A nyugatiak által a második világháború során elkövetett háborús bűnök olyannyira mostohagyermeknek számítanak a történetírás berkein belül, hogy én is csak két magyarul megjelent könyvet tudok hozni példaként, ahol ezekről bővebben lehet olvasni, ezek pedig A megtervezett halál James Bacque tollából, illetve David Irving-től az Apokalipszis 1945 – Drezda elpusztítása. Utóbbi magáért beszél, előbbi pedig egy speciális témával foglalkozik, vagyis a német hadifoglyok sanyarú helyzetével a nyugati fogolytáborokban. Egyébként kizárólag idegen nyelven megjelent művek esetében sem sokkal jobb a helyzet.

A hiány okai – véleményem szerint – igen egyszerűek. Nyugati viszonylatban illúzió lenne várni, hogy a saját bűnösségüket tömegesen kinyilvánítják és elemzik, erre csak revizionista, renegát szerzők képesek, közép-európai viszonylatban a szovjetekkel foglalkoznak többet, keleten pedig – szintén nyilvánvalóan – nem az angolszászok háborús bűneinek feltárására törekednek, törekedtek. Közép-európai szemszögből a szovjet téma döntő többsége érthető, de néha kicsit talán túl aránytalan. Ezzel egy percig nem arra gondolok, hogy beszéljünk kevesebbet a vörös szörnygépezetről, sőt! Hanem inkább azt, hogy az angolszászról is beszéljünk többet. Terrorbombázások idehaza is bőven voltak, amelyek, mint Németország esetében, sokszor indokolatlanok és/vagy túlzóak voltak. Ennek egyébként szükséges tünete az a káros nézet is, miszerint az angolszászok „sokkal jobbak” voltak a szovjetnél. Tiszta egyenlőségjel persze nem vonható, de a nyugatiakra „filantróp felszabadítóként” tekinteni épp olyan nagy hiba. Ezt pedig egyik részben az angolszász háborús gépezet feltárásának hiánya, másik részben a két világháború közötti magyar politikai atmoszféra okozza, annak öröksége, ahol befolyásos konzervatív körök valamiféle megmagyarázhatatlan és indokolatlan angolmániában szenvedtek. Ennek okait egyszer érdemes lenne tételesen feltárni, azonban most ugorjunk vissza Drezdához.

Ezek az européer urak tehát szakítottak mindenféle emberközpontú létszemlélelettel, és az 1942-es évtől kezdve olyan mocskos légi hadviselési rendszert építettek maguk köré, amely felülmúlt minden addigi elképzelést. Drezdával kapcsolatban azt is érdemes tudni – azontúl, hogy semmilyen szempontból nem volt indokolt célpont –, hogy keletről sokan ide menekültek a vörösök elől, tehát a város teherbíró képességének a sokszorosa volt igénybe véve, az összezsúfolódás pedig tudjuk, mit jelent, ha mondjuk bombákat szórnak az emberek fejére.

Nyilván ezzel a szövetségesek hírszerzése is tisztában volt, s ha ehhez hozzáadjuk azt, hogy ipari nézőpontból sem volt értelme a támadásnak (eleve a történelmi belvárost vették először célpontba), ott tartunk, hogy ez egy undorító, kicsinyes, ám annál kegyetlenebb bosszú volt az angolszász hatalmak részéről, amelynek „köszönhetően” nagyjából 250-350 ezer ember halhatott meg (sokakat eltűntnek nyilvánítottak, mindenkit azonosítani, mindenki maradványát megtalálni egyenlő volt a lehetetlennel), köztük sokan szörnyű kínok között, elevenen elégve a foszforos gyújtóbombák miatt.

David Irving könyve amúgy már-már fájó részletességgel ír le mindent, ami akkor és ott ezekben a napokban történt, és az ember olykor úgy érzi – joggal – hogy szavakkal nem is igazán lehet leírni a pusztítást. Nem hiába került a könyve a tűrt/tiltott határmezsgyére, ráadásul magyar nyelven – de megkockáztatom, hogy az angolszász környezetben is – lényegében az egyetlen komolyan vehető munka Drezda bombázásának témájában, amely egyszersmind görbe tükröt tart a „pacifista Nyugat” arca elé.

Külön ironikus és egyben a mai világ szégyene, hogy a győztesek egyfajta erkölcscsőszökként vonultak be a történelembe, amelyet az akkor vesztes országokkal, de főleg a vesztes oldalon álló ideológiával szemben rendszeresen alkalmaznak még a jelenben is. Persze mára már a „náci” szó jelentése is egyre inkább felhígul, hiszen lassan válogatás nélkül mindenki az, aki szemben áll a liberális gőzhengerrel.

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy civilizációnk ellenségei elfeledték volna, mi is az a nemzetiszocializmus, sőt, meggyőződésem, hogy ez az egyetlen világnézet, amelytől mind a mai napig tényleg félnek, tehát boldog-boldogtalan „lenácizása” egyben tudatos is, miközben a szó valódi értelmében nemzetiszocialisták a „lenácizottaknak” csupán a töredéke.

Egyébiránt Drezda sosem nyerte vissza régi pompáját, az 1945 utáni építészeti (vissza)fejlődés utolérte, tönkretéve ezzel a város eredeti, történelmi miliőjét. „Köszönet” ezért is az européer győzteseknek.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info