Rajniss Ferenc országgyűlési képviselő az Új Magyarságban érdekes vezércikket írt „Baloldali terror Magyarországon” címmel. Egyszer már meg kell mondani nyíltan és egyenesen – írja, – hogy a demokrácia és a liberalizmus különböző jelszavaival felékesített, de lényegében zsidó fajvédelmi sajtó éppen a zsidóság szempontjából öngyilkosságra veszedelmesen hajlamos sajtópolitikát űz. Az ország keresztény tömegei növekvő nyugtalansággal, a feltámadó igazságérzet erejével és felgyülemlő haraggal nézik és látják a gyűlölettől tajtékzó örökös támadásokat minden nemzeti mozgalomnak sárba rántását, a személyi hajszákat és a hazugnál-bazugabb következtetéseket.

Hány hamis hírt röpítettek a világba számolatlanul s hány tisztességes és jogos törekvést, magyar gondolatot és vágyat tettek nevetségessé? Mélységes fájdalommal nézzük ezt a beteges állapotot. – írja tovább Rajniss, – de, ha a baloldal nem tanul valamivel több méltányosságot, emberséget, szerényebb önmegtartóztatást, s különösen, ha nem tudja belátni, hogy a jobboldal Magyarországon elpusztíthatatlan, akkor rossz vége lesz ennek a játéknak. Százezrek állanak hittel, erős meggyőződéssel a jobboldali gondolat mögött s ezeknek a tömegeknek örökös sértegetése, a vezetők meghurcolása s nyugodt munkájuk megakadályozása, pontosan az ellenkező hatást váltja ki, mint amire a baloldali támadó osztagok számítanak.

A hivatalos jelentések s a hadszíntérre kiküldött munkatársunk tudósításai alapján ismeretesek a Győri Nemzeti Hírlap olvasótábora előtt a magyar csapatok sikerei. Beszámoltunk már arról, hogy a szövetséges haderők lendületes előretöréssel meghiúsították az ellenségnek azokat a törekvéseit, amelyek a német és magyar csapatok felgöngyölítésére irányultak. A légierők, a tüzérség s a gyalogság előnyomulása rést ütött a Kurksztól délkeletre kiépített ellenséges védőövezetbe. S nemcsak, hogy megverték a fegyelmezetlen, rendetlen és harci kedvvel egyáltalán nem bíró ellenséget, hanem a támadás során több száz kilométerre vissza is szorították őket.

Ezekben a harcokban különösképpen nagy teljesítményt ért el gyalogságunk. Óriási menetteljesítmények után, rossz útviszonyok között érték el az ellenség jól beágyazott védőállásait. De amíg eljutottak idáig, felrobbantott hidakat, hídfőket, aknamezők rejtett állásait kellett megsemmisíteni, illetve elfoglalni. Sőt Tim környékén olyan váratlan gyorsasággal nyomultak előre csapataink, hogy a műszaki alakulatoknak jóformán idejük sem volt az akadályokat elhárítani.

S gyalogságunk, mely napi 50–70 kilométeres előnyomulásban volt, végezte el ezt a nagyhorderejű munkálatokat is. Timtől délre pedig 24 kilométer szélességben törték meg az ellenség ellenállását. A mi véreink, dunántúli honvédek! Nem csoda, ha ezzel a mindent elsöprő lendülettel szemben a vörös sereg még védekezésre sem gondolhatott. Sorjában bújtak elő fedezékeikből s feltartott kézzel jöttek át: megadták magukat.

Az erdőszéleken, a támadás tüzében, az úttalan utakon, falvak és városok közelében, éjjel s nappal egyaránt százával futottak hozzánk állatias kinézésű, rongyos ruhájú emberek. S besorakoztak a többiek közé. A fogoly-csoport egyre nőtt. Mire a támadás befejeződött, ezen a szakaszon 5000 orosz várta, hogy elvigyék a fogolytáborba. Sok közülük önként jött át egy századunk hírverő kocsijának hangjára, amely az első vonalban orosz nyelvű felszólítással zavarta meg soraikat. A hangszóró hangja 2 kilométerre is elbömbölt, szinte túlharsogta a puskák, a géppuskák ordítását. Az erkölcsi hatás leírhatatlan volt. A „küzdők” eldobták fegyverüket, fehér kendőt lobogtattak s úgy futottak át a magyarokhoz. De többet a harc során fogtak el.

Az erre illetékes tiszt és karpaszományos tizedes, mint tolmács, még a kora hajnali órákban hozzákezdett a foglyok kihallgatásához. – Nem lehetne vázolni egyenként a foglyok kihallgatását, csupán a legjellemzőbb és legjobban kirívó eseteket vesszük tollra, hisz majdnem mindegyik hangoztatta: nem tudja, miért harcol.

Amint elővezetik őket, remegő csapatot látunk magunk előtt. Szemükben állatias félelem, hogy megkínozzák s utána azonnal kivégzik őket A szovjet propaganda ugyanis ezt tanította a magyarokról. Bambán, kifejezéstelenül néznek maguk elé. Egy hetes szakáll keretezi a piszkos arcot. Gyűrött sapkájukat szinte megemeli a tetű. Zsebben sötétkék vászonkötésű könyv rejtőzik: a katona könyvecske. Rajta szovjet csillag. A könyvekben pontos adatok a tulajdonosa nevéről, rendfokozatáról, felszereléséről, csapattestéről és kiindulási pontjáról. Előkerül a jegyzőkönyv s máris folyik a kihallgatás...

Az első, aki elénk kerül, tagbaszakadt férfi. Munkás kinézésű. Ruhája rongyaiból alig tudja előszedni katonakönyvét. Reszket a keze, amikor odanyújtja a gyakorlott tolmácsnak. Kis motyóját, amit még nála hagytak, szorosan magához húzza, mintha ezzel is védekezni akarna a kérdések elől.

– Neve: Josip Jevgenics Kilenko. Huszonöt éves, gyári munkás. A taóriai kormányzóság egyik falujából való. Már egy éve katona, de nem tudja, hol van, kik a tisztjei, miért éhezik s harcol. Csak a politikai biztosok vasszigora tartotta vissza őket eddig is a szökéstől. De ugyanolyan szigorúak s brutálisak a parancsnokaik is. Megemlítette a kérdésre azt, hogy az egyik katonát, mert nem tolta elég gyorsan az ágyút, ott azonnal fejbelőtték. Így próbálja a szovjet rendben tartani katonáit...

Cigaretta kerül elő s ennek füstjénél jobban fölenged zárkózottsága. Nagyokat szív az erős cigarettából.
Elmondja a továbbiakban, hogy már napok óta éheznek. A napi kenyéradagot ugyan megkapják, de a kőkemény, fekete kenyér szinte ehetetlen. Ezenkívül csak levest kapnak. Nincs más. A levest csalánból készítik. Hogy mégis élni tudjanak, lopni mennek. Amerre elvonulnak, a kerteket, a házakat fosztják ki.
A menekülésük pánikszerű volt. Annyira, hogy utászaik, a visszavonulók elől felrobbantották a hidakat. Így történt azután, hogy egy szakács különítmény 23 személlyel a magyarok fogságába esett. S amikor már úgy látták, hogy hadseregük egészen körül van véve magyarokkal, ők lemaradtak az erdőben s önként jelentkeztek a tábori csendőröknél.

Nagyon érdekes s a szovjet propagandára jellemző az, amit a vörös katonák hangulatára és felvilágosítására mondott. Szerinte a katonák hangulata: rossz! Vezetőik a vereségek hírét elhallgatják előlük, s mindegyik csapat csak a saját tapasztalataiból mer következtetni a harcok állására. A hátsó részek, amelyeket még nem ért a támadás, bíznak. Arra hivatkoznak, óriási mennyiségű hadianyag érkezik Amerikából s az megmenti őket. Hát ebből azt is lehetett kivenni, hogy már nem is a saját cikkeikben és erejükben bíznak, hanem „hűséges” szövetségesük támogatásában.
Amiket még ezek után mond, sablonos. Nem volt kommunista, voltaképp azt sem tudja, mi az. Csak annyi jutott tudomására, hogy megfenyegették, ha elszökik a „honvédelem” elől...

Közben körülnézünk az udvaron. Hosszú sorokban állnak, ülnek, feküsznek a foglyok. Jellegzetes csúcsos sapkájuk a szemükbe lóg. Most egy mokány kinézésű férfi áll a tolmács előtt. Érdemes rá felfigyelni.

A neve: Mihail Davidovics Duldakov, 30 éves. Szovhosz termelési tisztviselő. Magas, fekete. Vad elszántság a szemében. Hasonlít a csapdába került rókához, mely még az utolsó pillanatban is szökni próbál. Annak ellenére, hogy ruhája piszkos, rongyos, valami intelligenciát veszünk észre rajta.
Nem mondja, de feleleteiből kiviláglik, hogy meggyőződéses kommunista. Különben foglalkozása is erre utal. Ugyanis a Szovhosz tisztviselője csak belső, bizalmi férfi lehetett. Feladata volt a szabotázst megakadályozni. Cinikusan válaszol a kérdésekre. Úgy látszik, hogy félre akarja vezetni a kihallgatást végzőket. De amikor látja, hogy nincs kiút, kényszeredetten vall.

Harc közben fogták el. Még kezében szorongatja a puskáját, amely már üres, kilőtte belőle a töltényeket. Hány magyar fiút ölhetett meg? Még ma is abban bízik, hogy győzni fognak. Szerinte a katonák hangulata kitűnő. Majd mentegetni próbálta helyzetüket.

Gyorsan végeztek vele. S sorba következtek ezek után a többiek. Átlagban 2–10 percig tart egy-egy fogoly kihallgatása. Bizony alaposan kifáradnak tisztjeink, míg a kihallgatás hosszú és körülményes munkáit befejezik.

Azután hátraviszik őket a táborba. Velük mentünk. Szögesdróttal körülvett faépületben helyezték el őket. Jó idő lévén, egyelőre az udvaron maradhattak. Azután megkapták az ebédjüket: napi 300 gramm kenyeret s a rendes napi melegétel porciót. Úgy hálálkodtak, hogy bizony meghatott mindnyájunkat…

Még bennünk zsongott a fogolytábor hangulata, amikor visszaindultunk állomáshelyünkre. Útközben poros, barnásan kígyózó tömegre lettünk figyelmesek. Amint közelünkbe értek, közölték velünk, hogy ezek tiszti foglyok. S a tömegben három férfiruhás nőt fedeztünk fel. Az egyik eton, a másik kettő bubifrizurát viselt. A fiatal, alig 20 éves szovjet amazon magas rangú katonája a vörös hadseregnek: zászlóaljparancsnok. Szemét lesüti, majd gőgösen elfordítja, amikor megnézzük. A másik mosolyogni próbál, de a parancsnok „úr” orosz nyelven irtózatosan lehordhatja, mert egyszerre elhal társnője arcán a mosoly. A másik kettő orvos-hadnagy volt.

Feltűnő eset a vörös hadseregben, hogy tiszt fogságba esik. Mielőtt ez megtörténhetne, agyonlövik magukat. Úgy látszik, a magyar csapatok gyors előnyomulása még ettől a kegytől is megfosztotta őket, így került 80 tiszt magyar fogságba. S ami a legérdekesebb: a tisztek nagy része zsidó, akik azonban nem a harcos csapatoknak voltak tagjai, hanem a politikai biztosok, lázítók és uszítók szerepét játszották.

Dr. Gerő László zászlós, honvéd haditudósító század

(Kuruc.info)