„Amint tovább haladunk, egyik bámulatból a másikba estem. A ruházaton ez a hirdetés lármázott: Drága és rossz ruhák. Tessék alkudni, mert becsapjuk. A vendéglőn: Ehetetlen ételek, ihatatlan italok. Rosszabb, mint otthon. A cukrászdán: Margarinnal, tojáspótlóval készített, állott sütemények.” A szerző értetlenkedésére Esti kifejti a városban élő emberek életfilozófiáját: „Ide figyelj! Itt mindenki tudja magáról – és felebarátjáról is –, hogy becsületes, őszinte, szerény, s inkább kisebbíti, mint nagyobbítja magát, inkább lefelé veri az árat, mint fölfelé. Így az itteniek nem veszik egészen készpénznek, amit hallanak, vagy olvasnak, akárcsak ti, otthon. Közöttetek és közöttünk mindössze az a különbség, hogy tinálatok az emberek állításából mindig el kell venni valamit, nagyon sokat, itt pedig mindig hozzá kell adni valamit, egy keveset. A ti portékáitok és embereitek nem olyan kitűnőek, mint ahogy állítják. Az itteni portékák és emberek sem olyan csapnivalók, mint ahogy állítják. A kettő voltaképp egyre megy. Nézetem szerint azonban az utóbbi módszer a becsületesebb, az őszintébb, a szerényebb.”

Estit azonban egyre újabb és újabb meglepetések érik: „Egy könyvesbolt kirakatában az újdonságok színes papírszalaggal átkötve verték maguknak a hírt: Olvashatatlan szemét...Az agyalágyult öreg író utolsó műve, mely eddig egy példányban sem kelt el...Hörgő Ervin legémelyítőbb, legmodorosabb versei.” Estiék útja ezután a közélet terrénumába vezet, egy kávéházban például a helyi lapokat tanulmányozza az író: „Rengeteg újság volt itt. Ezúttal csak a Hazugság-ot, az Önérdek-et, a Gyáva Útonálló-t és a Bérenc-et emelem ki. A Bérenc az első oldalán kövér betűkkel ezt közli a nyilvánossággal, állandó futófej gyanánt: ’Ennek az újságnak minden egyes betűjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le, vessenek meg annyira, amennyire megérdemeljük, ha ugyan ez emberileg lehetséges’” E Népszabadsághoz vagy Népszavához is illő publicisztikai hitvallás után érkeznek el Estiék a közélet megszentelt intézményéhez, a parlament épületéhez. Ott a következő jelenet szem- és fültanúi: „A parlament előtti téren több ezernyi főből álló tömegnek szónokolt valaki: – Elég, ha egy pillantást vettek szűk homlokomra, állati kapzsiságtól eltorzult arcomra, s azonnal láthatjátok, kivel van dolgotok. Semmiféle mesterséghez, tudományhoz nem értek, a világon semmire se vagyok alkalmas, legföljebb arra, hogy az élet értelmét magyarázzam nektek, s vezesselek benneteket a cél felé. Hogy mi az a cél, azt is elárulom. Egy-kettő meg akarok gazdagodni, pénzt harácsolni, hogy minél több legyen nekem, s minél kevesebb nektek. Ezért titeket még inkább el kell majd butítanom. Vagy talán azt hiszitek, hogy már elég buták vagytok? – Nem, nem – harsogta a tömeg fölháborodva.

– Tehát cselekedjetek lelkiismeretetek szerint. Ellenjelöltemet mindnyájan ismeritek. Nemes, önzetlen férfi, hatalmas koponya, világító elme. Van ebben a városban olyan valaki, ki melléje áll?

– Senki! – ordított a tömeg mint egy ember.

–Nincs senki! – és fenyegető öklök emelkedtek a levegőbe. Besötétedett. Bolyongtam az éjszakában. Egyszerre feltündöklött a fekete égbolt, mintha a Nap kelt volna föl, több nap, egy egész naprendszer. Lángbetűk szikráztak: Lopunk, csalunk, rabolunk.

– Mi ez? – kérdeztem Estitől.

– Egy bank fényhirdetése – szólt közönyösen.”

Mindez a mai ún.gazdasági és politikai „elit” ars poeticája is lehetne, látható tehát, hogy a történelemben az emberi cselekvések mozgatórugói nemigen szoktak változni. Kosztolányi szövege 1930-ból való, de erre a jobb sorsra érdemes posztmodern Magyarországra találóbban jellemző, mint saját korára, amelyről megírta. S azt sem tudhatjuk, hogy „szeretett” kormányaink „áldásos” tevékenysége mit hoz még erre az országra. Ismerve az eddigi, jelenkori fejleményeket, nem sok jót. Hiszen 1990-től ide jutottunk: a szakadék fenekére.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info