetések egyszersmind teszik nevetségessé és szürreálissá a helyzetet, a háború poklát pedig csak azok értik meg igazán, akik ténylegesen harcolnak. Nem lehet komolyan venni Zelenszkij azon kijelentéseit, hogy kiindulópont lehet a Krím elcsatolása előtti Ukrajna restaurációja, ahogy orosz részről is nevetséges, hogy olyan területeket is el kívánnak csatolni, amelyek jelenleg ukrán kézen vannak. Nem legyőzhetetlen az „orosz medve”, többször visszaszorították már őket az ukránok is, de messze nem olyan gyengék, mint amit az ukrán állami propaganda sugall.

Az orosz bekebelezést ellenben olyan országok sem hajlandóak elismerni – nagyon helyesen – amelyek valamennyire szimpatizálnak, vagy legalábbis semlegesek az orosz törekvések irányába. Nem azért nem lehet elismerni, mert Oroszországról van szó, hanem azért, mert teljesen illegitim, a „népszavazás” az „orosz szuronyok” árnyékában pedig még bábszínháznak is rossz volt. Aki pedig bármilyen párhuzamot, hasonlóságot von le a második világháború előestéjén történt határkorrekciók és a mostani elcsatolás között, az kezdje el tanulni a modern kori történelmet az általános iskolai szinttől. 1938-ban a Szudéta-vidék visszaszerzése a területrabló Csehszlovákiától, vagy éppen az I. bécsi döntés teljesen legitim konferenciasorozatok keretében történtek, amelyeket még a tengellyel ellenséges, ám inkább a békére törekvő (mást nem tehettek) nyugati hatalmak is elismertek. Egyébként 1945 után ez volt (pontosabban ennek kellett volna lennie) a fő hivatkozási pontnak, amikor az új határok kijelöléséről döntöttek. Amíg Észak-Erdély visszacsatolását már a tengely „saját háza táján intézte” (ettől persze még nem gondoljuk kevésbé igazságosnak, mint az első bécsi döntést), addig utóbbihoz a nyugatiak is nevüket adták, különbségtétel a második világháború végét lezáró békerendszerekben – szégyenszemre – mégsem történt, pedig a Felvidék megtartására minden nemzetközi jogalapunk is megvolt.

Az orosz magánakció tehát még véletlenül sem állítható párba sem a Szudéta-vidék, sem pedig a Felvidék visszacsatolásával, de még a második bécsi döntéssel sem, hiszen még csak nem is egy szövetségi rendszeren belül történt, egyfajta „házi rendezés” céljából, hanem az orosz vezetés önkényes hasra ütéséről beszélünk és akkor azt még meg sem említettük, hogy a Harmadik Birodalom akkortájt – korhű mércével mérve – jóval erősebb volt, mint a jelenlegi Oroszország napjainkban, ilyetén a mozgásterük is nagyobb volt. Mint már említettük, nem véletlenül nem ismerték el az oroszokkal akár minimális szinten is szimpatizáló országok (Észak-Koreát kivéve, de ez inkább rontja az orosz törekvés ázsióját, semmint építi) az annexiót. Ettől függetlenül persze nem lehetetlen, hogy az Ukrajnától lecsatolt részek végül valóban Oroszországhoz kerüljenek (ehhez mondjuk elsőnek el is kellene foglalni mindet), ám a mostaninál jóval szélesebb legitimitást kell teremtenie az orosz vezetésnek.

Mindezek fényében kijelenthetjük, hogy a csődöt mondott, elvont, modern nyugati filozófiával ellentétben a történelem nem mozdulatlan, és nem értünk semmi végére, az ilyen-olyan „alapokmányok”, melyekre hivatkozni szokás, pedig valahogy rendre csődöt mondanak a gyakorlatban. Legitimitástól és illegitimitástól függetlenül a történelem nagyon is zajlik, csak a főszereplői egyre nevetségesebbek, ahogy haladunk előre az időben. Gyakran – s ehhez kell a média félretájékoztatása is – mintha nem is ugyanazt a műsort néznénk, lényegében párhuzamos univerzumok alakultak ki mindenféle párbeszéd nélkül. A béke lehetősége pedig minél távolabb kerül a felek irreális célkitűzéseinek kereszttüzében. Persze hozzátesszük gyorsan, hogy a béke jelenleg nem érdeke egyik félnek sem. Zelenszkij az USA-val a hátában akkor sem törekedhetne megegyezésre, ha esetleg akarna, az oroszok pedig úgy tűnik, egyre elszántabbak, hogy végigcsinálják, amit elhatároztak, hiszen az „új területeikre” mért ukrán csapásokat agressziónak fogják tartani. Újfent patthelyzet, Európa pedig tovább pusztul.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info