 Fiala Ferenc |
Nyílt levél Révffy Lászlóhoz
Kedves Laci bátyám!
Engedd meg, hogy régi ismeretségünkre és barátságunkra hivatkozva, no meg mint a Magyarok Vasárnapja munkatársaként (ahol Te is társszerkesztő vagy) hozzászóljak a Kanadai Magyarság 2004. július 10. számában megjelent CSAK AZ IGAZAT c. írásodhoz. Teszem ezt azért, mert meggyőződésem, hogy a magyar ügy érdekében papírra vetett számtalan remek írásod után most egy nagy tévedés – sőt a tényeket fejtetőre állító hamisítás – áldozatává váltál, ami mellett már nem lehet szó nélkül elmenni. Továbbá teszem ezt azért is, mivel írásodban kijelented, hogy „jogában áll a hitetleneknek történelmi kutatásokat eszközölni (ha engedik) hogy az alábbi szavak megfelelnek-e a valóságnak“.
Írásod első részében sérelmezed, hogy egyesek Bajcsy-Zsilinszky Endrét mind a mai napig hazaárulónak titulálják. Ehhez a témához nem kívánok kommentárt fűzni, mert úgy érzem, hogy egy objektív véleményhez nincs meg a szükséges háttérismeretem, másrészt ez a kérdés kimondottan a politikai beállítottság függvénye. Ha valaki meggyőződéses antibolsevista volt és maradt, akkor egyértelmű, hogy az 1944. október 15. után fegyveres ellenállási csoportot létrehozó és a szovjeteknek felajánlkozó Bajcsy-Zsilinszkyt hazaárulónak tekinti. Ha azonban valaki a háborúból való 1944-es kiugrási kísérlet híve volt és maradt (ami csak a szovjetekkel való együttműködéssel volt lehetséges), annak a kivégzett Bajcsy-Zsilinszky természetesen mártír mind a mai napig. Ahogy a magyarországi hivatalos kommunista diktatúra is mártírként értékelte majd fél évszázadon keresztül. Tehát vagy-vagy alapon lehet csak véleményt mondani. Egy dolog azonban lehetetlen és hiteltelen: ha valaki egy nyereggel két lovat szeretne megülni. Ha mondjuk egy meggyőződéses antibolsevista a bolsevistákkal egyezkedő, azoknak szolgálatait felajánló Bajcsy-Zsilinszkyt hősként és mártírként tiszteli.
A történelmi tisztánlátás kedvéért tényként azért megemlíteném, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre – mielőtt kimondottan baloldali és németellenes meggyőződésre jutott – a húszas években az egyik legradikálisabb magyar fajvédőként tevékenykedett, több újságot is szerkesztett, és akkori cikkeinek hangvétele zsidóellenesség tekintetében semmivel sem maradt el a későbbi nyilas lapok hangvételétől. Azt is szívesen elhallgatják önjelölt történészeink, hogy mikor 1944. március 19-én a németek bevonultak Magyarországra, a Gestapo Bajcsy-Zsilinszkyt letartóztatta, de a nyilas hatalomátvétel után fehér lapot kapott annak ellenére, hogy éveken keresztül a nyilasok egyik legelszántabb ellenfelének számított. A többi már ismeretes.
És most térjünk a lényegre, ami levelem megírására késztetett. Cikked második részében, miután bejelented, hogy most „egy valóban igaz történetet fogsz leírni, amelyet ugyebár lehet tagadni, de a tények ettől függetlenül tények maradnak“, a következőket írod:
„A magyarországi kommunista szervezkedés soha nem szűnt meg teljes egészében az 1919-es 133 napos Kun Béla nevéhez fűződő véres kommunista tobzódás után, sőt 1937-ben Moszkvából erőteljes utasítás érkezett, hogy a Kommunista Párt a szervezését közvetlenül terjessze ki olyan formában, hogy az egyre népszerűbb nyilaskeresztes pártba és annak soraiba küldje be az elvtársakat. A beszivárgás meg is történt, és nem is eredménytelenül. A beszüremlett kommunisták, vagyis bolsevisták iparkodtak kézbe kaparintani a propaganda irányítását, és fokozták a párt radikalizmusát még az eredeti nyilas vezetők szándékán túl is. Így került be Szálasi Ferenc pártjába két Moszkvában kiképzett főkommunista. Az egyik neve Fiala Ferenc volt, akiből propagandafőnök lett. A másik neve Kassay-Schallmayer Ferenc, aki a szervezés irányítását vette át.
Előzőleg mindketten hat-hat hónapig voltak a moszkvai kommunista főiskola növendékei. Így aztán ez a két kommunista, mint aktív nyilas párti, vezető beosztásban végezték nemzetellenes munkájukat a pártban.
A honvéd vezérkar akkori kémelhárító osztálya, a VKF 2 értesítette Szálasi Ferencet, hogy pártjában ez a két kommunista tevékenykedik, akiket Moszkvában képeztek ki.
És mit gondolnak, mit válaszolt rá Szálasi Ferenc?
– Tudok róla, de a hungarizmusnak akkora átformáló ereje van, hogy még ezekből is igazi hazafiakat csinálunk.
A beszivárgás a kommunisták részéről más pártokra is kiterjedt akkoriban és igen nagyarányú volt. Amikor az ország elfoglalása után a szovjetek részéről már nem volt szükség titoktartásra, maga Rákosi is beismerte, sőt kijelentette: – 1939-ben a kommunisták kénytelenek voltak a nyilas pártokba tömörülni, és így most választási jogaiktól sem lehet megfosztani őket az 1945-ös választásokon, mert egykor nyilas párttagok voltak. „Wox non olet“ – vallotta a kommunista diktátor Rákosi.
Így aztán érthető, hogy a „kis nyilasok“ az internálótáborokban találták magukat, a többiből jó és hű kommunista lett.“
Kedves Laci bátyám, öntsünk tiszta vizet a pohárba. Az általad leírtak nem hogy nem felelnek meg az igazságnak, hanem szinte háryjánosi magasságokban már a nevetségesség határát súrolják.
Mindenekelőtt tisztázzunk valamit. Ezt az egész badarságot nem Te találtad ki, hanem a forrás említése nélkül (talán meg volt rá az okod) szóról-szóra kimásoltad Sulyok Dezső jól ismert politikai szélhámos 1954-ben New York-ban kiadott „A MAGYAR TRAGÉDIA“ c. könyvéből. Sulyokról tudni kell, hogy a magyar politikai élet legsötétebb figurái közé tartozott. A harmincas években ügyvéd és országgyűlési képviselő, aki olyan szélhámosságokkal akart feltűnést kelteni, mint meghamisított születési papírokkal Szálasi Ferenc örmény származásának bebizonyítása, de éppen Fiala Ferencnek köszönhetően, aki akkor az Összetartás főszerkesztője volt, ezen kísérlete csúfosan megbukott. Ettől kezdve kimondhatatlan gyűlölettel viseltetett Fiala Ferenccel szemben, amelynek egyik csúcspontjaként Fialát zsidó származásúnak próbálta beállítani, de rágalmazásért szintén bíróság előtt kellett felelnie. 1945-ben tárt karokkal várta a „felszabadító“ szovjet csapatokat, és nagy örömmel vállalta el Imrédy Béla népbírósági kirakatperében a népügyész szerepét, s ezzel jócskán hozzájárult, hogy a kiváló pénzügyi szakember és korábbi miniszterelnök a népi demokratikus puskacsövek előtt fejezte be életét. Ugyanez a Sulyok Dezső aztán nem sokkal később, 1948-ban hátat fordított a vörös paradicsomnak, és hirtelen Amerikában tűnt föl, de most már mint a legelszántabb önjelölt antikommunisták egyike. Emigrációs évei alatt majd mindenkibe belemart. A MAGYAR TRAGÉDIA c. könyvéről C. A. MACARTNEY neves angol történésznek – aki 1958-ban OCTOBER FIFTEENTH címmel kétkötetes munkát jelentetett meg a modern Magyarország történelméről – lesújtó véleménye volt, amely hemzseg a valótlan, minden alapot nélkülöző állításoktól.
És Te, kedves Laci bátyám, cikked megírásakor ennek a Sulyok Dezsőnek a minden alapot nélkülöző hazugságait vetted át, anélkül, hogy meggyőződtél volna azok valóságtartalmáról. Ez pedig minden magára egy kicsit is adó történész kutya kötelessége, ha nem akarja lejáratni hírnevét. Itt szeretném megemlíteni, hogy az 1954 óta eltelt 50 évben Te voltál az első és egyetlen, aki ezeket a nyilvánvaló badarságokat Sulyok után újra publikálta, ami magában is elég elgondolkoztató dolog.
Az igazság kiderítése manapság – 60 évvel az események után – már nem egy lehetetlen feladat, hisz az otthoni irattárakban és könyvtárakban fellelhető dokumentumok már hozzáférhetőek az érdeklődők számára.
És most lássuk a tényeket. Úgy látszik, az utóbbi években egyesek szinte már sportot űznek a nyilasokkal kapcsolatos, vadabbnál vadabb legendák gyártásából. Ide tartozik az a minden reális alapot nélkülöző elmélet is, hogy a nyilasokból lettek a kommunisták. (Szerinted pedig, hogy a nyilasok a kommunistákból lettek, majd utána visszavedlettek újra kommunistává). A budapesti Terror Háza elnevezésű kiállítás is ezt a vonalat hivatott képviselni, ami még hazai történészek körében is elég heves vitákhoz vezetett.
Ungváry Krisztián, a témakört valószínűleg legjobban ismerő fiatal hazai történész a kiállítás rendezőit ezek miatt a nyilvánvaló ferdítések miatt tudatos történelemhamisítással vádolja. Ungváry, akit a nyilasok iránti szimpátiával aztán nem nagyon vádolhatunk, több éves beható kutatások után számos komoly tanulmányban is kifejtette kutatásai eredményét. A Népszabadság c. lap 2003. július 5-i számában „A PÁRTMÚZEUM“ c. írásában a Terror Háza kiállításával kapcsolatban többek között a következőket olvashatjuk:
„A nyilasok az 1939-es választások alkalmával a kerületek felében nem voltak képesek jelöltet állítani, mivel nem rendelkeztek az ehhez szükséges tízezer pengős kaucióval. Sajtójukat a választások előtt betiltották és a párt szinte teljes vezetőségét internálták. Ennek ellenére azokban a kerületekben, amelyekben egyéni jelölt is indult, a nyilasok átlagosan negyven százalékot kaptak. Teljesen szabad körülmények között akár a választást is megnyerhették volna. Erről a rendezők mélyen hallgatnak: érthető, hiszen amennyiben e kérdést tárgyalnák, fel kellene adni azt a szemléletet, amelyben a magyar felelősség tárgyalásának nem nagyon jut hely.
A kiállítóknak a nyilas mozgalommal kapcsolatos és az érintőképernyőn lehívható értékelése („német mintára alakult”) arról árulkodik, hogy nincsenek tisztában a tényekkel. A nyilaskeresztes párt-hungarista mozgalom egyáltalán nem német minta szerint alakult. Magyarországon egyrészt már 1920-ban léteztek fasiszta és nemzetiszocialista pártok, az NSDAP-tól teljesen önállóan. Másrészt a nyilasok ideológiájukban a turanizmusra és Prohászka Ottokár „hungarizmusára” támaszkodva teljesen egyedi, önálló világképet testesítettek meg.“(...)
„Az átöltözést prezentáló teremben látható talán a leglátványosabban a szimbolikus bemutatás kudarca. Az ötlet – hogyan lesznek a kisnyilasokból kiskommunisták – üdvözlendő. Ez a bemutatás azonban teljesen mást sugall: a terem közepén ugyanis egy tányéron egymással szembeállított pártszolgálatos és ávós forog. Képernyőn meg azt láthatjuk, hogy különböző figurák egymás után átöltöznek az előzőek által visszahagyott ruhákba, hangeffektusként pedig a ruhaszekrényajtók csapódása hallható. A falon kis keretes szövegként szerepel az a formanyomtatvány, amelyben a bűnbánó nyilasok felvételüket kérhették a kommunista pártba – de ez az utalás majdnem teljesen elsikkad a sokkal látványosabb nyilas-ávós átöltözködés mellett. Amennyiben a kiállítók a kisnyilasok kiskommunistává változását kívánták volna illusztrálni, akkor két párttagsági könyvnek, vagy két civil ruhás és pártjelvényes figurának kellene a tányéron forognia. Annak tükrében, hogy 1945-ben egyetlenegy nyilas sem öltözött át a politikai rendőrség egyenruhájába (még a kiállítók bevallása szerint se), a prezentációt nehéz másnak, mint történelemhamisításnak minősíteni.“ (...)
„Az ávósokról csupán egy leegyszerűsítő és hamisításokkal terhelt mondat olvasható: „szélsőbaloldali elemekből, bűnözőkből és megannyi egykori nyilas pribékből formálódó szervezet”.
Valójában az ÁVO és az ÁVH vezetésében, tehát a kiállított tablón szereplő személyek között egyetlen egykori nyilas pribék sem szerepel. Nem is szerepelhet, mert az intézmény alapítói, illetve vezetői között egyetlen korábbi nyilas sem akadt, és szerepük az egyszerű ávósok között sem volt említésre méltó. Arról, hogy a vezetők közül hányan voltak bűnözők, a történeti kutatás egyelőre nem rendelkezik megbízható adatokkal, az állítás tehát felesleges denunciálás. Az ávósok egy része csakugyan meggyőződéses kommunista, azaz „szélsőbaloldali elem” volt. Többeknél a bosszúállás is felvetődhetett szempontként, hiszen az ÁVO kezdeti vezetői kivétel nélkül zsidó származásúak voltak.“
„A NYILASOK ÉS A LEGENDÁK“ c. tanulmányában (Népszabadság, 2003. június 4.) pedig a következőket írja:
„Csakugyan, a pártállami történetírás számos hazugságot terjesztett el a nyilasokról, hogy irányítható legyen a szembenézés a háborúval, az antiszemitizmussal és a diktatúrával. A nyilas mozgalom erejét ugyanis nem a német támogatásnak köszönhette, és a nyilas ideológia önálló magyar jelenség volt. A magyar szélsőjobbnak egyáltalán nem kellett külföldi példákat másolnia, Magyarországon a fajvédelem 1919-től domináns politikai eszme volt. A parlamentbe jóval nagyobb számban és korábban kerültek be szélsőjobboldali képviselők, mint Németországban. Az NSDAP 1924-ben először 6 százalékos, majd fél évvel később 2,4 százalékos parlamenti képviseletet kapott, míg 1926-ig a képviselők 12-14 százaléka volt az Ébredő Magyarok Egyesületének tagja. 1920 és 1939 között Szálasi különféle pártjait leszámítva is több tucat olyan párt létezett, amely nevében is a "fasiszta" vagy a "nemzetiszocialista" jelzőt használta. 1939-ben, az első országos titkos választás alkalmával a szavazatok 25 százalékát szerezték meg.
Az egyik legismertebb vád, hogy a nyilasok a "guruló márka" segítségével érhették el sikereiket. Teleki Pál, a kommunista történetírás és újabban a Terror Háza kiállítói egyaránt görcsösen igyekeztek és igyekeznek bizonygatni, hogy a nyilaskeresztes párt "idegen" ideológiát képviselt, és csak a Harmadik Birodalom anyagi és politikai támogatása segítette hozzá a sikerhez – nyilván azért, mert az "idegenszerűség" vádja hatásosabbnak tűnt, mint a nyilasok demokráciaellenessége: a demokrácia ugyanis sem Telekinek, sem a kommunistáknak nem jelentett különösebb értéket. Komoly német állami támogatásra azonban Sombor-Schweinitzer József rendőrfőkapitány-helyettes sem tudott bizonyítékokat találni. A kiszámíthatatlan, nem "nemzeti" alapon álló, a hazai németeket is integrálni kívánó nyilas mozgalommal szemben Németország inkább Imrédy Béla és Baky László pártjait támogatta, és legfeljebb menedéket nyújtottak a nyilas párt üldözött tagjainak (miként a vasgárdistáknak).
Szálasi a németek előtt is hangot adott annak a véleményének, hogy a "kiválasztott nép" teóriáját hirdető "rosenbergizmus" (azaz a náci fajelmélet) szerinte nem sokban különbözik a zsidóság "világuralmi terveitől" - a nyilasok már csak ezért sem voltak népszerűek a náci vezetők előtt. Szálasi 1939 júniusában Rosenberg: A XX. század mítosza című könyvének olvasása után azt írta naplójába, hogy "amit a zsidók 6000 éven át tettek, ezt akarná A. R. is, hogy a németek cselekedjék meg - 6000 éves késéssel: faji vallás, faji erkölcsi, szellemi, anyagi élet". (...)
Ugyancsak tévhit, hogy a nyilasok zöme bűnöző, lumpen elem volt. A nyilas hatalomátvétellel Budapesten csakugyan a bűnözők uralma szabadult el, de reprezentatívnak tekinthető-e az 1944. októberi "zöld ár" az egész mozgalomra?
Lackó Miklós, a nyilas mozgalomról 1966-ban megjelentetett monográfiájában kiemeli, hogy túltengtek közöttük a büntetett előéletűek. Sombor-Schweinitzerre hivatkozik, aki 4292 megvizsgált személy közül 1228 esetben mutatott ki büntetett előéletet. A kiválasztottak halmaza azonban nem volt véletlenszerű, és nem meglepő, hogy a fénykorában 300.000 fős taglétszámú párt soraiban néhány ezer büntetett előéletű található. Szálasi első pártalakulatának budapesti tagnévsorában 1938 legelején 466 budapesti párttagot tartottak nyilván. Közülük 99 rendelkezett doktori fokozattal! A nyilaspárt indulásakor tehát jellegzetesen értelmiségi rétegpárt volt.“
Való igaz, hogy nyilasok közül többen korábban kommunisták voltak. Péntek István, Málnási Ödön történész, Kassai-Schallmayer Ferenc képviselő és későbbi propagandaminiszter, Párkányi István fővárosi kerületvezető kommunista volt, Sütő Gyula, Koltay József és Zsámboky Pál képviselők baloldali szociáldemokraták, amit nyilasként is nyíltan vállaltak. A különbség csak az, hogy ezek a baloldalról indult emberek nem moszkvai utasításra, hanem saját meggyőződésből csatlakoztak a nyilas mozgalomhoz, amiben nagy szerepet játszott a Hungarizmus szociális elkötelezettsége és a szociális reformok irányába érzéketlen félfeudális Horthy-rendszer politikája.
Az általad említett Kassai-Schallmayer Ferenc (1904-1946), 1919-ben vöröskatona, nyomdász, a szlovák kommunista párt egyik vezetője, 1923-ban Magyarországra települt, ahol Kassák Lajos köréhez csatlakozott, és részt vett az „Új Szó” c. lap szerkesztésében is. 1937-től Péntekkel és Párkányival együtt Szálasi híve lett, anélkül, hogy Moszkvában kiképezték volna. Talán az sem véletlen, hogy 1946-ban őt is kivégezték.
Sajnos odáig jutottunk, hogy az otthoni jól ismert és ezerszer kritizált Népszabadság hasábjain még egy ilyen kényes témakörben is a tényeknek megfelelőbb írások látnak napvilágot, mint némely „nemzeti“ sajtótermékben.
Fiala Ferenc élete nyitott könyv, amit hiteles források és dokumentumok felhasználásával már több helyütt is publikáltam, így a MAGYAR REZERVÁTUM 1996. augusztusi számában, vagy a MAGYAROK VASÁRNAPJA 1988. szeptemberi számában. Fiala már a harmincas évek elején – amikor Szálasi mozgalma még el sem indult – elkötelezett nemzeti szellemű újságíró, a Milotay István nevével fémjelzett Magyarság, ill. Új Magyarság munkatársa, és 1937-ben saját meggyőződésből csatlakozik Szálasihoz. A kommunizmushoz soha semmi köze nem volt, ha csak nem az, hogy már 1945 előtt egy tucat antikommunista könyv szerzőjeként volt ismert. Ugyancsak nevetséges rágalmazás, hogy Moszkvában képezték ki és moszkvai utasításra épült volna be a nyilasokhoz. Mondani sem kell, hogy életében nem járt Moszkvában.
Előttem fekszik Fiala „szigorúan titkos“ pecséttel ellátott népbírósági perének teljes jegyzőkönyve másolat formájában, ahol életútját töviről-hegyire nyomon követték, és papírra vetették az ÁVO erre kiképzett munkatársai. Csodálatos módon itt egy betű sem szerepel arról, hogy valaha, akárcsak egy órára is kommunista lett volna. Szerepel azonban valami egészen más, amit mind a mai napig előszeretettel elhallgatnak az illetékesek. De nézzük először, hogy mit ír erről Ungváry Krisztián a már idézett tanulmányában:
„Vegyük Fiala Ferenc esetét: ő nyilas újságíró és a nyilas kormány sajtóosztályának vezetője volt. 1944 októbere előtt számos szovjetellenes, antiszemita és szélsőjobboldali szellemiségű cikket írt. A nyilas hatalomátvétel után azonban Fiala megundorodott a pártszolgálatosok kegyetlenkedéseitől és zsidókat mentett, így például Heltai Jenőt is védte. Népbírósági perében mentőtanúk serege igazolta, ennek köszönhetően halálos ítéletét a köztársasági elnök kegyelméből életfogytiglanra változtatták.
A vádpontok részben konstruáltak voltak és köztük gyakorlatilag alig szerepeltek az 1944. október 15. utáni események, ezek alapján Fialát nem lehetne szerepeltetni a tettesek falán.“
Fiala Ferenc meggyőződéses, idealista hungarista volt, és az is maradt, akit saját bevallása szerint a hárommillió koldus országának nevezett Horthy-rendszer szociális igazságtalansága sodort már fiatalon a nemzetiszocializmust képviselő csoportosulások felé, és így kötött ki végül Szálasi mozgalmában. Azt vallotta, hogy a Duna-Tisza közén addig senkinek nem lehet két szelet kenyere, amíg ezren és ezren vannak olyanok, akiknek egy szeletre való sem jut. Sértő Kálmán, a fiatalon elhunyt hungarista költő 1941 tavaszán, röviddel halála előtt papírra vetett végrendeletében így fogalmaz:
„Fiala Ferenc, mint életemben általam ismert ember, az örök Krisztusi igazságot szolgálta, szomorúan és ösztönszerűleg. Fiala Ferencet tartom egyedül ma Magyarországon annak az embernek, akibe süketek, némák, vakok és nyomorultak, rongyosok és útszéli árvák a bizalmukat helyezhetik.“
Való igaz, hogy cikkeiben keményen ostorozta bizonyos zsidók gátlástalan gazdasági üzérkedéseit, vagy nyilvánvaló nemzetellenes tevékenységét. Amikor azonban 1944. október 15. után látta a háborús állapotokat kihasználó egyes nyilasok és a hozzájuk csapódott, koncra éhes közönséges csatornatöltelék zsidókkal szembeni kegyetlenkedéseit, sajtófőnöki pozícióját felhasználva minden tőle telhetőt megtett, hogy a csupán származásuk, vagy baloldali meggyőződésük miatt üldözött embereken segítsen. Talán az sem véletlen, hogy népbírósági tárgyalásán a hírhedt és a halálos ítéleteket a mellény-zsebből előhúzó Tutsek-tanács parasztpárti tagja leszögezte: „A vádlott lehet, hogy bűnös politikát folytatott, de emberségből becsületrendet érdemel.“
És most a tárgyalási jegyzőkönyvek alapján nézzünk meg néhányat az Ungváry által is említett tanúvallomásokból:
Borbély Zoltán baloldali hírlapíró vallomása:
„Vádlott neve újságírói vonatkozásban 1937-38-ban került előtérbe. Én akkor kerültem vele közelebbi kapcsolatba, amikor az Összetartás című lapban támadást intézett ellenem azon a címen, hogy védem a zsidókat, amire én a Magyar Világ című lapban éles hangon válaszoltam. A vitának párbaj lett a vége, melynek nyomát most is homlokomon viselem. Az eset után kibékültünk.
1944. március 19. után lelepleztem Lovik Károly újságírót, hogy Gestapo kém. Ebből kifolyólag a Gestapo engem le akart tartóztatni, vádlott azonban értesített erről, és felajánlotta gárdonyi nyaralóját rejtekhelyül. Vádlottnak ez a magatartása korábbi sajtóharcunkra tekintettel kellemesen lepett meg.
1944. október 15. után bujdosásom során felkeresett egy Straszberg Ottó nevű egyén, hogy a svéd védettség alatt állók érdekében járjak el vádlottnál. Én fel is kerestem vádlottat, aki kijelentette, hogy szívesen fogadja a svéd követség vezetőit.
Az úgynevezett árja-párja rendelet kibocsájtása után Berkes Albert felkeresett, hogy felesége érdekében, aki zsidó származású volt, interveniáljak vádlottnál. Beszélgetésünk során vádlott azt a kijelentést tette, hogy Vajna Gábor és Kovarcz Emil közönséges brigantik, akiket le kéne bunkózni, és sajnálkozását fejezte ki a fölött, hogy így valósul meg a nyilas eszme a gyakorlatban. A beszélgetés után a fülem hallatára felhívta a Magyarország szerkesztőségét, és utasítást adott, hogy az árja-párja rendeletet ne hozzák le, mert azt a kormány visszavonta. A lapok nem is hozták le a rendeletet. Ehhez az eljáráshoz vádlottnak semmi joga nem volt, mert az a belügyminiszter hatáskörébe tartozott.
Ez alkalommal felajánlotta segítségét Berkes Róbert feleségének megmentésére, ezt azonban nem vettük igénybe.
Több alkalommal több személynek adott katonai mentesítést és szabad mozgást biztosító iratokat. Nyilas formaruhát sohasem láttam rajta, csak a pártjelvényt. Határozottan állítom, hogy sok baloldali emberen segített, amint erről a felszabadulás után baloldali újságíróktól értesültem.
Október 15. előtt vádlott a következő kijelentést tette: Te is jó magyar ember voltál, én is, te az angol győzelemben hittél, én a német győzelemben láttam a magyar jövőt. Belátom, hogy elvesztettük a háborút, nekem menekülnöm kell, kérlek, vigyázz gyermekeimre.
Október 15. és 18-ika között újból találkoztunk, amikor vádlott közölte velem, hogy először propaganda miniszternek hívták, ő azonban ezt nem fogadta el, utóbb a sajtófőnökséget ajánlották fel, de ő azt is vonakodik elfogadni. Én erre azt a kijelentést tettem, jobb, ha ő vállalja el, mint valami vad nyilas. Vádlottat feltétlenül tisztakezű és idealista újságírónak tartottam.
Balla Ödön nevű újságíró említette nekem, hogy mikor állását elvesztette, vádlotthoz fordult, aki elhelyezkedési lehetőséghez jutatta a Magyar Játékszínnél, amit azonban nem fogadott el. Kárpáti Gyulát három társával együtt vádlott szabadította ki október 15. után, amikor titkos szervezkedés miatt letartóztatásba kerültek.”
Fodor István sportintézet tulajdonos vallomása:
„Vádlottat még a műegyetemről ismerem, ahol a vívó klubnak volt tagja s tíz éven keresztül tanítványom volt. Ebben az időben barátaimnak mintegy 80%-a zsidó volt. Egyik bajtársi egyesületnek sem volt tagja.
A német megszállás után régi ismeretségünk alapján felkerestem őt és segítségét kértem, mint zsidó származású személy. Mentesítésem első esetben nem sikerült, mire vádlott ajánlására Koródi képviselőhöz fordultam, akinek eljárása szintén nem vezetett eredményre. Ezután vidékre távoztam, s mikor visszaérkeztem Budapestre, kormányzói mentességet akartam kérni, azonban kiderült, hogy már meg van a mentesség. Ez a kivételezettség azonban a Szálasi érában hatályát vesztette, és vádlott segítségemre volt annak megerősítésében. Értekezésünk során egy arany karkötőt ajánlottam fel vádlottnak, amit azonban nem fogadott el.
Egy nyilas razzia alkalmával a Hungária szállóban tartózkodtam, s a mentesítés alapján nem vittek el. Gönci és Gombos nevű vívóktól is hallottam, hogy vádlott segítségükre volt.”
Urbach László motorkerékpár kereskedő vallomása:
„Vádlott osztálytársam volt. Több szegény zsidószármazású osztálytársunk volt, akiket nálam később vádlott protezsált s közbenjárására én kisebb, nagyobb anyagi támogatásban részesítettem őket. Sokat gondolkoztam magamban azon, és nem tudtam
összeegyeztetni, hogy vádlott a sajtóban a legvadabb zsidógyűlöletet hirdette, és ennek az ellenkezőjét cselekedte.
Október 15-ike után a nyilasok, mint zsidószármazású egyént le akartak tartóztatni, én azonban megszöktem. Feleségemet és családomat azonban letartóztatták. Vádlotthoz fordultam segítségért, aki ki is szabadította őket a politikai rendőrség fogságából. Tudomásom van arról, hogy mikor Heltai Jenőt letartóztatták, vádlott az ő érdekében is eljárt. Hálából autót ajánlottam fel neki, amit azonban nem fogadott el.
A nyilas uralom idejében neves írók és művészek mondották nekem, hogy az egész nyilas társaságból vádlott az egyetlen, akivel lehet beszélni.
Még iskolai éveim alatt úgy ismertem őt meg, mint aki a szegények sorsa iránt fogékonysággal viseltetik, az osztályban is mindig a legszegényebb fiúkhoz vonzódott.”
Dr. Berkes Róbert sajtóvállalati vezető vallomása:
„Vádlottat a Szálasi uralom előtt csak nevéről, írásairól és szerepléséről ismertem, közelebbi kapcsolatba csak sajtófőnöksége idején kerültem vele.
Az 1944. november elején megjelent úgynevezett árja-párja rendelet feleségem zsidó származása révén engem is közelről érintett, ezért magamhoz hívattam Borbély Zoltán hírlapírót, hogy vele feleségem megmentése érdekében megbeszéléseket folytassak. Nevezett felkereste a vádlottat feleségem érdekében, és nemsokára közölte velem az eredményt: vádlott a rádióban megcáfoltatta az előbb bemondott rendeletet, és utasította a napilapokat is, hogy a rendeletet ne közöljék le. Felajánlotta Gárdonyban levő nyaralóját feleségem részére. Mindezt minden ellenszolgáltatás nélkül tette.
Kétségtelen, hogy vádlott világnézete szélsőjobboldali volt, de őt mindig idealistának tartottam, aki, amiben hisz, azt rendületlenül követi, és elveinek útjáról semmi le nem térítheti. Anyagiakban hozzáférhetetlen volt.
Hallomásból tudom, hogy sok üldözöttön segített. Ezek nekem személyesen számoltak be vádlott érdekükben kifejtett segítségéről.“
Kövessi Pálma miniszteri irodatiszt vallomása:
„A miniszterelnökség sajtóosztályán voltam tisztviselő. Mikor 1944. október 15. után ő lett a sajtófőnök, kellemesen meglepett az, hogy mennyire igyekszik az üldözötteken segíteni. Előszobája állandóan segítségre várakozó zsidókkal volt tele. Naponta átlag 8-10-en keresték fel. Közöttük volt Komáromi Pál, Kosztolányi Dezső özvegye és sokan mások. A svéd követség vezetője is többször kereste fel őt, hogy a svéd védettség alatt álló zsidók részére védelmet kérjen. Vádlott a lehetőségekhez képest segítségére volt a hozzáfordulóknak. Közbenjárásának eredménye mutatkozott, amiről úgy szereztem tudomást, hogy többször velem üzent ki a várakozó zsidóknak, máskor meg telefonbeszélgetéseinek voltam fültanúja. Egyetlen egy esetre sem emlékszem, hogy valakit is elutasított volna, aki segítségért hozzá fordult.“
Hát, ilyen ember volt a nyilas Fiala Ferenc.
Mindezek ellenére, kollektív alapon előbb életfogytiglani börtönre, majd fellebbezések után golyó általi halálra ítélték, és csak a köztársasági elnök kegyelméből változtatták az ítéletet végül újra életfogytiglani kényszermunkára. Egyéni elbírálás alapján a bíróság három napot sem adhatott volna büntetésül. Örök börtön lett a jutalma, mert megpróbált segíteni mindazoknak, akik erre rászorultak, úgy a nyilas hatalomátvétel előtt, mint azután, legyen az illető magyar vagy akár zsidó származású. Aki ennek az embernek a tevékenységét nemzetellenesnek értékeli, ahogy cikkedben Te is fogalmaztál, az túllép azon a határon, amit jóérzésű emberek becsületességnek neveznek.
Összegezve az elmondottakat, bebizonyított tény, hogy ellentétben a cikkedben leírtakkal egyetlen prominens nyilasból sem lett 1945 után hű kommunista, sőt a valóban baloldalról indult, de később Szálasi mozgalmához csatlakozott embereknek, mint Kassai Ferencnek vagy Málnási Ödönnek is halálos ítélettel vagy súlyos börtönbüntetéssel kellett szembenézniük.
Furcsának tartom azt is, hogy ominózus írásod abban a Kanadai Magyarságban jelent meg, amelynek története néhai Vörösváry-Weller István nevéhez fűződik. Talán nem tudod, de Vörösváry István és felesége jól ismerték Fialát, még a 45 előtti időkből, és Vörösvárynének tudnia kellene, hogy az általad leírtak nem felelnek meg az igazságnak. Már csak azért is, mert valamikor Vörösváry István is rendíthetetlen nyilasnak vallotta magát, és a fejlécén tenyérnyi nyilaskereszttel megjelenő PESTI ÚJSÁG c. napilapnál együtt dolgozott Fialával. Sőt ő még nyilasabb is akart lenni minden nyilasnál, és szemtanúk elbeszéléséből tudható, hogy csak zöld színű pizsamában tudott aludni. Persze az más lapra tartozik, hogy Vörösváryék időközben – haladva a korral és az üzleti lehetőségekkel – kitörölték emlékezetükből a múltat, és valódi demokratákká szelídültek, ami azt vonta maga után, hogy a csak KÉK ÚJSÁG-nak becézett életművük egyetlen magyar vonása, hogy magyar nyelven nyomtatják.
Azt is furcsának tartom, hogy Te most hirtelen annyira a 60 évvel ezelőtti nyilasokban látod a magyarságra szakadó minden szerencsétlenség fő okát. Korábban nem voltál ennyire kényes, hisz ha jól emlékszem – és jól emlékszem – írogattál az egykori emigrációs hungarista lapok részére ugyanúgy, mint a Szittyakürt-be vagy Tóth Judit Hazánkért c. lapjába is, amely lapok hungarista irányvonala senki előtt nem titok. Azt már feltételezni sem merem, hogy feledve korábbi elveidet, a különböző elkötelezettségű lapok szájíze szerint írogatsz a jövőben. Vagy talán az játszott szerepet cikked megírásakor, hogy jelenleg a Kanadai Magyarság az egyetlen emigrációs lap, amely még honoráriumot fizet a beküldött cikkekért? Tehetik, hisz a lapot kitöltő, javarészt zsidó hirdetések ezt simán fedezik anyagilag.
Végül hadd szögezzek le egy fontos tényezőt. Az egykori Nyilaskeresztes Párt 1945-ben, a háború befejeztével megszűnt létezni. Főbb vezetőit kivégezték vagy hosszú börtönbüntetésre ítélték, attól függetlenül, hogy kit milyen mértékben terheltek háborús vagy népellenes bűnök, ahogy azt Fiala Ferenc esetében is láthattuk. A párt nevéhez fűződő – 1944. október 15. után valóban megtörtént és tagadhatatlan – kegyetlenkedések valódiságának és mértékének hiteles feltárása, és az abban résztvevő, vagy arra utasító személyek megnevezése objektív történészek feladata. Hazudni, hamisítani azonban még akkor sem becsületes dolog, ha történetesen nyilasokról van szó. Elítélni vagy kritizálni tevékenységüket természetesen mindenkinek jogában áll, de csak valós tények alapján. Lassan-lassan előkerülnek öreg ládák, megsárgult dokumentumok és fény derül az igazságra, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem, és a hangyaszorgalommal felépített hamis mítoszból itt is, ott is kihullik egy tégla.
Kedves Laci bátyám, a fenti tények ismeretében megkérlek, hogy saját jó hírneved és szavahihetőséged megtartása érdekében férfiasan bíráld felül írásodat. Már csak azért is, mert idén december 19-én lesz Fiala Ferenc születésének 100. évfordulója. Annak a Fiala Ferenc-nek, aki egész életét a magyarság szolgálatának szentelte.
Dobszay Károly (2004)
