Te lásd meg ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.”
A fenti sorok természetesen nem illeszthetők a manapság divatos politikai korrektség, a PC álságos, hazug keretei közé, minthogy a politikai ellenfelet a legcsúnyább, legvisszataszítóbb állatmetaforákkal jeleníti meg.
A folytatásért a szerzőt napjainkban az ún. fősodratú, véleményformáló médialakájok elevenen nyúznák meg:
„S a vad csoport, mely rá dühödve támad
Kiket nevelt, öngyermeki,
Taposd el a fajt, rút szennyét nememnek,
S míg hamvokon átok ül,
Ah, tartsd meg őt, a hűv anyát…”
Ki hinné, a fent idézett ószövetségi ihletettségű szörnyűségeket a magyar történelem és irodalomtörténet egyik legtisztább, legbecsületesebb „a hon minden előtt” elvét valló szellemóriása, nemzeti imánk szerzője, Kölcsey Ferenc írta élete vége felé, ugyancsak megkeseredve, kiábrándulva mindenből, 10 esztendővel az 1848-as törvényes forradalom és szabadságharc előtt?
Kölcsey idézett átkai azon kortársai fejére szállnak, akiket ő a „jelszavaink valának: haza és haladás”, vagyis a nemzeti önállóság és polgárosodás ellenségeinek és elszabotálóinak tartott, noha az akkori feudális konzervatívok (a reformok ellenzői) a mai KISZ-es, MSZP-és fogantatású nómenklatúrához képest valóságos nemzeti hősök, Szondi Györgyök, Zrínyi Miklósok és Dobó Istvánok voltak egy személyben. A csaknem 20 esztendős, történelmi léptékkel mérve a „rendszerváltozás” óta eltelt nem is annyira rövid időszak indokolttá teszi egy mégoly hevenyészett mérleg elkészítését is az eddig megtett útról.
Nos, 1990 óta, vagyis 19 esztendővel az ún. rendszerváltozás után a magyar élet ugyanolyan katasztrofális, perspektíva nélküli ”ugar” (azaz, Széchenyi István kifejezésével élve: parlag), mint volt 1989-ben, ha nem rosszabb.
Ma már újra kádári rendőrállam vagyunk, egy totalitárius diktatúra szenvedő kínvallói, miként 1956 után...
Magyarok, mikor leszünk már méltóak dicső, hős eleinkhez?
Lipusz Zsolt - Kuruc.info