Szeptember elején, a „vándorlók és úton lévők pápai tanácsának” szervezésében, a németországi Freisingben rendezte meg VI. Cigánypasztorációs világkongresszusát a katolikus Egyház.

Szokás szerint, sajnos a cigánybűnözés problémájának pasztorális kezelése helyett, ezúttal is a cigányellenes diszkrimináció került a konferencia középpontjába. Ily módon a lelki gondozással megbízott pápai bizottság inkább csak a „beszivárgók és útonállók” ügyvédjévé lett.

A keresztény egyházak Krisztustól kapott küldetéséhez tartozik többek között az is, hogy egy adott korban, a Szentlélek bölcsességével és az Evangélium fényében világítsák meg a társadalom problematikus jelenségeit. Nagy felelősség ez! Ha ugyanis tanításuk az egyszerű tömegek felé egyoldalú, vagy nem kellően lényeglátó, akkor egyben félrevezető és hanyag mulasztást is jelent ez, mely sok további szenvedés forrásává válhat. Nem lehet azzal mentegetőzniük, hogy nincs módjuk szakmailag kellő mélységében informálniuk az embereket. Az igazság egyszerűen és tömören fogalmazva is igazság marad. „Beszédetek igen-igen, nem-nem legyen! Ami ennél több, az a gonosztól való” – tanítja Megváltónk.

Jézus tanításának alapja kétségtelenül az ellenségszeretet. Ezért egészen természetes, hogy az egyház kötelessége óvni híveit a kisebbségek (cigányság, zsidóság, stb.) elleni gyűlölettől, tettleges erőszaktól, az általánosító előítéletektől, vagy a kollektív felelősség hamis tanától.

Ezzel egyidejűleg azonban elhagyhatatlan kötelessége lenne az is, hogy rámutasson a cigánybűnözés fenyegető növekedésére. Arra hogy lélekszámukhoz képest a romák aránytalanul nagy mértékben vesznek részt a bűnözésben! Az egyház kötelessége lenne feltárni e jelenség okait, s mivel mindig a prevenció a legjobb gyógymód, elsősorban a cigányság erkölcsi nevelésének sziszifuszi munkáját kellene felvállalnia.

Ezen kívül figyelmeztetnie kellene az erre illetékes állami szerveket erkölcsi felelősségünkre, hogy a törvények a cigánybűnözés visszatartó szankcióit hatékonyan és következetesen alkalmazzák! Az egyház kötelessége lenne továbbá – jövőbe tekintve – rámutatni a végleges megoldás feltételeire.

Felmerül a kérdés: Miért koncentrál az egyház e fontos feladatok helyett arra, hogy állandóan a cigányságot mentegetve, a cigányellenességtől óvja azokat, akik naponta esnek áldozatul a cigánybűnözés egyre terjedő és fenyegető agressziójának?

A válasz tulajdonképpen pofonegyszerű: Ha valaki „A”-t mond, annak előbb-utóbb „B”-t is kell mondania. Ha a cigánykérdés lényegi tárgyalását napirendre tűzné, a zsidókérdéssel is foglalkoznia kellene. S mivel utóbbi témát már érinteni sem meri, s nem is akarja (ki szeret darázsfészekbe nyúlni?), inkább hallgat az előbbiről is. A hierarchia zsidó származású tagjai iránti tapintaton túl az egyház félti nehezen, újra kivívott „politically correct” imázsát. Jól tudja, hogy a szekularizált és zsidó szellemi befolyású közgondolkodás egyetlen reakciója képes a társadalmi közvéleményt ellene hangolni, s így hatalmi befolyását veszélyeztetni. Ezért kerülik a cigány-pasztorációs konferenciák is a kényes kérdéseket, így ezeken kevésbé Krisztus, inkább csak „Kohn celebrál” valamit.

Mit hallgatnak el? Annak hátterét, hogy miért pont csak két oly rassz van egész földünkön, mely az összes többi, vele együttélésre kényszerülő népnek permanens problémát okoz? Mi e feszültségek tulajdonképpeni forrása? Hogyan orvosolható?

Talán rosszabbak másoknál e két rassz egyedei?

Szentéletű Prohászka Ottokár püspökünk, vagy a mélyen hívő katolikus Szálasi Ferenc nemzetvezetőnk témabeli elemzései már több mint fél évszázada megadták a helyes választ e kérdésekre, a mai egyháznak nem lenne más dolga, hogy áldását adva, rábólintson ezekre. Sajnos ezt a fentebb megnevezett okokból kifolyólag, érthetően nem teszi meg.

A zsidóság és a cigányság az a két rassz (nép), mely a népvándorlások korának általános lezárulása után is nomád maradt Európában. A cigányság soha nem is rendelkezett talajgyökerességgel és honképességgel. A zsidóság viszont – részben rajta kívül álló okok miatt – csak korlátozottan. Genetikailag mindkét csoport meglehetősen endogám; identitása, csoportkohéziója rendkívül erős. Ez szinte lehetetlenné teszi asszimilációjukat a befogadó gazda-országban, ugyanakkor másságuk rendszerint számos súrlódás és feszültség forrásává válik. Bár a két népcsoport esetében ezek jellege alapvetően eltér egymástól, egyik kezelése sem könnyű. Elméletileg a cigányprobléma lenne könnyebben megoldható. Ahol az állami vezetésnek határozott elképzelése és elszántsága van e kérdésben, s azt következetesen át is ülteti a gyakorlatba, ott jelentős eredményeket érnek el. (Bár ez természetesen függ a roma kisebbség számarányától is.) A sikert fokozhatja a korábban emlegetett cigány-pasztoráció helyes iránya. A közös vallási alap elvben hozzá segíthetne egymás jobb megismeréséhez és megértéséhez, és különböző természetének türelmesebb elviseléséhez. Sajnos ez – mindkét fél hibájából – igen nehezen ültethető át a gyakorlatba. Ennek magyarázata vallásosságunk korlátoltsága. A magyar őslakosság körében sajnos mára köztudottan nagyon magassá vált az ateisták, a gnosztikusok, langyosan vagy formálisan hívők száma. Nem elég vasárnap misére járó kereszténynek lenni, csak a hét közben keményen dolgozó keresztény igazul meg. A cigányok hite viszont – erős népi hagyományrendszerük folytán – annyira babonás, hogy az már sok esetben túllép az eretnekség határain!

A zsidóság sok ezer éves történelmében volt egy ezeregynéhány éves időszak, mikor úgy tűnt, hogy képesek letelepedni, s államot alkotni Palesztinában (kb. Kr.e. 1200 – Kr.u. 72-ig. Hasonló hosszúságú időtartam ez, mint ami minket köt a Kárpát-medencéhez!). Ha meghonosodásuk véglegesen sikerült volna, feltehetőleg az egész világtörténelem másképpen alakul. Róma részéről kétségtelenül súlyos hiba volt a jeruzsálemi templom lerombolása, mert annak mágikus vonzereje valószínűleg a római elnyomó uralom elleni felkelés leverése után is visszatartotta volna a zsidóságot a tömeges világgá rajzástól. Izrael újkori megalapítása sem lett volna oly tragikus feszültségekkel terhelt, ha mindkét szemita vallás tanaiból alapvetően nem következne felsőbbrendűségük, s így ez által a másikon uralkodásuk jogosságának hite.

Alapvetően ez teszi lehetetlenné békés egymás mellett élésüket. De éppígy egy keresztény, európai gazdanemzet sem fogja le tudni nyelni, hogy a befogadott, kisszámú vendég zsidó felsőbbrendűnek vélvén magát előbb-utóbb birtokba vegye a társadalom szinte valamennyi kulcspozícióját, és megpróbálja átvenni az egész ország szellemi irányítását. E feszültséget tovább fokozza az a tény, hogy a zsidóság elit rétegei nemzetközileg szervezett struktúrákat építenek ki, melyekkel gyakorlatilag már át is vették a globális világuralmat. E körök célja, hogy a diaszpórában élő kis zsidót is világhatalmi döntéseiket kivitelező, végrehajtó szerveikké tegyék. Mindezek miatt a zsidókérdés a cigánykérdésnél jóval összetettebb, és nehezebben – ha egyáltalán – megoldható probléma. Naiv keresztények azt gondolják, hogy a világzsidóság további Izraelbe települése, és a zsidó-palesztin béke megoldást jelent. A béke egyelőre naiv álom, még olyan komoly béke-aktivista zsidók szerint is, mint amilyen Uri Avneri; Izrael legnagyobb problémája, hogy jelenleg már több a zsidó kivándorló, mint a bevándorló! Némi reménnyel mégis kecsegtető fejlemény, hogy napjainkban szinte minden európai országban reneszánszként feltámadni látszik az egészséges nemzeti öntudat, s erősödnek a keresztény megújulási mozgalmak, melyek akadályt gördítenek a liberális-globális, zsidó, világuralmi szellemi hegemónia térfoglalása elé. És ami ennél talán még fontosabb: egyre több zsidó prominens személyiségben szólal meg a lelkiismereti „kategorikus imperatívusz”, és veszi magának a bátorságot – éppen népe becsületének védelme érdekében –, hogy nyíltan forduljon szembe a zsidóság eme szűk, gyakorlatilag ördögimádó, elit-rétegével.

A cigánypasztoráció kérdéséhez visszatérve, nagy előrelépést jelenthetne, ha cigányság igen szűk, képzett, intellektuális rétegének képviselői energiájukat szintén nem a cigányok által molesztált magyarok érthető ingerültsége feletti háborgásba, hanem inkább – a Magyar Gárda mintájára – egy olyan belügyi, rendfenntartó polgárőrség létrehozásának kezdeményezésébe fektetné, mely gátját vethetné a cigánybűnözés további terjedésének, s ezzel megelőzné a magyar lakossággal való konfrontációt. (Köztudott, hogy ’45 előtt a csendőrök, ha baj volt egy cigánnyal, csak a vajdát keresték meg, az rögvest igazságot szolgáltatott, s rendet tett.)

Ilyen, s hasonló kérdésekről kellett volna tanácskozni a pasztorális kongresszusnak a rasszizmus feletti sopánkodás helyett. A krisztusi Örömhír lényegéhez hozzá tartozik ugyanis annak hirdetése is, hogy az Isten Országa ugyan előfeltételek nélkül megkezdődhet bennünk, de köztünk csak akkor kezdődhet meg, ha egy élet-közösségen belül nem csak a többség toleráns a kisebbséggel szemben, hanem az sem él vissza a gazdanép bizalmával, és betartja a lehetséges együtt élés legalapvetőbb emberi normáit.