A kulturális nacionalizmus és autarchia mellé természetesen a gazdasági nacionalizmus is jelentkezett. A kis országok, önállóságukra büszkék lévén, s miután mindegyik félt a másiktól, arra törekedett, hogy önellátásra rendezkedjék be. Egyik sem látta be, hogy lehetetlenre vállalkozik: a gőg és a soviniszta őrület nagyobb volt. Így a Monarchia és a Szent István-i Birodalom gazdasági egységét megtörték, hogy megkíséreljék a lehetetlent. Tizenöt év alatt pedig odajutottak, hogy most már ezek a gazdasági autarchiák is akadályozói a józan megegyezésnek.
Aradi Zsolt Az európai forradalom című, méltatlanul feledésbe merült kötetében kitűnően megfogalmazza több fejezeten át, mi is volt a probléma a trianoni békeművel, s teszi ezt a józan ész mentén. Ugyanis már akkor sem volt elég a „Nem, nem, soha!” mint „érv”, most pedig már végképp nem az. Aradi művét a tervek szerint a nyár folyamán alaposabban is górcső alá veszem – megérdemli, ám itt és most a könyvből kölcsönzött idézet az, amely megfelelő felütést biztosított e megemlékező soroknak.
Gyakori vád a magyarsággal szemben, hogy ha a gazdasági helyzetünk gyatra is, önsajnálatban világelsők vagyunk, s az a helyzet, hogy ez a vád sajnos nem feltétlenül alaptalan, ugyanakkor maga az önsajnálat ténye és bizonyos mértékű jogossága sem.
 Sokszor az ember úgy érzi, nem csak 1920-ban vesztettünk területeket. Anno, a két világháború között így nézett ki a Szabadság tér: az elszakított részekre reflektáló allegorikus szobrok, országzászló. Ugyanitt ma szovjet obeliszk, a tér másik oldalán pedig "holokauszt-zarándokhelyként" funkcionáló "megszállás emlékmű" éktelenkedik (fotó: Fortepan) |
Az emberiség – különösen igaz ez az északi civilizációra, de igazából nyugodtan ki lehet szélesíteni kollektíven is – egyértelmű (érték)válságban van, hosszasan lehetne sorolni azokat a negatív hatásokat, melyek arra kalauzolnak minket, amerre. Traumát feldolgozni igen nehéz – különösen, ha az igazságtalanságból fakad –, s a már említett, eleve válságos időszakhoz mérten ezek a korábbi, fel nem dolgozott rémképek is hajlamosak felerősödni. Mindez régen túlmutat már az 1920-as trianoni békeparancson, mégis szerves része annak.
Legyünk őszinték, a 20. század nem éppen jól alakult azok számára, akik egy erős, egységes, nemzeti Európában gondolkodtak, s ha a két világháború elvesztése emberi léptékekkel mérve régen is volt már, nem lehet eltekinteni negatív kihatásaitól a jelenünket illetően. Egyszerűbben szólva az úgynevezett „önsajnálat” egy ponton nagyon is jogos, hiszen kizárólag történelmi tényekre alapozva is kijelenthetjük, hogy bizonyos kevés kivételtől eltekintve a magyarság elmúlt évtizedei, évszázadai (ki-ki válassza ki a megfelelőt, és ízlése szerint keressen kiindulópontot) nem éppen számítanak sikertörténetnek semmilyen szempontból. A „jó” hír, hogy ezt több európai nemzet is elmondhatja magáról (legalább nem vagyunk egyedül), a rossz hír pedig, hogy ez rajtunk nem segít. Másik oldalról közelítve viszont – ahogy egy barátom szokta mindig mondani – örüljünk, hogy legalább még létezünk, erre nekem azonban mindig az a válaszom, hogy létezni és túlélni, vagy élni nem ugyanaz.
Ennélfogva aki az 1920-as országcsonkításra úgy érvel, hogy lépjünk tovább, régen volt, annak nincs igaza. Nem azért, mert nem lenne jó, ha így tehetnénk, hanem azért, mert nem lehet. A fenti idézet is remekül leírja, hogy az egykori Magyar Királyság szétdarabolása igazából egyik Kárpát-medencében élő nép érdekeit sem szolgálta, az így teremtett nemzetállamok képtelenek voltak a teljes szuverenitásra, mely békétlenséget csak a nem túl hosszú életű bécsi döntések tudták úgy nagyjából orvosolni. Az országdarabolásnak a káros következményeit ma is tapasztaljuk (ez nem kizárólag a magyarságra, de a többi államalkotó népre is vonatkozik), azonban a 21. század nehézségei magán a trianoni békeparancson már messze túlmutatnak. Ha maholnap ugyanis újra életbe lépne a két, korábban már hatályon kívül helyezett bécsi döntés, és igazságosabb területrendezést kapnánk, a problémáink jó része ugyanúgy velünk maradna, kezdve a gyatra gazdasági helyzettel és mindenekelőtt a népesedési problémákkal, a teljes lelki kiüresedettségről, ami az európai embert mindenkinél jobban sújtja, nem is beszélve.
Bizony, a trianoni békemű felett úgy járt el az idő, hogy egyre távolabbinak érezzük, káros hatásai mégis velünk maradtak. Teljes revízióban nyilvánvalóan irreális gondolkodni a jelenlegi társadalmi-politikai helyzetben, de a bécsi döntések nacionalista és szocialista Európája is a régmúlté már. A válság csak mélyül, materiális és szellemi értelemben egyaránt, az országgyarapítás helyett pedig a puszta túlélésé lesz egyre inkább a főszerep, gondoljunk bele, lassan már ott tartunk, hogy a keleti régió bizonyos szegmenseiben nem marad magyar lakosság, s nem azért, mert románok vagy szlovákok költöznek a helyükre.
Mégis, Trianonról mindezek ellenére is beszélni kell, a tragédiából levonni a megfelelő következeteseket, a „kiskaput” pedig, hogy az a bizonyos deáki „kedvező szerencse” ismét megmutatja magát, mindig nyitva kell hagyni. A múlt rémképeitől ugyanis akkor tudunk megszabadulni, ha felesleges frusztráció helyett fáradhatatlanul építjük a pozitív jövőképet, még akkor is, ha 2023-ban ebben rettenetesen nehéz hinni.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
