Mégis mit tehetünk több mint száz év után Trianon orvoslására? Kell-e valamit tennünk egyáltalán? Az első kérdést sokan feltették már. A másodikról megoszlanak a vélemények. Pedig bizonyos dolgokat megtehetünk, anélkül, hogy a politikusokra várnánk – és anélkül, hogy a szomszéd népekkel összerúgnánk a port.
 |
A téma persze kényes, és ha valaki hangot is ad ezzel kapcsolatos véleményének, rendszerint óvatosan teszi. Hiszen ha az ember úgy véli is, hogy száz év múltán sem szabad annyiban hagyni az országot szétszakító diktátum ügyét, még akkor sem szívesen szítana konfliktust a szomszédos nemzetekkel.
De akkor lehet-e egyáltalán valamit tenni az ügyben úgy, hogy ne mérgesítsük tovább a sokszor amúgy sem felhőtlen szomszédi viszonyt?
Van néhány dolog, amit határozottan megtehetünk anélkül, hogy az bárki rosszallására adna okot. Vegyük sorra ezeket!
Elsősorban és legelőször is:
legyen jó hozzánk tartozni!
Nem ördögtől való az elképzelés, elég, ha arra gondolunk, hány nemzetet, hányféle népet olvasztott magába a magyarság az évszázadok során. Ez sohasem erőszakkal történt: egyszerűen – ilyen vagy olyan okból – jó volt a magyarokhoz tartozni. Sosem működött, ha erővel próbálták rákényszeríteni más népekre a magyarságtudatot; gondoljunk csak a Trianon előtti évtizedekben, a nemzetiségek körében folytatott erőltetett elmagyarosítási kísérletre. Kudarc lett a vége, sőt van, aki egyenesen Trianon közvetlen előzményének tartja.
De mi kell ahhoz, hogy jó legyen a magyarokhoz tartozni? A dolog nyilván többtényezős: van gazdasági, politikai, kulturális oldala is. De akármi kell is hozzá, annak megteremtése rajtunk múlik.
Pár évvel ezelőtt Milánóban akadt dolgom. Néhány olasz barátommal átruccantunk a dél-svájci Luganóba, mely Svájc olasz területének gyakorlatilag a fővárosa, hogy ott meglátogassuk egy ismerősüket. Az összejövetel egy pontján megkérdeztem vendéglátónkat: „te olasznak vagy svájcinak tartod magad?” Válasza azonnali volt, és magától értetődő: „természetesen svájcinak.”
A férfi nem is lehetett volna olaszabb annál, mint amennyire olasz volt. Mégis habozás nélkül állította magáról, hogy svájci. Miért? A válasz kézenfekvő: manapság sokkal menőbb svájcinak lenni, mint olasznak. Svájcinak lenni menő.
Elérni azt, hogy magyarnak lenni Európában menő legyen, kizárólag rajtunk múlik. Néha ez egészen hétköznapi dolgoktól függ: akár tetszik, akár nem, a mindennapi életszínvonal minősége bizony az átlagember számára sokszor fontosabb, mint az ideológiák. Egy békés, virágzó, gazdag nemzet és ország, ahol jó élni, komoly vonzerővel bír. (És ha valaki azt kérdezné: jó, de mit tehetek én ezért – nos, bár a gazdaság sokban múlik az ország vezetésén, azért az országot végső soron mindannyiunk közös munkája építi.) Gondoljunk csak bele: hány elszlovákosodott, elrománosodott, elszerbesedett család él a trianoni határokon kívül, akiknek felmenői magyarok voltak, és akik büszkén vállalnák újra magyarságukat, ha számukra az jobb élettel kecsegtet?
A megélhetés mindennapi kérdésein kívül van itt egy másik pont is:
legyünk jóindulatúak a körülöttünk élő népekkel, minden olyan késztetés ellenére, ami az ellenkezőjét diktálná!
Ha sérelmeket kell keresnünk a szomszédos népekkel kapcsolatban, alighanem napestig tartana a felsorolás – kölcsönösen. Ám ezek hánytorgatása, bármilyen fájdalmasak vagy bármennyire jogosak is, sajnos nem vezet sehova. Valakinek meg kellene szakítania az ördögi kört. De hogyan?
Legyünk barátságosak, azokkal a nem magyarokkal is, akik az elcsatolt területeken élnek! Legyünk segítőkészek, minden olyan késztetés dacára, ami ennek ellenkezőjét diktálná! Legyünk példamutatóak, rendesek, jó fejek! Ismerjék a magyarokat olyanokként, akikhez érdemes tartozni. Akikkel jó egy közösségben lenni.
Ismerjük a nap és a szél történetét: azon versenyeznek, melyikük tudja rávenni a juhászt, hogy levesse subáját. A szél tépi, cibálja a subát, de minél inkább cibálja, a juhász annál szorosabbra húzza magán. A nap rászórja barátságos, meleg sugarait a juhászra, s az csakhamar magától kanyarítja le válláról a ruhát.
(Zárójelben jegyzem meg: éppen ez az, amit a körülöttünk élő, Trianonnál területet nyert népek közül többen a lehető legrosszabbul tesznek: a szél példáját követik. A magyar kisebbség zaklatása, üldözése, megkülönböztetése valójában a magyarok malmára hajtja a vizet: erősíti a kisebbségben a magyar öntudatot.)
A gyűlölködés hosszú távon nem vezet sehova. A jó példa viszont ragadós. Mutassunk jó példát! Az ilyesmi sokkal több változást indíthat el, mint elsőre gondolnánk.
Érezzük magunkénak az elcsatolt területeket!
Manapság, amikor nincs már vasfüggöny, van viszont könnyű határátlépés és schengeni övezet, semmi nem akadályozza, hogy akkor látogassuk az elcsatolt területeket, amikor akarjuk.
- Járjunk nyaralni, kirándulni Erdélybe, a Felvidékre, a Délvidékre!
- Építsünk barátságokat, kapcsolatokat a helyiekkel!
- Segítsük, támogassuk az ottani magyarokat a magunk módján!
- Vásároljuk helyi termékeiket!
- Aki teheti, építsen üzleti kapcsolatokat! Fektessen be helyi vállalkozásokba, üzletekbe!
- Kössük magunkhoz az ott élő magyarokat és szülőföldjüket minél több szállal!
A fentiekkel mi magunk lehetőséget adhatunk, hogy összenőjön, ami igazán összetartozik.
Mindez persze nem a gyors út. De hosszú távon alighanem a legstabilabb és a legkifizetődőbb.
John P. Drummer /Dobos János/
(A szerző író, A Trianon-küldetés című bestseller regény szerzője)
