Az elmúlt napokban egy bizonyos Szalay László tollából Irodalomtörténet és hungarista hazugságok cím alatt Sértő Kálmán életével és költészetével kapcsolatban olyan hamisítások és ferdítések láttak napvilágot, amelyek mellett már nem lehet szó nélkül elmenni. Az esetet súlyosbítja, hogy ezek az írások nem egy liberális vagy baloldali lapban jelentek meg, hanem egy fontos nemzeti radikális hírportál, a Nemenyi.net közölte őket, ahol Szalay László jelenleg fő publicistának számít.
A Sértő Kálmán megítélésével és kisajátításával kapcsolatos vita nem új keletű, és a Püski Kiadó gondozásában, Medvigy Endre szerkesztésében még 1996-ban megjelent, Hírért megszenvedtem című Sértő-kötet körül kirobbant vitához vezet vissza. Annak idején Dobszay Károly keveredett heves polémiába Medvigy Endrével, és két írásában is a költő életművének meghamisításával vádolta meg a Püski-kiadás szerkesztőjét. Mivel Szalay László most egy másik vita keretében szinte egy az egyben Medvigy Endre egykori téziseire támaszkodik, szükségesnek látjuk az érem másik oldalának bemutatását, és Dobszay Károly kritikai meglátásainak újraközlését, amelyek annak idején először a Magyarok Vasárnapja című emigrációs lapban láttak napvilágot, majd a Magyar Rezervátum kiadásában két füzet formájában is megjelentek. Íme az első füzet:

Dobszay Károly: Az igazság védelmében
Ki volt Sértő Kálmán?
Valamikor úgy gondoltam, hogy a hamisítás, csúsztatás, elhallgatás kizárólag a kommunisták fegyvertárába tartozik. Az utóbbi időben azonban kénytelen voltam belátni, hogy ezt a fegyvert némely magát előszeretettel „nép-nemzetinek“ feltüntető csoport is szívesen alkalmazza, elfelejtve Deák Ferenc örök érvényű szavait az írást művelők népes táborához: „Uraim, hazudni pedig nem szabad!“
Ezek a gondolatok vibráltak a fejemben, amikor émelygő gyomorral végül letettem a Püski Kiadó tavaly karácsonyra megjelentetett Sértő Kálmán: Hírért megszenvedtem című verseket, naplót és elbeszéléseket tartalmazó kötetét. 
Amikor tavaly nyáron értesültem róla, hogy Püskiék végre tervbe vették ennek a jobb sorsra érdemes, fiatalon elhunyt, és '45-óta otthon agyonhallgatott költő műveinek az újbóli kiadását, furcsa öröm futott át a szívemen. Már csak azért is, mert az emigrációban azon kevesek közé tartoztam, akiknek régóta szívügye volt Sértő Kálmán szellemi hagyatékának az ápolása. Ezt bizonyította az a kis kötet is, amely 1986-ban Sértő Kálmán versei címmel és Fiala Ferenc előszavával Dortmundban látott napvilágot, és amely a kanadai Sértő Kálmán Emlékbizottság által Utolsó roham címmel korábban megjelentetett, szintén szegényes kötet mellett ötven év alatt az egyetlen kiadás volt, amely megpróbálta újra kiásni az irodalmi tömegsírba taszított költő szellemiségét.
És most szomorú vagyok. Nagyon szomorú. Szegény Sértő Kálmán... Nem elég, hogy rövid életében is csapások záporában volt kénytelen alkotni, most még halálában is meggyalázzák. Mert a Püski-kiadást a legnagyobb jóindulattal sem lehet másnak nevezni, mint a hamisítás, ferdítés, elhallgatás iskolapéldájának. A kiadó és főleg az anyagot összeállító és utószóval ellátó Medvigy Endre egy nagyon fontos dolgot elfelejtettek: ha már hazudnak, hamisítanak, akkor azt úgy kellett volna csinálni, hogy ne jöjjenek rá. Így azonban úgy jártak, mint az a bizonyos ember a sánta kutyával... 
Miről is van szó tulajdonképpen? 
Ha valaki nem ismeri ki magát Sértő-ügyben – és az otthoni olvasóközönség nagy része ismert okok miatt sajnos ide tartozik –, akkor a kötet átolvasása után rögtön az a kérdés merül föl benne, hogy: mi a fenének volt egyáltalán ötven évig indexen Sértő Kálmán? Mert ebből a válogatásból egy kimondottan filoszemita, a zsidók által felkarolt, de később „utat tévesztett“ szerencsétlen költő képe bontakozik ki, akit a nyilasok kihasználtak, és pártérdekből megpróbáltak kisajátítani. Még jó, hogy nem csináltak belőle is kommunista ellenállót, ahogy azt a másik szerencsétlen sorsú nagy magyar költővel, József Attilával tették.
Szerencséje a kiadónak és az „összeállító“ Medvigy Endrének, hogy Sértő valódi felkarolója és támogatója, a „nyilas“ Fiala Ferenc már nincs az élők sorában, mert tőle méltó választ kaptak volna. Így kénytelen vagyok szerény képességeimmel magam rámutatni azokra a hazugságokra, csúsztatásokra, hamisításokra, amelyek mellett az igazság védelmében már nem lehet szó nélkül elmenni.
Szőcs Zoltán évekkel ezelőtt már megpróbálta a Hunnia hasábjain Sértő „nyilastalanítását“, de akkor úgy véltem, hogy a különben kitűnő cikkíró és Szabó Dezső-szakértő valószínűleg ismeretek hiányában, hamis forrásokra támaszkodva esett ekkora tévedésbe. Annak idején méltó válaszban részesült Major Tibortól a Szittyakürt hasábjain, de ez sem akadályozta őt abban, hogy később Wass Albert esetében is beleessen ugyanabba a hibába, egy, a Funtineli boszorkány című könyvnek szánt kritikájában, amely a Havi Magyar Fórumban látott napvilágot. Remélem, azóta Szőcs Zoltán is belátta, hogy aki nem tud arabusul, az ne beszéljen arabusul...
A Püski-kiadás esetében azonban már nem beszélhetünk véletlen melléfogásról, hisz, ahogy a függelékben fel van sorolva, az összeállítónak majdnem minden forrásanyag rendelkezésére állott a válogatáshoz. És itt van a kutya elásva! Ahhoz, hogy ennek ellenére az egész így sikeredett, profi szakértelemmel végrehajtott tudatos hamisításra volt szükség, amit Medvigy Endre szinte az orwelli történelemátírás precízségével el is végzett. Célja a múltat utólag úgy korrigálni, ahogy azt egyes érdekcsoportok mítoszteremtése a jelenben megkivánja. Mert mi másra vezethető vissza például az a versválogatás, amelyből többek között Sértő összes nemzeti érzelmű, igazán híressé vált verse hiányzik, a Felkelőkről címűtől a Kívánságon át egészen az Utolsó rohamig? (Mert „úgymond hazafias, vallásos verset alig is írt“, vagy ha igen, akkor ezek „nem éppen szerencsés versek“ voltak!!!) Már ebből is világosan látható, hogy itt nem a költő életművének akartak emléket állítani, hanem az ország mai urainak szája ízéhez igazítva „szalonképessé“ csonkították, elhallgatva, letagadva 1938-as metamorfózisának minden későbbi gyümölcsét. Főleg egy olyan Sértő-arc kifaragása, ahol a filoszemitizmus kidomborítása áthatja egész életútját, teljesen hamis, mert elhallgatja, hogy mi volt a valóság és főleg, hogy hova is vezetett: a híres Köpönyegfordítás című, mindent leleplező írásához és az ezt követő ébredéséhez, amit Medvigyék - természetesen tudatosan - szintén elhallgatnak. A „Napló“ szövegéből – a költő „saját“ fejtegetései alapján – még azt is megtudja az olvasó, hogy a baranyai parasztgyerek egynegyed részben valószínűleg zsidó(!) származású. Egy megcsonkítatlan kötetből erre a kérdésre is méltó választ kapnánk. Ha Sértő Kálmán olyan lett volna, ahogy ez a válogatás bemutatja, akkor '45 óta roskadoznának köteteitől az otthoni könyvesboltok polcai. De mivel ez nem így van, ebből egyenesen következik, hogy a Püski-kiadás Sértő-alakja nem fedi a valóságot.
Mikor látják már be az otthoni önjelölt mítoszteremtők, akik esetleg a költőnek valaha egy nagyfröccsöt fizettek, vagy felsegítették a kabátját, hogy ez még nem jogosítja fel őket arra, hogy több kiló papír bepiszkításával nyilatkozzanak, és megpróbálják a költő valódi lényének meghamisításával saját magukat annak árnyékából előretolva halhatatlanná tenni? Mert az igazság – akár letagadják, akár elhallgatják, akár meghamisítják – attól még igazság marad! 
És most lássuk a tényeket. 
Való igaz, hogy az 1910. szeptember 29-én a baranyai Bisse községben született és az ottani szőlőhegyek lankáin felcseperedett parasztgyereket, miután egy tarisznyára való versével 380 kilométert legyalogolva a fővárosba érkezett szerencsét próbálni, a magyar irodalom sötét szelleme, „a melegszívű mecénás“ Hatvany Lajos „báró úr“ karolta fel és irányította tovább a „szimpatikus Klár Zoltán doktor úr“ karjaiba, aki az idő tájt a Társadalmunk cimű, botrányairól hírhedt, a csatornák szellemiségét tükröző revolverlapot (Medvigy szelíden csak pletykalapnak említi írásában) szerkesztette. Itt jelentek meg Sértő első versei is 1932-ben, a „báró úr“ bemutató írásának kíséretében, minek következtében a költő akaratlanul is évekig ennek a társaságnak az elkötelezett kirakati bábujává vált.
A két „lelkiismeretes támogató“ segítségével felfedezte a baloldal, és rövid egy év alatt nemcsak Klár lapja, de a Népszava, a Pesti Napló meg a többi körúti lap is hozta verseit. De – írja Gellért Vilmos, a költő halálig hűséges barátja Sértőről szóló könyvében – hiába volt a pénz, hiába a kávéház, a mulató, a színház, a fényes esték sorozata, ha kihunytak a fények, egyedül maradt, társtalanul a nagy pesti kőrengetegben. Eleinte tetszett az új életforma. Támogatói megismertették vele az éjszakai életet, és nagyokat vihogtak az ártatlan lelkű parasztfiú meglepődésein. Már otthon elkezdett inni, de a pesti bárokban rászokott a tömény alkoholra. Közben fáradhatatlanul írta verseit, és császárnak érezte magát. Nem vette észre, hogy a körúti újságok és mecénásai szemében inkább szenzáció, mint irodalmi meglepetés volt. Bárokba, kabarékba vitték, és egy szép napon azt kívánták tőle, hogy piros mellényben, széles parasztgatyában és fokossal szavaljon verseket az egyik pesti kabaré közönségének. Sértő naivan körülnézett, de azután fennakadt a szeme a gúnyos szemeken, és akkor megtudott mindent. Hogy csak falusi virág a szenzációhajhászok kabátján, ami ha elhervad, eldobják. Betuszkolták az akkor divatosnak számító „népi költők“ kasztjába, amiről Sértőnek megvolt a maga külön véleménye: „Nem tartom magamat népi költőnek, akit a származása alapján be lehet skatulyázni. Ez olyan, mintha Petőfit a mészárosok költőjének neveznénk csupán azért, mert apjának ez volt a foglalkozása. Én egyszerűen: magyar költő szeretnék lenni.“ Mindenesetre Sértő Kálmán életútja a Társadalmunk szerkesztői szobájából egyenes úton haladt feltartóztathatatlanul az önpusztítás irányába. Egymásnak adogatták „az új népi tehetséget“ az akkori idők liberális nagyságai, és valójában nekik köszönhető, hogy ez a naiv őstehetség néhány év múlva már majdnem teljesen elmerült a budapesti kocsmák, mulatók mocsarában. „Három év az aszfalton“ címmel még naplót is írattak vele, ami a Társadalmunk hasábjain folytatásokban látott napvilágot, stílusát nézve teljesen idomulva a klárzoltáni szellemiséghez, s amiről Sértő később beismerte, hogy tulajdonképpen nem is ő írta. A Püski kiadás naplószövege – amit Medvigy szükségesnek látott teljes terjedelmében fölvenni az összeállításba – szinte már csöpög a „jótevő zsidók“ tömjénezésétől, sőt azt a bődületes hibát is elköveti, hogy a „nyilasok“ ostorozását is Sértő szájába adja. Az persze már mellékes a kései hamisító számára, hogy a harmincas évek elején – amikor Sértő állítólag a naplót írta – még nem voltak nyilasok, mert ez az elnevezés csak jóval később, az ún. Nyilaskeresztes Párt megalakulása után ment át a köztudatba. És ezt a badarságot még Klár Zoltán sem találhatta ki annakidején, hiszen ő sem láthatott a jövőbe. Ez már a mai mítoszteremtők műve!
Szegény nyilasok – a föld alatt. Nagyon rájuk jár a rúd mostanában. Nem elég, hogy Csurka hétről hétre szapulja őket a Magyar Fórum hasábjain, most még Medvigy segítségével utólag Sértő Kálmán is jól beléjük rúg.
Mondja, kedves Medvigy elvtárs, maga már valóban ilyen hülyének néz mindenkit? 
Arról persze megfeledkezett, hogy bemutassa közelebbről is a „melegszívű mecénást“ éppúgy, mint „Klár doktor urat“, mert ezek ismeretében az olvasó könnyen megérthette volna Sértő tragédiájának valódi okait. 
Ezért – ha csak röviden is –, de szólnom kell néhány szót erről a két „nagyszerű emberről“. 
Hatvany Lajos báró úr ősei természetesen valamikor sem „Hatvanyak“, sem pedig bárók nem voltak. A „Deutsch“ család (mert eredetileg így hívták őket) az 1867-es magyar agyalágyulás eredményeként megvalósított emancipációnak köszönhette, hogy a nemrég még Galiciából beszivárgott hasonszőrű hittestvéreivel együtt pár évtized alatt olyan mértékben meghódíthatta Magyarország gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi életét, mint a waterlooi csata nagy börzejátékával a Rotschildok Angliáét. Az akkori idők liberális-kapitalista országkiárusításának legjellemzőbb alakjai voltak ezek a Deutschok. Megalapították a hatvani cukorgyárat és a környéki hevesi répaegyesítő parasztok és kihasznált cukorgyári munkások verejtékéből hihetetlen mértékben nőt, növekedett a Deutsch-vagyon. 1873-ban 500 000 kemény aranykorona ellenében és a kormánypárt választási kasszájának állandó üressége következtében I. Ferenc József először magyar nemesi, majd 1908-ban bárói rangra emelte őket. Hatvany Lajos báró úr ezt később úgy hálálta meg, hogy 1918-ban tagja lett Károlyi Mihály hirhedt nemzeti tanácsának, összebarátkozott az 1919-es kommunista gyilkosokkal, majd Kohn-Kun Béla menekülése után maga is Bécsbe „emigrált“. A Kúria hazaárulásért 4 évi fegyházra ítélte, de 1927-ben már újra otthon volt, beleszerkesztgetett az általa pénzelt Pesti Naplóba s a Horthy-rendszer, kiváltképpen Bethlen István rosszemlékű korszakában eltűrte, hogy a hazaáruló báró újra meghatározó tényező lehessen a meghódított magyar honban. A Nyugat megalapítása, azon keresztül Ady Endre és a legjobb magyar írók felvásárlása, a magyar szellemi élet befolyásolása a szabadkőművesség, liberalizmus, majd egész a kommunizmus irányáig a Hatvany-Deutschok és a velük összeházasodott vagy rokonvérű családok teljesítménye volt. A báró urat úgy ismerték, mint az irodalom és a művészetek nagy szerelmesét, aki maga is írt, sőt festegetéssel is töltötte idejét. Legfőképpen azonban egy felbecsülhetetlen értékű képgyűjtemény összeharácsolásával volt elfoglalva. Sértő előtt Adyn kívül „támogatta“ már József Attilát is. S talán az sem teljesen véletlen, hogy az általa megtámogatott három nagy magyar tehetség sorsa félelmetesen hasonlatos. Mindhárman fiatalon és tragikusan fejezték be földi pályafutásukat. Ady mindössze 42 éves, mikor a vérbaj végez vele. József Attila valószínűleg a melegszívű mecénás önzetlen támogatásának hatására, örömében ugrott vonat alá. Sértő Kálmán pedig már legalább három halálos betegség hordozója, mikor végül rádöbben, hogy kik közé keveredett. Szabó Dezső az „Elsodort falu“-ban mindenesetre jól megérdemelt emléket állított a „báró“ Hatvany-Deutsch családnak és a család legnevezetesebb tagjának, Hatvany Lajosnak.
„Klár doktor úr“ pályafutása szintén bővelkedett kimagasló eseményekben. A húszas években történt, hogy egyik szabolcsi nagybirtokon összekötözték a krumplivető lányok lábát, hogy egyenes legyen a krumplisor. Estére, mikor a munkaidőnek vége lett, a lányok lábából csorgott a vér. A birtok Klár Zoltán és rokonságáé volt. Az embertelenségnek ezt a kínos botrányát nem nyilasok és nem antiszemiták hozták a parlament nyilvánossága elé, hanem maga Zsilinszky Endre, akit később a háború utolsó periódusában hazaárulásért kivégeztek.
Klár doktor úr azután 1930 táján mint „újságíró“ merült fel Budapesten, mert mint fogorvos nem keresett eleget. Megalapította a Társadalmunk című hetilapot, és megkezdte a szerkesztést. Ez főleg abból állt, hogy intim ügyeik nyilvánosságra hozásának kilátásba helyezésével zsarolta a gazdagabb budapesti zsidókat. Elmondhatjuk, hogy lapja az akkori idők legundorítóbb sajtótermékének számított. Ez oda vezetett, hogy végül szintén nem nyilasok, hanem kimondottan zsidó újságírók kérték a miniszterelnökségen a Társadalmunk lapengedélyének bevonását, ami 1939. január elején meg is történt. A zsarolási lehetőségek megszűntével nehéz évek köszöntöttek szegény doktor úrra, míg végül – saját bevallása szerint – 1944-ben a németek jóvoltából az egyik koncentrációs tábor lakója lett. 
Aztán ismét eljött az ő ideje. 1945-ben, miután a nyilasok felnégyelték, Dunába lőtték, majd végül Mauthausenben elgázosították, több száz elégetett bajtársának aktív közreműködésével pillanatok alatt megszervezi a Munkaszolgálatosok Bajtársi Közösségét, és az éppen folyamatban lévő népbírósági kirakatperek „kötelet! kötelet!“ ordítozó kórusát vezényli, annak ellenére, hogy neki zsidó származása miatt a magyarok részéről haja szála sem görbült. Azt a néhány kiadós pofont, amit talpraesettebb hitsorsosaitól kapott, válaszul a zsarolási kísérletekre, még a legnagyobb rosszindulattal sem írhatjuk az újabban már mindenért felelős nyilasok számlájára. Mellékesen tevékeny részese az ÁVO megszervezésének. Régi énjét megtalálva azonban még arra is jut ideje, hogy a halál küszöbén álló néhány „háborús bűnös“ családjától – enyhítő tanúvallomás hazug ígéretével – az utolsó vasat is kicsalja. Közben kiderül, hogy rövid mauthauseni tartózkodása alatt kápóként saját kiváltságos helyzetének megtartása érdekében még sorstársait is kegyetlenül megkorbácsolta. Ezért a negyvenes évek végén elhagyja az országot, és nemsokára már Amerikában tűnik fel újra mint „antikommunista menekült“. Az ötvenes évek közepén átveszi a Göndör Ferenc, alias Krausz Náthán (Kohn-Kun Béla volt sajtófőnöke) által alapított, Az ember című, New Yorkban megjelenő félvörös zsidó terrorlap szerkesztését, melynek tartalmát vizsgálva csak egy dolog bizonyult igaznak: Ára 20 cent!
Klár neve az utókor számára úgy maradt fönn, mint az egyetemes magyarság első számú közellensége. Visszataszító viselkedésével még a józanabb zsidóság ellenszenvét is kiváltotta. Róla jegyezte meg Stern Samu, a budapesti zsidó közösség mértéktartó, köztiszteletben álló egykori vezetője, hogy tevékenységével több antiszemitát termelt, mint maga a hitlerizmus. 
Ilyen kezek egyengették a főváros dzsungeljébe pottyant baranyai szegénylegény útkeresését, akinek olyan volt a költészete, mint egy csokor virág, amelyet a szelíd baranyai falvak küldtek a magyar fővárosba. 
Mindent ígértek neki, és aztán semmit sem teljesítettek. Lokálokba hurcolták, ahol vérbajt kapott, mígnem egy szép napon rádöbbent a vele folytatott csúnya munkára, és csapostól-papostól otthagyta a baloldalt és azt a lesipuskás társaságot, amelynek egyik legtragikusabb sorsú áldozata lett. 
Naplójában – ezúttal már az igazi naplójában – többek között így emlékezik meg ezekről a napokról: 
„Odakerültem a művészetet csak üzletileg pártoló, tehát lelkileg nem humanista zsidó elvtársak karjai közé. Kerek hat esztendeig virgódtam a zsidók között, közben megismerkedtem, nagy káromra – bárókkal, grófokkal és válogatott cigánygyerekekkel. Később felkelt bennem a bátor vágyódás napja: nemzetiszocialista lettem... Egy költő sűrűn írhat verseket, de könyvét csak ritkán helyezheti a magyar családok asztalára...“ 
Soha többé nem szerepelt sem a Társadalmunkban, sem mindazon többi lapban, amelyek addig mint egy új Petőfi Sándort emlegették a szőke Baranyának Pestre vetődött poétáját. 
1938 májusának végén került az Összetartás szerkesztőségébe, ahová Kovács Laci – ugyancsak baranyai parasztlegény, akkor pesti rikkancskirály –, Sértő katonapajtása vitte fel Fiala Ferenchez. Pár nap múlva megírta híres, Köpönyegfordítás című cikkét, s őrajta is beteljesedett Erdélyi József sorsa, akit a Solymosi Eszter vére című verse miatt szintén kitagadott a baloldal, és még a költői nevet is megtagadták tőle. (A Püski kiadó által nemrég megjelentetett Erdélyi József-kötetből ez a vers valószínűleg helyszűke miatt szintén kimaradt!) A cikk megjelenését hatalmas sajtópolémia követte, minek végén Sértő Kálmánt a Nyár utca egyik kocsmájában zsidó fiatalemberek véresre verték...
Olyan önvallomás ez a cikk, amit intő például lehetne állítani sok tehetséges induló írónk elé. Medvigy véletlenül megint elfelejtett idézni belőle összeállításában, ezért most itt pótolom:
„Úgy szórták elém a pénzt, mint a szibériai szél a hódarát. Még túlfűtött fejemhez sem kaphattam, amikor máris szabad bejárásom volt a színházi öltözőkbe és lokálokba, ahol, az utóbbi helyen, a meztelenség látványának voltam megdöbbent szemtanúja. Később mindenhez hozzászoktam. Megszoktam a zsidó simogatást, a pénzt. Megszoktam, hogy a drágább mozikban, színházakban, mulatókban, éjszakai bárokban, nagykereskedésekben csak zsidót lássak. Azt is megszoktam, hogy a Teleki téren tartózkodó kubikusok között ne lássak zsidót. De nem láttam zsidó kéményseprőt, sem zsidó utcaseprőt, és ami a legfőbb, nem láttam hatgyerekes zsidó családot dideregni éjszaka egy ligeti padon. Zsidót csak főszerkesztőnek, bankárnak, színházigazgatónak, kereskedőnek láttam, akik mindig el tudták érni, hogy gyengítsék, sorvasszák és idő előtt megöregítsék a magyart ...
Most, amikor örökre búcsút mondok a szélsőbaloldalnak, óriási hídnak érzem magam, amely átível szabad karcsúsággal a szélsőjobboldalra. Nevezzék ezt az öntudatos pálfordulást köpönyegforgatásnak a baloldalon, én nem törődöm vele. A juhász is kifordítja a subáját, ha a puszta ege alatt zuhogni kezd az eső, és én a jégzuhogást nem a magam feje, hanem a magyarságé felett érzem ropogva pattogni. Sasszemekkel, oroszlánordítással és költői meglátásokkal mondom, hogy óriási belső revízióra van szükség ebben az országban, ahol az „üzletnek rendületlenül légy híve óh zsidó“-t félmillió ember dúdolja a főbb gócpontokban és a falusi boltok pultjai mögött. 
A baloldalról siránkozó támadások érnek majd a vérbeborult szemű és göndörhajú szerkesztők tolla alól. Mert tudják azt, hogy százezer zsidó titok van bennem, amit közöttük gyűjtöttem össze, amikor a Dob utcában sóletet uzsonnáztam velük. Ez a sok titok nem szorítható bele egy cikk keretébe. De van rá mód, hogy lépcsőzetesen mindent leírjak heteken keresztül... 
Hát igen! Szökött katonának érzem magam, aki az utolsó pillanatban nem bujkálva, de kemény feltartással átjöttem a tűzvonalon. De a fegyveremet magammal hoztam. Magammal hoztam a ceruzát, ami sokszor veszélyesebb a mozsárágyúnál... Nem akarok itt rangra emelkedni. Legyek én csak közkatona. Tudok éhezni, fázni, rongyosan járni és írni! De végre szabadon akarok szólni, úgy, mint magyar költőhöz illik. Egy könnycsepp van a szememben, amikor visszanézek a régi frontra, ahol még sok tépelődő és zsidópénzen megfizetett zsoldos magyar van. Aztán előre kapom a fejemet, és megyek százezervoltos szellemi erővel jelentkezni az új táborba, ami ősidőktől kezdve csak most kezd kiváló önkéntesekből összegyűlni...“
Mikor felvételre jelentkezett a Nyilaskeresztes Pártba és versei a jobboldali lapokban kezdtek napvilágot látni, már olyan beteg volt, hogy nem segített rajta sem a kórház, sem az orvosi kezelés. Mint katona részt vett a felvidéki bevonuláson, de aztán betegsége miatt a hadseregből elbocsátották. Saját „koporsódeszkájára“ írja azokat a verseit, amelyekkel leginkább beírta nevét a magyar költészet aranykönyvébe. A hazulról hozott tüdőbaj és a Klár Zoltán-féle „társadalmi kinevelés“ révén kapott vérbaj rövidesen végzett vele. 
A Püski-kiadás összeállításában Medvigy elvtárs úgy próbálja beállítani a dolgokat, mintha Fiala és a nyilasok hiénaként vetették volna magukat a „politikailag eltévedt“ költőre, és csak hasznot akartak belőle húzni a maguk és a párt számára. És ez az állítás a kötetnek talán a legszemtelenebb hazugsága, még akkor is, ha bizonyítékként Medvigy felhasználja Sinka Istvánnak egy Fiala Ferenchez írt, igazságtalanul elmarasztaló levelét. A levélben – ha egyáltalán eredeti – Sinka szemére veti Fialának, hogy úgymond életének utolsó szakaszában pár pengővel akarták kiszúrni a már bottal járó Sértő szemét, ellenben pártérdekekre felhasznált díszes temetésére nem sajnálták a pénzt. Az meg már Medvigynél szintén természetes, hogy egy mukkot sem ejt Sértő Fialához írt verseiről – köztük a „Vándorbot és barát“ című vallomásról, mert ez elárulná, hogy milyen viszony is volt tulajdonképpen kettőjük között. 
És itt álljunk meg egy pillanatra. 
Ha valaki, akkor Fiala Ferenc volt az, aki még a huszonnegyedik órában is mindent elkövetett, hogy megmentse a már köztudottan menthetetlen költőt. Szinte erőszakkal vitte el Matolay professzorhoz, aki a vizsgálat után Sértőt kiküldte a váróterembe, majd így szólt Fialához: „Pártfogoltadnak mindössze vérbaja, tüdőbaja és gyomorfekélye van. Ha meg akarod gyógyítani, legalább három hónapig itt kell maradnia...“ Ezalatt Sértő meglépett a váróteremből, és Fiala már csak az utcán érte utol. Nógatására szinte durván csattant a költő hangja: „Nem maradok a kórházban! Ha meg kell dögleni, hát megteszem orvosok nélkül is!“ Régi paraszt szokás szerint utálta a kórházat. Azt hitte, akit oda bevisznek, csak vízszintes állapotban kerül ki onnan. Később – erőszakkal ugyan –, de mégis elvitte a budakeszi szanatóriumba. Sértő ekkor már vért köhögött. Pár nap múlva innen is megszökött. 
Ami a „néhány pengő“ támogatást illeti, ezek a vádak szintén nem állják ki az igazság próbáját. Abaffy László, aki közismerten Sértő Kálmánnak és Sinka Istvánnak is parolás barátja volt, az emigrációban később megjelent visszaemlékezésében megírja, hogy ha nincs Fiala Ferenc, akkor Sértő a magyar költészet legnagyobb dicsőségére már 1938-ban éhen halt volna, sőt Sinka István is – akit Fiala úgyszintén támogatott anyagilag – a pesti dzsungelből valamelyik vidéki birtok napszámosává kényszerült volna. Ebben az időben Sértő együtt élt a „sánta Gizivel“. Fiala nemegyszer adott nekik pénzt, hogy valami rendesebb lakásba költözzenek, mert amikor egyszer meglátogatta őket, ijesztő kép tárult elé. Meg is ígérték, de aztán minden maradt a régiben. Sértő ekkor már erős alkoholista volt, és ha pénzhez jutott, az egész kocsmát vendégül látta. De pénze valahogy mindig akadt, mert mindenki szerette. Egy nyilas gyűlés után, ahol verseiből felolvasott, néha 2-300 pengőt is összeadtak a testvérek. 
Hát – valahogyan ilyen volt Sértő Kálmán és a jobboldal viszonya...
Medvigy Endre képzelődésével szemben – miszerint a Tücsök Irodalmi és Művészeti Szövetkezet 1941 tavaszán történt pénzgyűjtéséből küldik a nagybeteg Sértőt a Kolozsvár melletti Gyaluba gyógykezelésre –, az igazság pedig az, hogy a gyűjtést szintén Fiala Ferenc szervezte, és Sértőt orvosi tanácsra a Nyilaskeresztes Párt vitette le Erdélybe, ahol végül minden erőfeszítés ellenére 1941. június 15-én meghalt. 
Holttestét szintén a Nyilaskeresztes Párt hozatta vissza Budapestre, és június 21-én a Kerepesi temetőben, legalább tízezer ember kísérte utolsó útjára. Keresztes-Fischer – akkori belügyminiszter – az egyházi búcsúztatón kívül más sírbeszédet nem engedélyezett, s hogy ez így is legyen, arról a temetésre kivezényelt majd száz rendőr gondoskodott. 
Fiala és a nyilasok kisajátítási kísérletéről szóló legendákra maga Sértő Kálmán cáfol rá mindent lezáró, saját kezűleg írt végrendeletében: 
„Mivel már bottal járok, s az első emeletre egy magas házban nem tudok kétszeri megállás nélkül felmenni, érzem a korai halálomat, betegségeim gyógyíthatatlanságát, ezért elmúlásom előtt a következő kívánságomat parancsolom: 
A szüleim a földben nyugosznak. A bátyáim rosszakaratúak voltak velem szemben, mikor írni kezdtem. Azért hát a Baranya-megye, Siklósi-járás, Bisse községben a három, azaz három testvér közűl rám eső egy-negyed hold szőllőbirtokot, semmiséget, kicsinységet, árva kis magyar földdarabot a Nyilaskeresztes Párt birtoklására hagyom, hogy oda (mivel a föld erdő mellett van) kunyhót, vagy valami kalyibát építsen, és minden évben utaljon ki oda árva embereket a szabad levegőben megpihenni. 
Végrendeletem második rendelkezése az, hogy az eddig megjelent összes verseimet, úgyszintén az eldugott, elkallódott, később előkerülő verseimet csak Fiala Ferenc adhatja ki. Más senki! 
Fiala Ferenc, mint életemben általam ismert ember az örök krisztusi igazságot szolgálta szomorúan és ösztönszerűleg. Fiala Ferencet tartom egyedül ma Magyarországon annak az embernek, akibe süketek, némák, vakok és nyomorultak, rongyosok és útszéli árvák a bizalmukat helyezhetik... 
Fiala Ferenc, ha majd halálom után a verseskönyveimet kiadja, a nyomdaszámla és a más költségeken felül maradt pénzt ossza ki az Ő jó szeme és jó esze által azoknak az új költőknek, akik szerinte a támogatást megérdemlik... 
Nekem pedig, ha meghalok, tűzzenek kihűlt szívem fölé egy nyilaskeresztet...“

Medvigy szerint Püski Sándor tervezte először egy nagy, Sértő Kálmán összegyűjtött verseit tartalmazó kötet kiadását 1943-ban, de a nyilasok – élükön Fialával – fondorlatos módon megelőzték ebben, pedig már a színes borítólap is készen volt. Ha ennyire szívén viselte a neves kiadó Sértő Kálmán szellemi hagyatékát, miért kellett több mint ötven évnek eltelnie ahhoz, hogy legalább ez a csonka, meghamisított kiadvány végre megjelenjen? Pedig, ha valakinek, akkor neki az emigrációban is módjában állt volna egy komoly kötet kiadásával emléket állítani a közben ismeretlenségbe merült költőnek. Mégsem tette meg! Vajon miért? Talán, mert eddig még nem akadt egy Medvigy-szerű lelkiismeretes összeállító, aki elvégezte volna Sértő nyilastalanítását, hiszen a szalonképesség megtartásának kockázata nélkül nem veszélytelen dolog még napjainkban sem felvállalni a valódi Sértő Kálmánt. Ezzel szemben az emigrációban is a Püskiék által kisajátítással megvádolt „nyilas Fiala“ volt az, aki következetesen felvállalta Sértőt, és számtalan publikált megemlékezése mellett az általa szerkesztett Hídfőben is mindig szorított helyet egykori pártfogoltja költeményeinek. 
Az igazság védelmében ki kell jelenteni, hogy egy teljes Sértő-képhez ugyanúgy hozzátartoznak a Hatvany-Deutsch Lajosok és Klár Zoltánok ujjlenyomatát magukon viselő korszak versei, mint a „pálfordulás“ után írt nemzeti szellemű költemények, amelyek kimaradtak a Püski-kiadásból annak ellenére, hogy, a zsidó sajtócézárok gyakorlatától eltérően, a nyilasok nem írattak Sértővel megrendelésre öntömjénező ódákat. Fontos azonban azt is leszögezni, hogy a költő saját lelkiismeretét követve honnan hova jutott: a baloldali liberális tábor nemzetellenes gócpontjából a nemzeti gondolat megvalósítását annak idején legkövetkezetesebben és legradikálisabban képviselők táborába. Ez az igazság!
Végül még valamit. Tény, hogy Sértő Kálmán meggyőződéses hungaristaként fejezte be földi pályafutását – akár tetszik ez az önjelölt „nép-nemzeti“ mítoszteremtőknek, akár nem –, mert ebben az ideológiában vélte felfedezni Magyarország feltámadásának zálogát. Ezen a tényen még az sem változtat, ha Püskiék ezentúl évente piacra dobnak egy szalonképessé csonkított hasonló kötetet. Kisajátítani nem a nyilasok akarták, hanem igenis az a medvigyi frazeológia, ami ebből az új kiadásból sugárzik kifelé, maga alá temetve a költő valódi szellemiségét. Ez az igazi teher Sértő Kálmán sírján, nem pedig a nyilasok egykori koszorúi.
Sértő Kálmán több volt annál, hogy valamilyen érdekcsoport sikerrel elvégezhetné a kisajátítását. Egyszerűen magyar költő volt, aki a saját tragikus sorsán keresztül tapasztalta nemzetünk XX. századi tragédiájának valódi mélységeit. Éppen ezért Sértő Kálmán mindenkié! Mindenkié, aki szereti a tiszta, néha talán naivnak tűnő, de mindig őszinte, szívből jövő magyar lírát. 
Nyugodjál békében Sértő Kálmán! De azok, akik viszontagságos életed meghamisításával próbálják sütögetni a saját szegényes pecsenyéjüket – azok szégyelljék magukat és vigyázzanak, mert hozzájuk is szólnak a következő sorok: 
„Ha feltámadna, ma már nyilván,
Szemügyre venné, sokat, őket,
Dörögne, zúgna, villámolna,
Túl zengne seregnyi költőket.
 
Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak nekimenne
A magyarért a magyarral ...“
(A Magyar Rezervátum kiadása, 1997)
 
Sértő Kálmán elhallgatott verseiből:
 
Utolsó roham 
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Egy ugrás és a nyakukon leszünk,
Megkérdezzük majd, búzánk kell-e még,
Szemsugarunktól ruhájuk leég,
Vérében fetreng minden ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Mindent elsöprő lángot lehelünk,
Jaj annak, akit felkap fogsorunk,
Hegyen-völgyön át dögölni dobunk,
Szentkardos hadúr vezényel nekünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Villámokat szül lobogó szemünk,
Oroszlán-nemzet, ha ugorva száll,
Hörgésrobajban arat a Halál,
A tigrisnél is vadabbak leszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Fogcsikorgató kérdezők leszünk,
Széttépték azt az angyali hazát,
Az öregisten legszebb bánatát,
Még a csecsszopóknak sem kegyelmezünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Völgybe hegyeket temet a szelünk,
Lángba borul az arcunk, a karunk,
Mi lángseregek, magyarok vagyunk,
Hetvenhét világ jöhet ellenünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Buzogányt, fokost, baltát lengetünk,
Az Isten reszket, elbújik a Nap,
Bocskoros sereg a fűbe harap,
Elvett jogokat százszor elveszünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk
 
Mikor utolsó rohamra megyünk,
Nem lehet többé cicázni velünk,
Barikád hasad, hajránk, ha dörög,
Tolvajok fodros vére hömpölyög,
Hörgésekre csak tűzzel felelünk,
Mikor utolsó rohamra megyünk...
 
 
Kívánság 
Ott egyem meg a harcmezőn az
utolsó komisz kenyerem,
de ne legyen többé a hazám
akkora, mint a tenyerem.
Ha elbukom, hát volt értelme,
védtem egy kócos szeretőt,
lábhoz tett fegyverrel állok meg,
hősen, az Úristen előtt ...
 
Bizonytalanok most az órák,
titokba burkolt holnapok,
de gyűlölöm a satnya várást,
indulni inkább kész vagyok!
Puskám csövébe virágszálat
fűz majd egy kis magyar leány,
és csillagokkal lüktet szíve
utánam őszi éjszakán ...
 
 
Vándorbot és barát
(Fiala Ferencnek)
Akinek szíve hús és piros,
Agyondobálják sok kőszívvel,
Rossz szívek politikája ez,
Korán végezni árva szívvel.
Vigyázz! Néked is jó szíved van,
Messziről hallgatom verését,
Nem tudom hol vagy, verset írok,
Szívednek a szívem verését...
 
Hiába százezerszer férfi
Nálunk, mélán is tud nézni,
Rongyos tömeget, szegénylegényt,
Költőt szelíden végigmérni.
Adni, hol lehet, foltozni a
Mások bűnét, hétszer jaj annak,
Ki fogcsikorgatva érzi itt,
Magát az építő magyarnak...
 
Hetekig néha nem láthatlak,
De lélekkel örökké látlak,
Ismerem már az embereket,
Akármerre jársz, haza várlak.
Egy vándorbotom van már, és Te,
Be örülök, hogy nincsen másom,
Egy bot, egy ember elég barát,
Segíti vigasztalódásom...
 
Sose kérdeztem, édesanyád
Él-e, vagy haja hervad a porban,
De áldja meg érted az Isten,
Akárhol van, mert valahol van,
Segíts sorsomon még egy évig,
Pártolj, úgysem sokáig élek,
Verseket írni ődöngök itt,
Élve is megdicsőült lélek...
 
 
A felkelőkről
(Hubay Kálmánnak)
A hazáról sokat beszéltek
Rossz magyarok az ég alatt,
Magyar hite, mint virágszirom
A szívről már-már leszakadt.
Üldöztek bennünket a zsidók
Újságban, bankból egyaránt,
Mert új irányt szabtunk magunknak,
Rögös úton egy hős irányt ...
 
Magunk kikélt, már bokrosodik,
Tanúja sok új temető,
Hogy hány ifjú halt felvidékért,
Hány hungarista felkelő.
Rábízták magukat a szélre,
Nem várta őket áldomás,
Bús volt a kisérőzenéjük:
Az őszi varjúkárogás ...
 
Itt hagyták drága lányok csókját,
Álmot, terveket, ölelést,
Az árva arcú szélcsapatok
Megcsinálták a felkelést.
Lerántotta a rögre őket
A szívre vadászó golyó,
Aki titkon tud sírni értük,
Az tovább álmodni való ...
 
Tovább kell élőknek álmodnunk,
Hinni, mert készül valami,
Nem járja már itt sok magyarnak
Mindég a könnyét ontani.
Hős szó kell nékünk, nem hazúgság,
Azt üzenik a temetők,
Parancsot virágoznak nékünk
A porladozó felkelők ...
 
 
Petőfi és a zsidók
A zsidók szeretik Petőfit,
Az nem zsidózott, orrhangolják.
Nem, szegény Sándor, más baja volt,
Javában virágzott az osztrák.
 
Akkor még magyar színészek voltak,
Magyar írók, több más efféle,
Ha látott is egy rongyos zsidót,
Jövőjét nem vehette észre.
 
Zsidó jövőjét nem láthatta,
Akik most erőszakkal, dallal,
Magyar ruhába öltözködve
Seftelnek, rajtunk diadallal.
 
Hivatkoznak szent Petőfire,
Mint forradalmak talajára,
„Egy gondolat bánt engem“-ben a
Vérpiros zászlókat kívánta.
 
Petőfi üzeni általam,
A világszabadság szép lenne,
Ha abban mindenki, mint magyar
Gyökeres, becsületes lenne, -
 
Ha feltámadna, ma már nyilván,
Szemügyre venné, sokat, őket,
Dörögne, zúgna, villámolna,
Túl zengne seregnyi költőket.
 
Százezer Istent megtagadna,
Amilyen lélek, vihardallal,
Egész világnak nekimenne
A magyarért a magyarral ...
 
 
Így van ez kérem...
Március 15-re
Nem lehet ma itt megmondani
A súlyos, nehéz igazat,
A költő nem adhat virágot,
Csak százszor átvizsgált gazat.
Március emlékhangú napján
Ma álszentek szíve dalol,
Porrá lett Táncsics unokája
Hetven Krisztusként meglakol ...
 
Zuhog mostan a „Talpra magyar!“
S Petőfi újra istenül,
Ki oda fent a magasságban
Csillagba szúrt tollára dül ...
Ha föltámadna, vad korbáccsal
Verné ki kedve kellemét,
Azokra, akik hivatkozó,
S rutinnal citálják nevét ...
 
Így van ez kérem, országomnak
Sok méltóságos férgei,
Béklyót letörő igazságnak
Lassudnak itt a léptei.
De a kései világosság
A pórnép vén dühében nyög,
S megérleli a bátorságát
Mert ma butítva nyöszörög ...
 
 
Színigazság
Ha én zsidónak születtem
Volna a világra,
Palotám volna már Pesten,
A fejem se fájna.
A kutyám se volna sánta,
Aki ugyan nincsen,
Mint a kotlós a tojáson,
Úgy ülnék a kincsen.
 
Hitsorsos szerkesztők jobban
Megfizetnék trillám,
Lenne szép ibolyaszínű
Futó kis balillám.
Megírnék egy koszos slágert
Pestünk hasra esne,
Pénz repülne, mint a madár,
A fészekzsebembe ...
 
Etethetnék festettkörmű,
Lusta fehérnépet,
Nem mennék barátaimhoz
Cipő és ing végett.
Nem akarnám gyakran nyakam
Felkötni faágra,
Ha én zsidónak születtem
Volna a világra.
 
De mivel, hogy keresztvizet
Szórtak a fejemre,
Koldus leszek országomban
Egész életemre.
Nincs én nékem pápaszemem,
Jövőm mégis látom,
Csak a többi magyar művészt,
Azokat sajnálom.
 
 
Aranykereszt
Aranykereszt,
Ezüstkereszt,
Nikkelkereszt,
Ólomkereszt,
Vaskereszt,
Rozsdamart kereszt
Legyen nyakadon,
Csak: kereszt.
Te csókolj meg
Magyar leány,
Nem csókol már
Zsidóleány.
Nem akarom,
Nem engedem,
Vissza csúsztam,
Ember lettem ...
Számat százszor
Öblítgettem,
Sárkefével
Felvéreztem,
Hogy csókodat érdemeljem,
Te csókolj meg
Sírva engem ...
Aranykereszt,
Ezüstkereszt,
Nikkelkereszt,
Ólomkereszt,
Vaskereszt,
Rozsdamart kereszt
Legyen nyakadon,
Csak: kereszt...
 
(Kuruc.info)