„Mert hamis felkentek és hamis próféták fognak támadni, nagy jeleket és csodákat fognak tenni, hogy – ha lehetséges – még a kiválogatottakat is eltévelyítsék.” (Mt 24; 24)

Mostanság a végidőkre vonatkozó, ősi, biblikus jövendölések elemei gyakran elevenednek meg, és nem csak egy-egy fantasztikus regényben vagy hollywoodi filmprodukcióban, hanem például már a fogyasztói társadalom beteges áruvégtermékeinek reklámjában is: „Az USA vezető energiaitala már nálunk is! Monster Energy. Hamarosan szabadon engedjük!” Feltárja magát a Szörnyeteg, mely az Egyesült Államokból vezet bennünket, energiát ad, s már nálunk is jelen van. A három kihúzott tépőfoghoz hasonló logo- szimbólum nem más, mint héber VÁV betű – melynek számértéke 6 – megháromszorozása tehát: 666. E jel reklámozásáért valószínűleg hatalmas összeget fizettek számos autókereskedő cégnek is, hiszen mindenütt feltűnik a karosszériákon. Ismerős az évezredes, mégis korszerű jelzés? Üzenete csupán ennyi: már itt vagyok köztetek, kezdődik a végső csata, várjatok rám, legyetek híveim!

„Mindenkit arra kényszerít, kicsinyeket és nagyokat, gazdagokat és szegényeket, szabadokat és rabszolgákat, hogy jelt tegyenek jobb kezükre vagy homlokukra, hogy senki más ne tudjon vásárolni vagy eladni, csak aki bélyegül viseli a fenevad nevét, vagy nevének számát. Ebben áll a bölcsesség. Kinek értelme van, számítsa ki a fenevad számát: Emberi szám az: Hatszázhatvanhat.” (Jel 13; 16)

Korábban többször is vizsgáltuk, hogy az úgynevezett „zsidó-keresztény”, új-protestáns, amerikánus, fundamentalista szekták milyen ártalmas szellemi garázdálkodást visznek végbe az európai közgondolkodásban. Ám súlyosan tévednénk, ha azt hinnénk, hogy az európai kereszténységben ne léteznének hasonlóan ártalmas tendenciák.

A katolikus egyháznak saját portáján belül is szembe kell néznie a végidők jellegzetes válságtüneteivel. A világi-politikai hatalmakra való befolyásától megfosztott felekezetben általában okafogyottá váltak a szervezeti hasadások veszélyei, ezért mára tulajdonképpen a legtoleránsabb, legpluralisztikusabb vallási intézménnyé vált; ami érdekes és örvendetes jelenség egy olyan egyház esetében, mely a középkorban még új rendek alapításának kezdeményezéseit is legtöbbször bizalmatlanul fogadta. Azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a politikai hatalmak az apolitikusságot hirdető hierarchiára fittyet hányva igyekszenek a maguk oldalára állítani a híveket. A világhatalmi tényezők politikai céljaikért hagyományos előszeretettel élnek vissza hovatovább a teológiai nézetekkel is. Ebben a feszült helyzetben elég nagy felelőtlenségnek tűnik, hogy Róma egyfajta „pártatlan” hallgatásba burkolózik, tartózkodik az egyértelmű állásfoglalástól.

Így válik érthetővé, hogyan nyer oly rendkívül széles teret a kapitalizmus által tönkretett dél-amerikai népek sorai közt a marxista osztályharcot hirdető „felszabadítás teológiája”. Ki tudná ezen egyszerű tömegek számára elmagyarázni, hogy baloldali politikusaik „szabadságharcos, forradalmi” társadalomfilozófiáját ugyanaz a zsidó bankárkaszt barkácsolta össze a maga cionista hátsó szándékainak elérésére, mint az őket kizsákmányoló, újkonzervatív kapitalizmusét?

A másik oldalon viszont másik érdekes jelenségnek lehetünk tanúi: társadalmi befolyását féltve – hogyan reszket a Vatikán amiatt, hogy ultrakonzervatív szárnya naponta leplezi le a politikailag korrekt újliberalizmus szellemi ámokfutását az egyházban. Eközben egyfajta „krisztusi filantrópiára” hivatkozva, buzgó és szervilis módon, folyamatosan nyalogatják Izrael és a nemzetközi zsidóság hátsófelét, „idősebb testvéreknek” titulálva korunk legbefolyásosabb, legkártékonyabb, legveszélyesebb antikrisztusi önkényurait. Megfeledkezve arról, hogy a következetes erőszakmentesség útját hirdető és gyakorló Jézus maga is a Sátán fiainak nevezte vezetőiket (Jn 8; 44); s ezen önmagát mások feletti uralkodásra kiválasztó nép mai vezetői – mind önértékelésük, mind ellenfeleik értékelése szerint – egyértelműen elődeik jogörököseinek tekinthetők!

Az újszövetségi végidős jövendölések lényegében arról szólnak, hogy majd meg fog születni az Antikrisztus, aki Krisztusnak adja ki magát, csodás jeleket is művel, globális világcsászárrá koronáztatja magát, és a maga oldalára akarja állítani az egész emberiséget. Ezután azonban visszatér az igazi Krisztus, és kettejük harcában mindnyájunknak el kell döntenie, hogy melyikük oldalára áll szellemileg. Ezen múlik üdvösségünk, ám a döntés csak látszólag lesz nehéz, mert csak azoknak okoz fejtörést, akik nem ismerik Szabadítónk szeretet-tanítását, illetve nem merültek alá Szentlelkének megújító bölcsességébe. (Mt 25; 34)

Jelen korunk is hemzseg a jövendölésektől, s minél inkább közeledünk a végidőkhöz, annál több, különfélébb és zavarosabb jelek bukkannak fel világszerte. Ennek speciális területét képezik a legújabb kor Mária-jelenései. Az egyházi hierarchia – nagyon helyesen – rendkívül óvatos ezek hivatalos megítélésében, hiszen hivatala alaposan megvizsgálja e jelenéseket, mennyiben egyeznek, vagy mondanak ellent az egyház biblikus és nem biblikus hagyományainak szellemével. Szinte havonta hallhatunk egyszerű falusi gyermekekről vagy egy-egy jámbor, ájtatos vénasszonyról, akinek megjelenik, és üzeneteket küld a boldogságos Szűzanya. A közismertté vált, híres, legitimált eseteket ismerjük, ilyenek például Lourdes vagy Fatima. Vannak azonban szép számmal olyanok is, amelyek megítélését tekintve tartózkodó, szkeptikus, vagy egyenesen elutasító a Tanítóhivatal. Ezek közé tartoznak például Garabandal, Medjugore, vagy Wassula Ryden asszony üzenetei. (Anélkül, hogy a Mária-jelenések esetleges valós és isteni tartalmát általában vitatnánk, megjegyezzük: nyilván nem véletlen, hogy mindig a katolikus Mária-kultusz által földrajzilag lefedett területeken jelenik meg a Szűzanya, a protestáns vidékeken nem igen mutatkozik rá „kereslet”. Vagy ott is megjelenik, csak nem látnák meg a keresztények e jelenségre vak szemeikkel?)

Nincs módunk itt és most arra, hogy belevágjunk e téma részletes tárgyalásába, szétfeszítené még honlapunk amúgy igen széles profilú kereteit is. Azonban mégis érdemes megemlítenünk egy friss példát, mely igazolja, hogy az ájtatos buzgó jámborság milyen ijesztő zsákutcákba torkollhat. Nemrég érkezett postafiókomba egy efféle „máriás” körlevél:

Egy egyelőre az illegalitás leplébe burkolózó, bizonyos Maria Divine Mercy fantázianevű, ír „látnoknő” vízióival állunk szemben, melyet a Magyar Kurír című egyházi honlapon már igyekeztek „helyre tenni”, többek között dr. Kránitz Mihály professzor úr, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karának jeles teológus tanára. Ők persze nem az általam elsősorban kifogásolt, alábbi idézetet vették górcső alá, hanem az állítólagos „próféciák” egészét, mely több szempontból is komoly kétségeket vet fel állítólagos jézusi eredetére vonatkozóan. Utaltak a patetikus-érzelmes hangvételre, az ijesztegető stílusra. Ezt kiegészítenénk talán még azzal, hogy katolikus szempontból a szentelmények védő erejének mágikus hatásába vetett hit sem tűnik egészen kósernek, mint például azon szentelt gyertyáé, mely egyedül lesz képes fény biztosítására a ránk váró, három napos sötétségben. Azonban esetemben a Jézusnak tulajdonított üzenet alábbi részlete vágta ki az egyébként elég nagy terheléseket is könnyedén tűrő biztosítékot:

„Kiválasztott népemnek, a zsidóknak, ismét egy rettenetes üldözéssel kell szembenéznie. Az őket megsemmisítő tervek folyamatban vannak. Azok, akikről azt hinnék, hogy barátaik, az ő ellenségeik. Nekik olyan nagy szenvedésben lesz részük! Felkérem az egész emberiséget, hogy imádkozzanak Izraelért! A legutálatosabb összeesküvés készül a zsidók ellen a Holokauszt óta.”

Vajon éppen az Atya egyszülött Fia és boldogságos Édesanyja ne tudná, hogy a katolikus hívek nagy része csupán vakon, mintegy szuggesztív parancsra hiszi a shoá megtörténtét? Hogy más jelentős részük komolyan kételkedik a holokausztban; s csupán önvédelemből hallgat e kérdésről, hogy ne lehessen bíróságilag eljárni vele szemben, és büntetőjogilag szankcionálni kétségeit? Ha tehát a polkorrekt Megváltó egy a zsidókkal szembeni holokausztnál is holokausztabb holokauszttól óvja a végidők emberiségét, nem lenne jóságos bölcsességéhez méltó, hogy előbb meggyőzze az önhibájukon kívül még kételkedőket?

Nem kéne előbb bizonyságot tennie róla, hogy – mindenütt jelen lévén – maga is látta működés közben a gázkamrákat, és az egyéb állítólagos zsidólikvidáló herkentyűket? Nem kellene néhány homályos szót jövendölnie arról is, hogy kik, hogyan és miért akarnák kiirtani újólag az ártatlan áldozati báránynak tűnő zsidóságot? Hogy abból a terrorista fajzatból, mely magát kiválóan álcázva, évezredek óta kegyetlenül gyötri, élősködve zsákmányolja ki, szisztematikusan ritkítja az általa alacsonyabb rendűnek tekintett gojok tömegeit, hogyan lesz újra szánalomra méltó shoácélcsoport?

S mindezek előtt nem kéne sokkal inkább az üzenőnek bizonyságot tennie arról, hogy nemcsak a család a bármely áron megmentendő érték, hanem a nemzet is? Ő nem látja őszinte híveinek jogos kétségeit: egyfajta hamis „keresztény internacionalizmus” helyett nem kellene az egyháznak újra a keresztény nemzetállamok védelmének előharcosává válnia, ahogyan ezt tette Jézus tanítása alapján, a középkor ezer éves, keresztény birodalmában? Hiszen aki a családok szilárd belső egységéért küzd, mindazonáltal nem a családok közti viszályt hirdeti; éppígy aki a szilárd nemzetállamok belső egységéért küzd, az ez által éppígy nem a nemzetek közti ellenségeskedés mellett érvel! Ezt csupán a gojoknak sugallják az amúgy rasszista és soviniszta cionisták, hogy legyöngítsék velük szembeni ellenálló képességünket. Ne ismerné fel e fenyegető veszélyt az egyház? Mért nem támogatja hát erkölcsileg a radikális nemzeti erőket? Túl sok ellenséges kém épült be soraink közé? A sovinizmus veszélyétől rettegve lett egyházunk internacionalista? (Ez épp olyan, mintha azért támogatnánk a szexuálisan nyílt házasságot, mert félünk attól, hogy az intakt családok társadalmilag elszigetelődnek, és könnyen Montaque-Capulet ellentétek alakulhatnak ki közöttük.)

Vajon nem lenne célszerűbb a katolikus egyháznak inkább újjászületnie; saját múltja és jelene valós bűneivel szembefordulnia? Például haladéktalanul elvetnie a cölibátus hagyományos, de igazolhatóan sátáni tévtanát, mely egyházi személyek tömegeit sodorta és sodorja a mai napig homoszexualitásba, pedofíliába, és egyéb nemi eltévelyedésekbe? Mért nem néz szembe az egyház végre-valahára, alázatos bűnbánattal, múltbéli tévedéseivel, melyek sajnos naponta tovább zilálják a cionista szekularizáció által már amúgy is összezavarodott nyájat? Lehet, hogy Jézus ilyenféle üzeneteket (is) sugalmazott (volna) a buzgó ír asszonyságnak, de ezen szavait ő – előítéletei folytán – talán meg sem hallotta.

Ám ennél is tovább kell mennünk, feltéve a döntő kérdést: Kinek érdeke, hogy új holokauszttól óvja „választott népét”, ezzel is fedezvén annak sátáni terveit és tetteit? Nem épp magának az Antikrisztusnak? Hiszen egy népet, melyet a kiirtás veszélye fenyeget, az ügyeletes „humanisták” nyilvánvalóan óvni fogják a nemzetközösségek előtti felelősségre vonástól is, vagy attól, hogy preventív módszerekkel megakadályozzák őket a terrorista, diktatórikus világhatalom megszerzésében. Hiszen nem szabad kockáztatnunk, hogy szegények újra életveszélybe kerüljenek… A döntő kérdés tehát: ki üzen itt, és kinek?

„Őrizkedjetek pedig a hamis prófétáktól, akik báránybőrbe jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok.” (Mt 7; 15)