Előző nap döntött a spanyol alkotmánybíróság úgy, hogy 14 cikkelyt utasít el a még a jelenleginél is nagyobb önállóságot biztosító katalán területi alkotmányból, amelyet még egy 2006-os népszavazáson erősítettek meg.

A város vegyes érzelmeket kelthet azokban, akik egyrészt hallottak arról, hogy az 1936-os polgárháborúban Barcelona volt a Franco-ellenes köztársaságpártiak (marxisták, anarchisták és társaik) fő erőssége, másrészt – és ez vet jó fényt a katalán fővárosra - teljes szívvel támogatják a népek autonómiatörekvését.

„Szóval, ön a fasiszta Franco tábornoknak drukkolt?” – halljuk lelki füleinkkel felcsattani a kérdést, amelyre teljes nyugalommal adhatjuk meg a választ: természetesen.

Vagy csak nem Gerő Ernő, Barcelona hóhérának az oldalát, és a Moszkva által támogatott kommunistákét kellett volna támogatni?

Emlékeztessünk arra is, hogy a polgárháborúban a köztársaságpártiak oldalát a marxista POUM tagjaként fegyverrel is támogató George Orwell és az újságíróként tollával akkor még a köztársaságiak mellett író Arthur Koestler később a legnagyobb antikommunisták lettek. Franco pedig a hidegháború idején a Nyugat szilárd támasza.

De mielőtt tovább mennénk, még egy rövid idézet, ami rávilágít arra, hogy 1936-ban kik hol álltak. A szöveg a Panorama kiadó Útikönyvek sorozatának Spanyolország címmel 1976-ban megjelent kötetének 54-55-ik oldaláról való: „A világ minden részéről, a szolidaritás megnyilvánulásaként több ezer önkéntes érkezett a köztársaság védelmére. Megalakultak a nemzetközi brigádok, ezekben a magyar baloldal kiváló alakjai is harcoltak (Zalka Máté, Lukács tábornok néven, aki el is esett a harcban, vagy pl. Rajk László stb.).”

Azt tartják, egy írás egyik elrontója az elkalandozás. Ebbe a hibába most azonban érdemes belecsúszni, hiszen nem mindenki ismeri, milyen „kiváló alak” is volt Rajk László, Magyarországon a II. világháború után, a szovjet megszállás kezdetén tomboló kommunista terroridőszak belügyminisztere, aki a rettegett ÁVH-t állította fel, majd belső leszámolás áldozata lett, és kivégezték. Temetésén – tartotta az egykori vicc – két kommunista beszélget. Azt mondja az egyik a másiknak: „Te, milyen jó, hogy Laci már nem él, különben jól közénk lövetne”.

De térjünk vissza a mai Barcelonához.

Június 29-én határozták el a felháborodott katalánok azt is, hogy a bírósági döntés elleni tiltakozásul július 10-ére hatalmas tüntetést szerveznek Barcelona belvárosában, amelyen – mint kiderült – másfél millióan vettek részt. Ami katalán tüntetési rekord lett.

A katalán tartomány a spanyol királyságon belül autonómiát élvez. A katalán parlament 2005 szeptemberében Katalóniát a katalán alkotmány bevezetőjében „nemzetnek” nevezi, de a spanyol kormány szerint ennek „kihirdető” és nem „törvényi” értéke van, mivel a spanyol alkotmány „a spanyol nemzet feloldhatatlan egységét” mondja ki. Katalónia önkormányzatát a Generalitat de Catalunya gyakorolja. Az intézmény parlamentből, a Generalitat elnökéből, Katalónia végrehajtó tanácsából és kormányából áll. Katalónia önálló a kultúra, az oktatás, az egészségügy, az igazságszolgáltatás, környezetvédelem, távközlés, közlekedés, kereskedelem, közbiztonság és önkormányzat terén. Saját rendőrsége is van. A spanyol alkotmányos bíróság június 28-i döntése nemcsak a katalán alkotmány 14 cikkelyét írta át, de 27-et „átértelmezett”, de az eredeti alkotmány 95 százalékát érintetlenül hagyta. A barcelonai repülőtérről a belvárost mintegy fél óra alatt elérő „gyorsvasút” valójában cammog, de a türelem ajándékot terem: a Passeig de Gracia megállónál a szikrázó napsütésben felbukkanva szembe találjuk magunkat Antonio Gaudi 1906-ban elkészült remekének, a Casa Batlló épületének homlokzatával. A házat az UNESCO 2005-ben vette fel a Világörökség listájára. A sugárúton egy sarokkal feljebb sétálva található a Majestic, a város egyik legjobb szállodája áll, egy Michelin-csillagos éttermével, a Drolmával, és ugyanazon az oldalon további egy sarokkal még tovább sétálva pillanthatjuk meg a Casa Milát, Gaudi másik épületcsodáját, amely előtt szintén türelmesen állnak sorban a bebocsátásra váró látogatók. Barcelona a katalán gótikus korszak napjai óta az építészet megtestesítője, ami a városnak épp olyan megkülönböztető ízt ad, mint mediterrán konyhája és az azt tápláló, Európa egyik legizgalmasabb piaca, a több kilométeres sétálóutcáról, a világhírű Rambláról nyíló Boqueria.

A városban az íz és ízlés valóban tort ül: aki felül a folyamatosan közlekedő városnéző buszokra – amelyekről bármikor leszállhat és később folytathatja útját -, nem tudja, a homlokzatokba vagy a szebbnél szebb üzletportálok nézegetésébe merüljön el. Az elegáns negyedekben az üzleteket élvonalbeli belső építészek tervezték. Ami pedig kínálatukat illeti, arra jellemző „a világ legnárcisztikusabbnak” tartott divatcégének, a spanyol Zarának fő barcelonai üzlete, amely választéka gazdagságában – a Zarát jól ismerők szerint – messze felülmúlja a cég valamennyi kívüli boltjának választékát.

Barcelona az 1992-es Olimpiával újjászületett. A középkoritól az ultramodernig, a hagyományostól az excentrikusig csaknem minden építészeti stílus megtalálható itt, a mediterrán erkélyek, a Haussmann-féle lakópaloták, a neoklasszicista, a szecesszió és art deco vonalai, valamint a huszadik század végi irodaépületek és a legújabb posztmodern.

A város két, nemrég befejezett, igencsak „ütős” épületének egyike a francia Jean Nouvel által tervezett, 38 emeletes Agbar torony. Leginkább egy színesre mázolt, gigantikus ballisztikus rakétához hasonlít. Villódzó fényei miatt éjszaka a leglátványosabb. A másik a tengerpartnál hamarosan megnyíló Vela hotel épülete, amelyet Barcelona szülötte és repülőterének építésze, Ricardo Bofil tervezett.

Barcelona sztárja persze továbbra is Gaudi temploma, a Sagrada Familia (Szent család), amelynek belsejében munkagépek, kívülről pedig daruk dolgoznak.

Orwell – még marxista szimpatizáns korában - azt írta róla, hogy „az a világ egyik legrondább épülete”, meg hogy annak tornyai olyanok, mint azok a hosszúkás üvegek, amelyekbe a rajnai bort töltik. Milyen kár, tette hozzá sajnálkozva, hogy az anarchisták nem robbantották fel, amikor volt rá lehetőségük.

E helyett még ma, 128 évvel az alapkő letétele után is építik. Hála egy negyedszázada Jordi Bonet-nak, a projekt vezetésével megbízott, a nyolcvanas éveiben járó főépítésznek, aki Gaudit az építészet „Dantéjának” nevezi.

Bonet látogatásomkor éppen a templomhoz érkezett, hogy ellenőrizze a munkák menetét. Elmondta lapunknak, szeptemberre az épület valamennyi falát befejezik. De a Gaudi-tervek szerint most épülő tornyok elkészültére, mondta mosolyogva, „csupán” tíz évet kell várni. Ekkor, tette hozzá, már nem csak hatszáz ember tud majd imádkozni, mint most, az ott folyó építkezési munkák miatt, hanem tízezer.

Barcelona idegenforgalmi „sztárja” még a katalán Miro alkotásai, valamint a Malagából, azaz Katalónián kívülről származó Picasso alkotásainak otthont nyújtó múzeum.

Talán nem túlzott merészség azt állítani, hogy az építészet mellett a legfontosabb, sőt létfontosságú művészeti ág a konyhaművészet. Hiszen míg az előbbinek hála lehet fejünk fölött nem is akármilyen tető, az utóbbinak köszönhetően tömhetjük meg hasunkat nem is akárhogyan. Amire Barcelona különösen alkalmas.

Nagy tisztelet övezi a városban a katalán konyha tavaly decemberben megnyílt új képviselőjét, a Petit Comité-t is, amely a katalán konyha legősibb receptjeit éleszti fel. Ezt a vendéglőt a már említett Drolma nagyhírű szakácsa, Fermín Puig nyitotta meg, ahol katalán álmait élheti ki, mondták a pincérek.

Nem kell tele buksza ahhoz, hogy a helyi finomságokból ízelítőt kapjunk. A magyarországi gasztróforradalom szüleinek, Molnár B. Tamásnak és Bittera Dórának javaslatát követve látogattunk el a Boqueria piac bejáratánál lévő Bar Pinotxo-ba, ahol – mint ajánlották lapunk gasztrokritikusai – „mindent” meg kell kóstolni.

Végül pedig a negatívumokról is néhány szót.

Barcelona arcátlanul drága. Egy példa: a „jobb” környékeken a teraszokon felszolgált egyetlen korsó Sangria (vörösbor és gyümölcs) 13 euróba (kb. 3600 forint) kerül.

A város további hátránya, hogy az útbaigazító táblák erősen hiányosak. Aki például elhatározza, hogy Barcelona egyik dombján, a Montjuic parkban lévő Joan Miró alapítvány meglátogatás után függővasúttal megy le a tengerpartra, jobb ha felkészül egy kisebb kalandra, ami 40 fokos hőségben azért elkerülendő. Miután a három megállóért kifizet 9 eurót, hogy leérjen a Mirador-nak nevezett kötélpályás vasút végállomására, onnan tíz-tizenöt perc gyaloglás után szállhat fel csak a tengerig vivő Miramar szakaszra, ugyancsak 9 euróért. Miközben bolyongó turistákkal találkozik, akik az utóbbi vagy az előbbi függővasút végállomása felől kérdezősködnek.

A repülőtérre vivő vonat által érintett metróállomásokon nem jelzik azt, hogy melyik folyosó visz a reptéri „expresszhez”. A közlekedési vállalat alkalmazottai pedig meglehetősen mogorvák.

Nyilván ez is köztársaságpárti hagyomány.

(Lovas István- MN)