Győri Nemzeti Hírlap, 1938. szeptember 6.

(K. B.) Somogyország székvárosában nyilatkozott vasárnap a miniszterelnök a külső és belső politikai helyzetről és a kormány munkatervéről. Ez a politikai megnyilatkozás túlnőtt a vidéki gazdagyűlés keretein, sőt kihatásában túlszárnyalta az ország határait is, mert szerves alkotóelemként illeszkedik bele azokba a korszerű törekvésekbe, amelyekkel az idők jelét megértő népek és országok az új Európa arculatának kialakításán fáradoznak.

Győr után Kaposvár; Darányi Kálmán után vitéz Imrédy Béla... Az a politikai program, amely e két névhez és helynévhez fűződik, a néhai vitéz Gömbös Gyula által fundált alapon épült. Győr históriai előzménye Kaposvárnak és a kaposvári beszéd a győri beszédben leszögezett irányelvei logikus következménye: folytatása és továbbfejlesztése.

Ez az esztendő a kilencszáz éves magyar királyság jubileumának éve. Az ünnepségek, amelyek fényében és káprázatos pompájában felködlött dicső múltunk tündérszép délibábjai, már elmúltanak, hogy nyomukban a jelen munkás hétköznapjai állítsanak újabb, meg újabb feladatok elé valamennyiünket, akik e megmaradt földdarabon jobb jövőt akarunk teremteni. Ez a jövő olyan mértékben lesz jobb és különb a jelennél, amilyen mértékben teljesíteni tudjuk kötelességünket.

Az ünnepek elmúltával, hétköznapokat élünk ismét, de ezek eseményteljes hétköznapok. Vitéz Imrédy Béla szavait idézve: „Ezeknek a napoknak az eseményeiben a történelem szelét érezzük suhogni körülöttünk.” De a történelem szele suhog a miniszterelnök beszédéből is, azokból a megállapításokból, amelyekkel felállítja a diagnózist és azokból a bejelentésekből, amelyekkel az orvoslás egyedül helyes módjaira mutat rá.

De nem elég csak a diagnózist felállítani és megkeresni a bajokra megfelelő orvosszereket, hanem alkalmazni is kell azokat. A miniszterelnökben – miként határozott kijelentései tanúsítják – megvan az elszánás, hogy végre is hajtja azt az operációt, amit szükségesnek tart. Ez az operáció lehet fájdalmas, de hogy szükséges és hogy végrehajtásához itt a tizenkettedik óra, az vitathatatlan.

Az egész világ átalakul körülöttünk. Európa egy nagy szociális megújhodás jegyében készül újjászületni. Mi magyarok, akik államunk megalakulása óta részt vettünk és nem egyszer döntő hatással Európa sorsának alakításában, ezúttal sem vonhatjuk ki magunkat a közös munkából. Tartozunk ezzel nemcsak a mi népünknek, fiainknak és unokáinknak, de Európának is.

A jövő boldogabb világának kialakításához a mainál szerencsésebb, kedvezőbb atmoszféra megteremtése szükséges. Ez pedig csak a népeket elkeserítő igazságtalanságok megszüntetésével és a háborús okok kiküszöbölésével történhet. Tehát igazság kell és béke, hogy rend legyen. Igazság és béke az irányelve a magyar külpolitikának, – kiáltotta világgá a kaposvári emelvényről vitéz Imrédy Béla. Lehet-e, hogy erre a két posztulátumra Európa, sőt a világ minden népe ne törjön ki harsogó helyeslésben? Lehetséges-e, hogy akadjon e földkerekségen jószándékú ember, aki mást akarjon, mint igazságot és békét?

Igazság és béke – ez nemcsak külpolitikánk vezérelve, de annak az alkotómunkának is, amelyet a Gömbös, és Darányi vágta ösvényen továbbhaladva vitéz Imrédy Béla inaugurált. Szociális igazság és társadalmi béke megteremtése lobog a kormányférfiak szeme előtt, amikor ennek a sokat szenvedett országnak a népét a mainál jobb, emberibb életszínvonalra akarja emelni, amikor meg akarja szüntetni a nagy aránytalanságokat és eltolódásokat ember s ember sorsa között. Egészségesebb birtokmegoszlás, telepítés, családi munkabérek, a közegészségügy javítása, a népbetegségek elleni fokozott- küzdelem, a gyermekhalandóság ijesztő arányszámának leszorítása, tej- és cukorakció a gyermekeknek, a család hatályosabb védelme az örökösödéssel kapcsolatban, az adóterhek arányosabb megosztása, mindezek nemcsak tervek, hiú ábrándok, hanem olyan feladatok, amelyek már a legközelebbi jövőben megvalósításra kerülnek.

A nagyszabású szociális tervek csak akkor valósíthatók meg és csak akkor teljesedhetnek ki a várt sikerrel, ha biztonságban fejlődhetnek gyermekeink és biztonságban élhet népünk. Hogy befelé dolgozhassunk, kifelé, a határainkon őrködni kell biztonságunkon, nehogy a háborús pszichózis apokalipszis-lovasai váratlanul megzavarhassák békés nemzetregeneráló munkánkat. Fejleszteni, izmosítani kell hadseregünket és az utánpótlás emberanyagát a kellő edzéssel elő kell készítenünk a nemzetvédelem nagy és áldozatos feladataira, hogy méltók lehessenek apáikhoz és őseikhez, akik vérüket hullatták az ő boldogságukért. Ezzel a célzattal kell tehát átalakítani a leventeintézményt. A magyar fajt egy évezred óta annyira jellemző, dicső katonai erények ébrentartása céljából a katonai szolgálatból kikerültek számára lövészegyesületekben kell teremteni alkalmas keretet a további edzésre.

Ebben a bölcs, előrelátó, fajtánk szeretetéből fakadó gondoskodásban mintha évezredes történelmünk fájdalmas és mégis fölemelő nagy tanulsága elevenedne életre. Hiszen így élünk mi mindig itt, a Kárpátok alján és a Duna–Tisza közén egy évezred óta: kard volt mindig az egyik kezünkben, míg a másikkal építettük a jövőnket.

Múltunk a nagyszerű tanúságtétel ami, hogy így és ezen az úton biztosítani tudjuk a jövőben is nemzetünk létét, fönnmaradását és boldogulását, az igazság és béke jegyében.

 

– Jó egy esztendeje a szomszédos államokkal tárgyalásokba bocsátkoztunk egyes olyan kérdések elintézése érdekében, amelyek ezen államokhoz való viszonyunk normalizálódásának útjában álltak. E tárgyalások célja részünkről elsősorban az volt, hogy az utódállamokban élő magyarság sorsának javításához hozzájáruljunk és annak előfeltételeit megteremtsük. Ez a kérdés mindig homlokterében állott a magyar külpolitikai érdeklődésnek, de különös aktualitást nyert ma az északi szomszédállamban élő magyarság sorsának rendezése.

Ma már az egész világ előtt ismeretes az a sokáig rejtve maradt tény, hogy ennek a szomszéd országnak a struktúrája egészen együttes lélekszáma meghaladja a cseh nemzetnek lélekszámát, úgyhogy tulajdonképpen nemzetiségi államról van szó, amelynek keretében az egyes nemzetiségek jogállása és életformája tekintetében egészen különleges rendezés van helyén.

A kisantant három államának bledi konferenciájáról kiadott közlemény vázolja azt az állapotot, amelyhez e tárgyalások eljutottak s amelyet néhány szóval röviden jellemezni kívánok.

A tárgyalások során azt az álláspontot foglaltuk el, hogy a fegyverkezési egyenjogúság magától értetődő jog, amelyet a nemzetközi politika mai állapotában, amikor a fegyverkezések korlátozására irányuló törekvések csődöt mondtak, egyetlen államtól sem lehet megtagadni. Ennek a magától értetődő felfogásnak elfogadásától egyes államok, sajnos, még távol álltak s a tárgyalások eredményét abban látom, hogy a bledi konferenciáról kiadott közlemény szerint ez a felfogás polgárjogot nyert eddigi ellenzőinek körében is.

A tárgyalások tehát ezidőszerint odáig jutottak, hogy a kisantant három állama készségét fejezte ki arra nézve, hogy Magyarország fegyverkezési egyenjogúságának elismerése tekintetében diplomáciai úton nyilatkozatot tegyen, amivel párhuzamosan úgy ez a három állam, mint Magyarország újból megtették volna azt az 1928. évben létesült, úgynevezett Kellog-paktumban foglalt nyilatkozatot, amely szerint az egymás közötti viszonyban az erőszak fegyveréhez nem nyúlnak.

Ezeknek a nyilatkozatoknak létrejötte azonban függővé van téve oly nyilatkozatoknak a megtételétől, amelyek az utódállamok területén élő magyarság sorsa szempontjából bírnak nagy jelentőséggel, és amelyek az ebben a vonatkozásban, valamint netán egyéb vonatkozásokban fennálló zavaró körülmények kiküszöbölésére irányuló hajlandóságát szegezték volna le a tárgyaló államoknak. E tekintetben azonban megegyezés nem jött létre és ezért a bledi konferenciáról kiadott közlemény mindössze csak azt fejezi ki, hogy az esetben, ha egy ilyen minket kielégítő nyilatkozat tekintetében a megállapodás létrejönne, úgy a tárgyalási anyag egészére nézve is létrejöhet a megegyezés s ezzel megteremtődhetik az előfeltétele a három utódállam és Magyarország közötti viszony normalizálásának.

Felesleges talán hangsúlyoznom, hogy ezek a megállapodások csak addig jelenthetnek élő valóságot és csak addig jelenthetnek értéket a Duna-medence államainak együttélése szempontjából, ameddig az utódállamokban élő magyarság sorsának alakulása megfelel annak a szellemnek, amelyben ezeket a nyilatkozatokat megtenni hajlandók vagyunk.

Szükségesnek tartottam, hogy a magyar közvélemény előtt is megvilágítsam az idevágó tárgyalások anyagát és a konferenciáról kiadott közleményt, hogy a hazai közvélemény megismerje azt az engesztelékeny, de a nemzeti érdekeket és a nemzet méltóságát szem elől soha egy pillanatra nem tévesztő szellemet, amely külpolitikánkat irányítja.

Ez a magatartásunk teljes megértésre talált a velünk baráti viszonyban élő államoknál. Ciano gróf olasz külügyminiszter Kánya külügyminisztert táviratilag üdvözölte az elért sikerért, a német sajtó szintén ennek megfelelő visszhangot adott s Lengyelország baráti hangját is hallhattuk sajtóján keresztül. De megértésre és méltánylásra talált ez az eredményünk a nyugati hatalmak közvéleményében is, az azt visszatükröző sajtó kommentárjain keresztül.

– A közelmúltban jelent meg a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatékonyabb biztosításáról szóló törvény végrehajtásával kapcsolatban négy rendelet, amelynek a sajtókamarának és a színművészeti és filmkamarának felállításáról intézkednek és működésüket szabályozzák. Ezzel betetőzést nyert az a jogi szabályozás, amelynek célja, hogy a zsidóságnak a hazai gazdasági és szellemi életben elfoglalt és egészségesnek semmiképpen nem mondható, túlzott befolyását arra a mértékre szorítsa vissza, amely a nemzeti érdekei szempontjából kívánatosnak és a társadalom békéje szempontjából múlhatatlanul szükségesnek mutatkozik.

Egyes körökben talán csalódást keltett az, hogy ez a kormány a törvény rendelkezéseit szigorú pontossággal, a törvényt létrehozó elgondolásoknak maradéktalanul érvényesítésével hajtotta végre. Végrehajtotta pedig nemcsak azért, mert az előző kormány által kezdeményezett törvényes rendezést magára nézve erkölcsileg kötelezőnek tartotta, – ami természetes is, hiszen számosan tagjai voltunk az előző kormánynak és ugyanarra a pártra támaszkodunk – hanem végrehajtotta abban a meggyőződésben, hogy ezzel szolgálatot tesz a nemzetnek és szolgálja azt a jogbiztonságot, amelyet éppen e törvény ellenzői annyira hangoztatnak, mint kívánságot.

Abba a nagy munkába, amelybe minisztertársaimmal együtt szívvel-lélekkel belevetettük magunkat, be kellett avatnom ennek az országnak egész társadalmát. Azt akarom, hogy mindnyájan tudják és lássák, hogy itt a mélyreható belenyúlások egész soráról van szó!

Hogy valóban nagyszabású átépítés folyik, hogy a nemzetnek a háza új időknek új viharaival dacolni tudjon. Ez a munka távolról sincs lezárva és még sok más intézkedés fogja követni , de a gyökerekhez már sok helyen hozzányúltunk és hozzá fogunk nyúlni mindenütt, ahol erre szükség van.

– Amikor egy ünnepi alkalommal Szent Istvánról megemlékeztem, azt a kifejezést használtam, hogy műve forradalmi jelentőségű változást jelentett s most is mondhatom, hogy a munka, amelyet megkezdtünk és amelynek egyes kiemelkedő pontjait itt önök előtt nagy vonásokban végigvonultattam, forradalmi jelentőségű változásokat hoz létre a magyar életben.

– De ugyanúgy, mint Szent István tette, mi is ezt a munkát nem forradalmi úton akarjuk véghezvinni.? Vagy, ha úgy tetszik, mondhatjuk akár azt is, hogy forradalmat csinálunk, de csodás forradalmat, amelyet, ha megvalósítunk és úgy valósítunk meg, ahogy akarjuk, a történelemben példaként fogják emlegetni, mint a huszadik századnak nagy magyar csodáját, amikor egy nemzet minden fia, a legnagyobbtól a legkisebbig, megérzi és meglátja az utat, amelyet követelni kell, amikor egy osztály, nem egy párt, nem egy vidék, nem az idősebbek és nem fiatalabbak verekszik ki sokszor türelmetlen és véres harcokban a maguk igazát és juttatják érvényre a megújulás akaratát és elgondolását, hanem a nemzetnek egésze ébred új életre és ki-ki önmagát legyőzve hozza meg áldozatát: a nagyok, a tehetősek, a naposabb oldalon levők azzal, hogy vállalják a terheket, a kicsinyek, a szűkölködők, a várakozók és vágyakozók azzal, hogy fékezik türelmetlenségüket és mind-mind elindulnak együtt a vezért, a mi Kormányzó urunkat hűséggel követve azon az úton, amelyet a nemzetre egy ezredév óta vigyázó Gondviselés egyre kézzelfoghatóbban rajzol elénk.

– Hetek és hónapok óta figyelem ennek az országnak az életét olyan vártáról, ahonnan messze lehet látni, sokat olvastam, sok emberrel beszéltem és sok olyan beszédet is hallhattam, amely nem hozzám volt intézve és meghallottam olyan vágyakat és olyan beszédet is, amelyeket talán el sem mondtak, hanem valahol a lélek mélyén elfojtották. És ebből az a szilárd meggyőződés kristályosodott ki bennem, hogy elenyésző kivételektől eltekintve, – akik mindkét végleten megtalálhatók – mi, magyarok, nem vagyunk olyan messze egymástól.

Semmi esetre sem vagyunk olyan messze, hogy ne tudjunk együtt dolgozni, együtt érezi, különösen most, amikor nagyobb szükség van, mint valaha volt arra, hogy együtt meneteljünk. Programot adtam, sőt nemcsak azt: megvalósítást jelentettem be! Ennek a birtokában keresem a magyar kezeket, aki igaz lelkében vállalja, elfogadja a keresztény nemzeti, jobboldali szociális gondolat jegyében való megújulásnak ezt a programját és nem nézem azt, hogy milyen jelvényt hordott eddig.

– Nem a múltat kell most néznünk, hanem a jövőt, amely előttünk áll! Amikor ezt a szívem mélyéből fakadó kívánságot kimondom, az őszinteségnek és a tisztességes nyílt beszédnek jegyében azt is meg kell mondanom, hogy együtt csak úgy tudunk menetelni, eredményt csak úgy tudunk elérni, ha fegyelmet tartunk, ha megbecsüljük egymást és ha a szabályokat és a tekintélyt, amelyet Isten és hazánk törvényei szabtak elénk, tiszteljük.

– Nem akarok diktálni, de addig, amíg az első magyar ember, Kormányzó urunk bizalmának és a többi alkotmányos tényező támogatásának birtokában ezen a helyen állok, vezetni kötelességem és eltökélt akaratom.

Nem fojtom el a tárgyilagos bírálatnak a hangját, de a destrukciónak, a tekintélyrombolásnak és csak a pusztításra vezető ösztönök felkavarásának meg kell szűnnie, mert a bomlás miazmáival mérgezik a levegőt s mérgezett légkörben dolgozni lehetetlen. Ezért nekem és minisztertársaimnak kötelességünk, hogy a légkört tisztán tartsuk! Komolyak az idők és komolyak a szavaim.

Erős a hitem és a reményem, hogy minden magyar fül megérti ezeket a szavakat, hogy a levegő tiszta marad s nem fog sor kerülni arra, hogy a talán fájó szívvel, bár a kötelességünk tudatában közbelépjünk.

Erős a hitem és reményem azért is, mert bízom benne, hogy ebben a tiszta légkörben a pártok korlátai felett össze fognak fonódni a magyar kezek.

 

1942. szeptember 6.

1944. szeptember 6.

Bécs, szeptember 5. MTI. A katonai helyzettel foglalkozva a német lapok a nyugati arcvonalra helyezik a fősúlyt. A keleti arcvonal eseményeiről csak kevés szó esik. A jelenlegi elszakadási mozdulatoknál fontos szerepet játszik a politikai helyzet. A német védelmi erő eddig az egész európai térség védelmének szolgálatában állott, amelynek nemzetei nagy többségükben Németország szövetségesei voltak. Ezeknek a nemzeteknek egy része áldozatul esett a mostani idegpróbának és hátat fordított volt szövetségesének abban a reményben, hogy a bolsevizmus ezért enyhébben bánik majd vele. Hogy ezek a remények mennyire hiú reményeknek bizonyultak, az közben minden egyes esetben bebizonyosodott. A következményeket és épp úgy a felelősséget is kizárólag maguknak e népeknek kell ezért viselniök. A német hadvezetés viszont abba a helyzetbe került, hogy a hűen kitartó szövetségesek bevonásával a védelemben csupán Európa belső részére szorítkozzék. Ezáltal jelentős erők szabadulnak fel a közvetlen védelem feladataira