2020. április 4., szombat, Izidor napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
11:22 A koronavíruson is bőszen nyerészkedő csalón mutatta be a rendőrség legújabb jogvédő eljárását10:58 Vájárok haltak meg sújtólégrobbanás következtében egy kolumbiai bányában10:43 Orbán annyi munkahely létrehozását ígéri, amennyit a vírus elpusztít10:26 Egy venezuelai hadihajó tüzet nyitott egy német óceánjáróra, majd nekiment - és szépen elsüllyedt10:04 Holmi járvány nem lankasztja a bűnözők erőszakosságát Mexikóban sem - a boltokat is csoportosan fosztogatják09:49 A legtöbb vizsgált fertőtlenítű hatásúként árult termék használ, de akad köztük átverés is 09:17 Több ezer koronavírus miatt elhunyttal számol a svéd miniszterelnök09:01 Bódi Guszti Facebook-oldalán kottyantotta el egy "felelősségteljes" főnővér, hogy koronavírusos08:48 Trump: ajánlott, de nem kötelező szájmaszkot hordani - az elnök valószínűleg nem is él vele08:29 Különböző emberfajok létére találtak bizonyítékot Dél-Afrikában08:14 Szóváltás és vita a 28-as villamoson: az egyik Cicero halálra késelt egy utast07:56 Már 678 a hazai fertőzöttek száma, az elhunytaké 3207:38 New York állam nem bírja se kórházi ágyakkal, se lélegeztetőgépekkel07:20 A Hold és a Mars továbbra is a NASA célkeresztjében06:48 Trump és Macron az ENSZ BT-ben győzné le a koronavírust
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok ::

Legyen világosság! Ki volt Sértő Kálmán? (II. rész)

Reklám

Dobszay Károly: Bumeráng, avagy egy „kipusztulóban lévő nyilas ősbölény“ vallomása
(Az írás 1997-ben jelent meg a Magyar Rezervátum hasábjain.)
Álmomban sem gondoltam volna, egyszer úgy elhíresülök, hogy egy otthoni neves folyóiratunk két, egymás után következő számában is szükségesnek látja foglalkozni személyemmel. Ezt a kitüntetett figyelmet annak köszönhetem, hogy bele mertem szólni a magukat hovatovább már „szent teheneknek“ képzelő kizárólagos szakértők dolgába, a Püski Kiadó által tavaly karácsonyra megjelentetett Sértő Kálmán-kötettel kapcsolatban. Írásom lényege az volt, hogy a Püski-kiadás nem más, mint a szerkesztő Medvigy Endre szubjektív szelektálásának köszönhetően világra hozott torzszülött, de semmiképpen sem a valódi, teljes és hiteles Sértő Kálmán-életművet bemutató összeállítás. Kritikám eredetileg a Magyarok Vasárnapja részére készült és ott is jelent meg ez év február végén és március elején két folytatásban. Később a Magyar Rezervátum kiadásában, fényképekkel és versekkel illusztrálva, brosúra formájában is megjelent, majd legutóbb a Hunnia májusi száma közölte egy rövidített változatát. Ennyit az előzményekről.
A Havi Magyar Fórum júliusi számában Czegő Zoltán veszi szemügyre párhuzamosan a Püski Kiadó Sértő-válogatását és a kötet hiányosságait, ferdítéseit felvető kritikámat. Írása, bár nem fukarkodik a neves kiadó dicséretével és a címemre szóló elmarasztalásokkal – főleg a stílusommal kapcsolatban – végig a tárgyilagosság határain belül marad, sőt – talán akaratán kivül – megállapításaival csak alátámasztja álláspontom helyességét.
Aztán végre megszólal Medvigy Endre nép-nemzeti, harmadik utas irodalomtörténész elvtárs-úr is, hogy merészségemért kellően megleckéztessen. A Havi Magyar Fórum augusztusi számában „Sértő Kálmán és a magyar igazság védelmében, a nyilas áfium ellen“ cím alatt öt teljes oldalon szedi darabokra „rágalmaimat“. Írása – ahogy azt egy komoly irodalomtörténésztől elvárhatjuk – tudományosan megalapozott, nyelvezetében pallérozott, tárgyilagossága vitán felül áll, a stílusa pedig egyszerűen felülmúlhatatlan.
Eddig úgy tudtam, hogy Klár Zoltán, a szépemlékű szerkesztő úr, Sértő Kálmán egyik korai „pártfogója“ még a hatvanas évek végén elhalálozott New Yorkban. Hiányát azóta is éreztük. De most feltámadott! Legalábbis a szelleme. Mert olyan kulturált nyilasellenes kirohanásokat és leleplezéseket, amilyen Medvigy Endre írása is, utoljára „Az Ember“ című, liberálisok között csak irodalmi gyöngyszemnek nevezett egykori „humánus“ orgánumban olvashattunk. A kitűnő irodalomtörténész Sértővel kapcsolatos kutatásai során valószínűleg a kelleténél hosszabb ideig ragadt le Klár Zoltán korábbi remekművénél, a Társadalmunk című „liberális pletykalapnál“, és ennek tudható be, hogy teljesen azonosulni tudott a „Nagy Előd“ szellemiségével.
Bár személyemmel, életutammal és világnézeti meggyőződésemmel kapcsolatban felbecsülhetetlen értékű kutatásokat végzett, s azok eredményeit önzetlenül az olvasókkal is megosztotta, Medvigy úr személyeskedő sziporkázásaira természetesen nem óhajtok kitérni, de módfelett kíváncsi volnék, hogy ezt a stílust Czegő Zoltán vajon melyik kategóriába sorolja.
Mielőtt a Püski Kiadó Sértő-válogatásával kapcsolatos „rágalmaimat“ közelebbről is megvizsgálnánk, szükségesnek látok tisztázni néhány dolgot, amelyek nem tartoztak közvetlenül a vita tárgyához, de – hogy tisztán lásson az olvasó – elengedhetetlen a velük való foglalkozás.
Medvigy úr színvonalas írását többször is átolvasva, kénytelen vagyok arra a meggyőződésre jutni, hogy itt mindenekelőtt egy komoly pszichiátriai esettel állunk szemben. Mással ugyanis nem magyarázható, hogy egy neves irodalomtörténész, szinte teljesen kivetkőzve magából, dúl-fúl és csapkod jobbra-balra, arra sem ügyelve, hogy végül a saját csapdájába esik. Medvigy urat nagyon felbőszítettem. Nem is elsősorban a Sértő-válogatásával kapcsolatos „útszéli“ kritikámmal, hanem azzal a puszta ténnyel, hogy rajta kívül más is ismerheti Sértő Kálmán életét, sőt olyan részleteket is, amelyeket Medvigy úr sohasem talált volna meg, még ha száz évig is bújta volna a különböző könyvtárakat. Szegény Medvigy Endre, biztosan egy világ omlott össze benne.
Rögtön az elején van egy rossz hírem számára. Régi tulajdonságom (valószínűleg nyilas csökevény), hogy nem szoktam pl. felnyitogatni autók motorháztetejét és turkálni bennük, mert nem értek hozzá! Sőt nagyon sok más dologhoz sem értek. „Nobody’s perfect.“ Ezeket a dolgokat meghagyom azoknak, akik értenek hozzá. Ha valamibe mégis belenyúlok, akkor azt azért teszem, mert biztosan megvan hozzá a háttérismeretem. Köszönettel nyugtázom jótanácsait, hogy hol, mit kellene ebben a témakörben még beszereznem és elolvasnom. Tanácsát azonban két okból sem fogadhatom meg: egyrészt ebben a korban már nem szívesen kószálok fölöslegesen, másrészt a kérdéses anyag áttekintéséhez néhány lépés is elegendő. Ott fekszik minden az íróasztalomon. Sértő összes kiadott verseskötetétől kezdve a korabeli lapok évfolyamain keresztül olyan dokumentumokig, amelyekről Medvigy úr álmodni sem merne. Méghozzá eredetiben! Medvigy úrnak a Gellért Vilmos által írt Sértő-életrajz egyik olyan példánya kerülhetett a kezébe, amelyből valaki előzőleg már kitépte a képeket, különben rájöhetett volna, hogy innen reprodukáltam őket a Magyar Rezervátum kiadásához. Ezek a szemtelen nyilasok! Mi mindent ki nem csempésztek az országból. És ami Medvigy úr számára még szomorúbb: végül minden hozzám került! Mert mialatt ő a könyvtárakat járta, megvallom, én sem henyéltem. De korántsem volt olyan könnyű dolgom az anyaggyűjtéssel, mint neki. Ismereteim szerint ő már a nyolcvanas évek elején bejáratos volt olyan helyekre, ahol a nagyközönség elől mind a mai napig hozzáférhetetlen kiadványokat őrizték. Feltenném a kérdést: vajon kiknek volt ez annak idején megengedve? Egyszerű földi halandónak biztosan nem. Ehhez már komoly elkötelezett vagy kiválasztott tulajdonságokkal kellett rendelkeznie az illetőnek. S hogy Medvigy úr esetében nem járok túl messze az igazságtól, azt fényesen bizonyítja az a bolsevista emlőkön nevelkedett szellemiségű hangvétel, amit velem szemben – feledve, hogy már 1997-et írunk, és nem 1946-ot – magának megenged. A legfurcsább talán mégiscsak az a körülmény, hogy mindehhez egy olyan folyóirat nyújt számára öt teljes oldalt, amely magát a nemzeti gondolat legradikálisabb képviselőjének álruhájában próbálja áruba bocsátani. Hogyan lehetséges ez? Csakis úgy, hogy itt valami nem az, aminek látszik! Hagyjuk már végre ezt a nép-nemzeti, harmadik utas elvetélt maszlagot, melynek jeles képviselői közül a múltban nem kevesen tartoztak – talán akaratukon kívül, de mindenképpen mint „Lenin-féle hasznos hülyék“ – Magyarország háború utáni bolsevizálásának a szekértolói táborába, hogy későbbi hőstetteikről ne is beszéljek. Jelenlegi vezérük pedig, aki már minden irányba földig rombolta saját szavahihetőségét, nyugodtan és joggal nevezhetné magát akár III/harmadik utasnak is. Ennyit erről.
Legnagyobb sajnálatomra a kanadai Sértő Kálmán Emlékbizottság kiadásában 1982-ben megjelentetett „Utolsó roham“ című versesfüzet szerkesztésében nem vettem részt, s így az abban előforduló csonkítások (melyeket magam is elismerek) okaira nem tudok válaszolni, de feltételezem, hogy a szerkesztők bizonyos várható kellemetlenségek elkerülése miatt (még Kanadában is!) folyamodtak ehhez az általam egyáltalán nem helyeselt módszerhez. Már csak azért sem, mert a későbbiekben előfordult, hogy néhány lap – mivel más forrás valószínűleg nem állt rendelkezésükre – ebből a füzetből vett át verseket, azoknak hiányosságaival együtt. Ebben az ügyben tehát téves címre küldte Medvigy úr a dörgedelmeit.

Sértő Kálmán
Más a helyzet az általam 1986-ban kiadott, „Sértő Kálmán versei“ címet viselő, szegényes kiállítású füzettel kapcsolatban. Őszintén szólva nem nagyon büszkélkedem ezzel a kiadással, de mentségemre legyen mondva, hogy ott és akkor csak egy ilyen, egyszerű eszközökkel sokszorosított kiadásra volt lehetőség. Azt is készségesen elismerem, hogy a Medvigy úr által említett négy vers közül háromból nyomtatástechnikai hibából valóban lemaradt a vége, amit magam is észleltem, de akkor már az 500 példányból álló teljes széria ki volt nyomtatva. Tudatos csonkításról azonban szó sem lehet, mert az említett versek tartalmát nézve erre egyáltalán semmi szükség nem volt. A „testvéri összefogással“ feltételezett szerkesztéssel ellentétben ez a füzet egyszemélyes vállalkozás volt a részemről.
Ami a „Kívánság“ című verset illeti, úgy hiszem, még a tévedhetetlen Medvigy úrnak is szolgálhatok némi újdonsággal. A vers születésének valódi története pont fordítva igaz, mint ahogy azt ő magabiztosan kilogikázni hitte. (Hogy is állunk Háry Jánossal?) Mint a legtöbb költőnek, Sértő Kálmánnak is vannak olyan versei, melyeket több verzióban is megírt. Ezt Medvigy úr a költő életművének ismeretében természetesen ugyanolyan jól tudja, mint én. A „Kívánság“ című verset (igenis ezzel a címmel!) Sértő eredetileg 1938 szeptember 19-én írta. Csak utána bővítette ki még két versszakkal, ami aztán az Összetartás szeptember 25-i számában „Bizonytalan napok“ címmel meg is jelent. Az eredeti „Kívánság-kézirat“ a költő barátjának, Kovács Laci „rikkancskirálynak“ a birtokába került, aki a háború után több más, Sértővel kapcsolatos dokumentum mellett ezt a „kéziratot“ is magával hozta nyugatra. Tőle került később Fialához, aki gondoskodott róla, hogy 1960-ban a Hídfő kiadásában megjelent Trianoni Almanachba is bekerüljön. Hogy Fiala miért ezt a verziót választotta, és nem a hosszabb „Bizonytalan napok“ címűt, amelyet annak idején közölt az Összetartásban, az egyedül az ő titka marad. Az 1943-as vaskos kötetből, a megváltozott időkre hivatkozva, tudatosan hagyták ki ezt a verset a szerkesztők, nem pedig feledékenységből.

Ha már szóba került ez a több mint 700 oldalas kötet, ami „Sértő Kálmán versei“ címmel, és nem, mint Medvigy úr említi, „összes“ verseiként látott napvilágot - megint szerencséje a neves irodalomtörténésznek, hogy állításait kevesen tudják ellenőrizni. Én azonban ezen kevesek közé tartozom, mivel az említett könyv itt fekszik előttem. Akárhogy is forgatom, az én példányomból nem hiányoznak az általa hiányolt ún. „népies ihletésű“ versek, éppúgy, mint a kezdeti korszakának termései, vagy pedig a nem jobboldali lapokban megjelent költeményei, beleértve a Püski Sándor által kiadott „Gyászjelentés“ anyagát is, annak ellenére, hogy a szerkesztő Gellért Vilmos és az előszót író Fiala Ferenc külön-külön is kihangsúlyozták: a gyűjtemény nem teljes. Az pedig valószínűleg a szerkesztő pártatlanságának javára írható, hogy a „nyilas lapokban“ megjelent Sértő-versek mindegyikét sem vette föl a kötetbe, nem feledékenységből, hanem szerénységből. Nagy csodálkozásomra megtalálható azonban a 405-ik oldalon a Medvigy úr által előszeretettel idézett, és a „homokos nyilas grófot“ kifigurázó „Komoly Lüke Árpád levél“ című korai Sértő-vers is, bizonyítva, hogy a nyilasok milyen keményen szelektáltak. Akármennyire is szeretné Medvigy úr bizonygatni, az 1943-as Centrum-kiadás nem nyilas válogatás, hanem a versek skáláját és a kötet terjedelmét tekintve az eddig megjelent legjobb és legtárgyilagosabb összeállítás, ami valóban átfogó képet ad Sértő költői életművéről.
Kettőnk vitájának lényegére, vagyis kritikámnak fő megállapításaira emígyen reagál a bokorból kiugrasztott irodalomtörténész: „A Püski Kiadónál megjelent Hírért megszenvedtem című kötetet (...) a teljes életmű ismeretében, fütyülve a nyilasokra, harmadikutas, népi szemléletben szerkesztettem.“ Ez már beszéd! Medvigy úr, elbűvölve a harmadik utas, népi szemlélettől, nem a nyilasokra, hanem Sértő Kálmán életművére fütyülve szerkesztgetett, önkényesen kihagyva mindent, ami neki nem volt szája ízére. Persze ez a szerkesztési mód sem medvigyi találmány. Jó példával jártak már előtte az elvtársak, akik az ötvenes években csodálatos kommunista szemléletben szerkesztett Petőfi-, Ady- és József Attila-kötetekkel örvendeztették meg az olvasókat. Nem is szóltam volna egy szót sem, ha a kötet mondjuk a következő címmel jelenik meg: Medvigy Endre kedvenc Sértő-versei és írásai. Mert ne nézzük már annyira hülyének az olvasókat, hogy ne tudnák eldönteni – egy valóban teljes anyag ismeretében – hogy bizonyos versek tetszenek-e, vagy sem! Azt mindenesetre érzékeltem, hogy Medvigy úrnak nagyon kényes az ízlése Sértővel kapcsolatban. Némely írásáról és verséről – saját bevallása szerint – kimondhatatlanul lesújtó a véleménye. Akkor meg mi a csudának nem keres valaki mást, szalonképesebbet Sértő Kálmánnál, ha már mindenképpen kutatni akar? Ajánlanám például Révai (Léderer) József fiatalkori gyöngyszemeit tanulmányozásra, aki Sértő egyeseket nagyon is sértő „házmesteri ideológiájával“ ellentétben ilyen mindenkinek tetszetős sorokkal büszkélkedhetik: „Dögölj meg, anyám, dögölj meg, apám, dögölj meg, első tanítóm...“
Medvigy úr többek között engem vádol meg csúsztatással, miközben a „felejtésre méltó“ Utolsó roham című „közízlést-Sértő-versből“ egy szövegkörnyezetéből kiragadott sorral („...még csecsszopóknak sem kegyelmezünk...“) próbálja elrettenteni az olvasót, leszögezve, hogy ennek a versnek a magyarsághoz semmi köze és „ilyen alantas gondolatokhoz csak a német megszállókkal együttműködő nyilas kollaboránsoknak lehet köze“. Nesze neked, Sértő Kálmán! Hiába haltál meg már 1941-ben, Medvigy Endre jóvoltából belőled is német megszállókkal együttműködő kollaboráns lett. Kegyelmes volt hozzád az Isten. Örülj neki, hogy a többiekkel együtt nem a „demokratikus népbíráskodás“ igazságos akasztófáján végezted, attól függetlenül, hogy az Utolsó roham kimondottan a trianoni országcsonkítás által kiprovokált irredenta indíttatású versek kategóriájába tartozik.
Az „Így van ez, kérem... (Március 15-re)“ című ünnepi Sértő-verset kritikám brossúrakiadásának a függelékében közöltem néhány más versével együtt, mindenfajta különösebb „nyilas indíttatású“ szándék nélkül, csupán ízelítőt adva a Püski-kiadás hiányosságaiból. A verset Sértő Esett a hó című, 1939-ben megjelent kötetéből vettem, ahol ugyanúgy szerepel, mint nálam. Mivel akkor még élt a költő, és közreműködött a kötet szerkesztésében, feltételezhető, hogy egyetértett ezzel a verzióval. Vagy talán meg kellett volna kérdeznie a nép-nemzeti harmadik utas urakat, hogy kihagyhat-e egy versszakot a saját verséből?
Árulja el már végre a tárgyilagos irodalomtörténész, hogy a Köpönyegfordítás című Sértő-írás vajon mitől „nemzetiszocialista szemléletű, házmesterszintű ideológia“? Talán csak nem attól, hogy, vele ellentétben, kritikám során én kiadósan is idéztem belőle? Mert ezzel a gondolkodással például Csurka István minden harmadik írását is nyugodtan ebbe a kategóriába sorolhatjuk.
A Társadalmunkban közölt „Napló“-val és az általam felvetett „igazi napló“-val kapcsolatban adjuk át most a szót Fiala Ferencnek, a kortársnak, akit talán kicsivel szorosabb kapcsolat fűzött Sértő Kálmánhoz, mint engem vagy Medvigy urat, s aki szellemi hagyatékát képező, kiadásra váró emlékirataiban eléggé részletesen kitér a költővel kapcsolatos emlékeire, sőt a nyolcvanas évek derekán hangszalagra rögzített visszaemlékezéseiben is bőséges időt szentelt erre a témára:
„...Egyik alkalommal, mikor a verseit és írásait már rendszeresen hoztuk a lapban, de még a kezdeti időkben lehetett, Sértőt pillantottam meg az Összetartás szerkesztőségében. Feltűnően korai volt ez a látogatás, nem az ő ideje.
– Jó reggelt, Kálmán, verset hozott? – kérdeztem, megállítva a céltalanul és félszegen ide-oda pislogó költőt.
– Nem, csak erre hozott az utam, és gondoltam, benézek. – volt a válasz. Rögtön tudtam, hogy pénzre van szüksége, ezért intézkedtem, hogy írjanak ki neki egy csekket húsz pengőről.
– Aztán hozza ám azokat a verseket! – mondtam búcsúzóul, de éreztem, hogy valami nyomja még a lelkét.
– Na jöjjön, Kálmán, szívjunk el egy cigarettát! – invitáltam a szobámba, hogy nyugodtan beszélgethessünk.
– Szerkesztő úr, maga mindig jó volt hozzám... elárulok magának valamit. Bár tudom, hogy sok miegymás a bögyükben volt, soha nem piszkáltak a múltbéli dógaimért. Szerkesztő úr... azt a naplót tulajdonképpen nem is én írtam. Legalábbis ahogy végül megjelent. Sokan csiszoltak, javítottak rajta. Klárnak megvoltak erre a maga emberei. Ez kell az olvasóknak – mondták –, te csak ne törődj semmivel! Az egész ország rajongani fog érted! Hozd csak továbbra is az alapanyagot, mi majd finomítunk rajta. Így is történt... Mikor Sólyom Janka pert indított, akkor kezdtem először gondolkodni... De most visszavágok! Itt van a naplóm... az igazi!
Belső zsebéből gyűrött iratcsomót húzott elő, és kipirult arccal, szinte megszállottként suttogta maga elé:
– Most leszámolok velük... leszámolok a Klárral! Nem felejti el... amíg él...
– Nyugalom, Kálmán! - mondtam, és már lapoztam is a szamárfüles kéziratot.
Bár prózai írásai, cikkei, melyek az „Apróságok“ című rovatunkban jelentek meg hétről hétre, nem voltak soha indulatoktól mentesek, ez az „ellen-napló“ első betekintésre is telítve volt túlzottan személyeskedő, néha durva sértéseket sem nélkülöző passzusokkal.
– Ezt a naplót mi nem hozzuk le, Kálmán! Már az elején megmondtam magának, ha személyes ügye van Klárral, azt intézzék el másképp. Mi mást várunk magától. Jöjjön vissza délután, addig átnézem az anyagot, mert látom, hogy van azért benne használható dolog is.
Így is lett. Amikor délután Kovács Laci kíséretében újra beállított, már érződött rajta a húsz pengő hatása. Halkan dudorászott, és minden vonakodás nélkül beleegyezett, hogy az általam megjelölt részeket – néhol kibővítve vagy átjavítva – önálló írásként fogjuk közölni.
Ezek, az eredetileg naplónak készült kéziratból kiemelt témák alkották később több Sértő-cikk vázát, sőt az első nálunk megjelent verseskötetének, az „Esett a hó“ előszavának főbb részeit is.
A naplóírást tudtommal ezzel végleg kiverte a fejéből. Legalábbis nem esett róla több szó közöttünk...“
Eddig az idézet. Mivel Medvigy úr szerfölött gyanakvó természetű, és szeret utánajárni mindennek, tájékoztatom, hogy a „naplóval“ és az „ellen-naplóval“ kapcsolatos ismereteit Fiala már többször is publikálta különböző Sértővel kapcsolatos visszaemlékezései alkalmával, többek között a Hídfő 1958. július 10-i számában.
Természetesen senki sem várja el, hogy a medvigyi értékrendszerben a „nyilas Fiala“ bármilyen ranglistára felkerüljön. Főleg olyan nevekkel kapcsolatban, akik teljesen más vonalon tevékenykedtek. A tárgyilagosság azonban megkívánja, hogy Sértőhöz való viszonyát a tényeknek megfelelően tárjuk az olvasó elé.
És ezzel eljutottunk Medvigy Endre írásának csúcspontjához, a Sértő-végrendelet „64 nagyfröccsös érvénytelenségéhez“. Úgy hiszem, ezzel az állításával még az ugyancsak nagy felkészültségű kollégáján, dr. Gosztonyi Péter történészen is túltesz, aki pedig a Demokrata ez évi 3-ik számában a magyarországi zsidók kárpótlásával kapcsolatban badarságok állításával elég magasra helyezte a mércét. Most nézzünk el attól, hogy nincs a világon olyan értelmes ember, aki „sánta Gizi“ nyilatkozatát komolyan venné, és játszadozzunk el a gondolattal: vajon a filoszemita hangulatú verseinek írásakor, vagy a híres Napló papírra vetésekor hány nagyfröccs volt a költőben? És különben is, nem kellene véletlenül a köztudottan erősen fröccsözgető Sértő Kálmán egész életművét érvénytelennek nyilvánítani? Itt én inkább egyetlen kérdéssel zárnám le a vitát: vajon hány nagyfröccsöt vagy inkább töményet ígértek az alkoholizmus terén még talán Sértőn is túltevő egykori élettársnak, Gizikének ezért a nyilatkozatért?
De ha már vizsgálódunk, akkor azt is illő megemlíteni, hogy a „végrendelet“ nem egy önálló dokumentum, hanem egy hét oldalt betöltő, kézzel írott vallomás befejező szakasza. Ezt a tényt Medvigy úr megint nem tartotta célszerűnek megosztani az olvasókkal, mert ebből megtudhattuk volna, hogyan is viszonyult tulajdonképpen a költő az eldobni szándékozott nyilaskereszthez. Idézzünk most ebből az írásból, amelyet 1941. május 21-én vetett papírra. Nyomtatásban a Magyarság Útja 1941. május 23-i számában jelent meg, és, dacolva a „64 nagyfröccsel“, elég világosan fogalmaz:
„Úgy hiszem, hogy a városban született emberek is láttak már életükben olyan faliórát, amelynek felhúzása után az úgynevezett „sétálóját“ kell elindítani, hogy az óra járjon. Huszonöt-harminc évvel ezelőtt a városban is a sétálós óra volt a divat, hosszú tornyos szekrényben ketyegett - pityegett a falon, s a rézsétáló monoton ütemmel lengett jobbra és balra...
Ma már alig lehet sétálós órát látni, de annál több olyan embert, akinek a szemei, az óvatos, a bizonytalanul tapogatódzó szemgolyói úgy járnak jobbra és balra, mint a hajdani sétálós óra sétálója a múltban. Ezek az emberek azok, akiknek nincsen nyílegyenes politikai meggyőződésük, itt is szeretnének lenni, meg amott is, de ott ahol legjobb, minden áldozathozatal nélkül...
A minap találkoztam egy órasétálóhoz hasonló szemű ismerősömmel, aki már az összes politikai pártokat végigjárta, hetvenféle pártjelvényt viselt az utóbbi évben, de most jelvény nélkül jár, lebeg, mint Mohamed koporsója a bizonytalanságban, csak a szeme jár, mint az óra sétálója, a nyilasok felé is tekintget, de még nagyobb hévvel a szociáldemokraták felé, amióta a Népszava megírta, hogy ötezer angol katona valahol Afrikában foglyul ejtett ötven olasz katonát, tehát „vége a tengelyhatalmak győzelmének...“
Szegény, szerencsétlen birkafelfogású ismerősöm azt kérdezte, hogy miért nem veszem le a kabáthajtókámról a nyilaskeresztet, amikor bizonytalan idő van, kockán fog fordulni a dolog, nem tudni előre, hogy melyik fél győz a háborúban? A szerencsétlennek ezt feleltem:
– Az ördög eddig a plutokráciát, a szabadkőművességet támogatta. A jó Isten viszont próbára tette, sanyargatta az igaz, a bűntelen népeket. Amikor a jó Isten látta, hogy az ördög által tanított nép, illetve nem nép, hanem a szedett-vedett zsidóság és a szabadkőműves fővakolók már rosszabbak az ördögnél, akkor a jó Isten a jóravaló népek pártjára állott, hogy kifejezhetetlen hatalmánál fogva megsegítse azoknak a keserű igazságait. Ma felszámíthatatlan méretű háború tombol a világon, de minden épkézláb eszű ember hisz a tengelyhatalmak győzelmében, amely után nagyobb földi napsugár derül a világra, mert ne felejtsük el, hogy nem csak égi napsugár van, hanem földi is, ha érvényesülhet a jog, a szeretet, a béke, a javak elosztása, ha verejtékes munkájuk árát hűen megfizetik az embereknek, hogy azok pihenő idejükben ne zúgolódjanak, hanem dicsérjék Istent és rajongással gondoljanak azokra a földi vezetőkre, akik szótárukból kitörölték azt a szót, hogy: kizsákmányolás...
Hogy a nyilaskeresztet miért nem veszem le a kabátomról? Könnyű elárulni. Tizenkét éves koromtól fogva 16 éves koromig napszámba jártam, túrtam, nyűttem, ástam és kapáltam a földet, arattam, patakokban folyt rólam az izzadtság, de munkám által a nagyon szűk betevő falaton kívül semmit sem tudtam szerezni. Egy évig szénbányában dolgoztam, 400 méternyi mélyben a napsugár alatt, de ott sem tudtam a vesebajnál egyebet szerezni. Négy évig katonáskodtam, ott legalább minden fegyelem mellett is jó sorom volt, ott kezdtem el írogatni, makkegészségesen szereltem le, hogy 400 kilométeres gyalogvándorútra keljek, és írásaimmal Pesten a zsidó sajtóberkek harapófogójába kerüljek. Kilenc évvel ezelőtt nem volt Pesten szélsőjobboldali újság, a komolytalan... (törlés! Szerző) lapocskája nem számított. Így hát a zsidó lapokba írtam verseket és novellákat mindaddig, amíg azt a szót nem hallotta a fülem, hogy Hungarista Mozgalom. Egy fanatikus és áldozatkészségű nemzetiszocialista rikkancs vezetett el és mutatott be Fiala Ferencnek, aki akkor a lapok lapját, a később betiltott „Összetartást“ szerkesztette. Kijelentem, hogy csak három valakit és valamit sajnálok, a halott édesapámat, édesanyámat és a betiltott Összetartást, ahol még a Parlamentben felszólalható képviselőkön kívül is erősebben harcolhattam tollammal az Eszme mellett...
Közben a zsidó újságok piszkosan és aljasan, felelősség nélkül azt írták, hogy a magyarországi nemzetiszocialista sajtó lángjait a „guruló márkák“ szítják és táplálják. Ennek a pimasz hírverésnek pont az ellenkezője volt igaz. A Szociáldemokrata Párt „vezérei“, amikor kifosztották a kisemberek filléreiből összerakott nagy méhkast, a Törekvés Takarékpénztárt, akkor a főváros magára ébredt munkásai tagfelvételre jelentkeztek a Nyilaskeresztes Pártba, valamint a nem politikus, de annál egészségesebb ösztönű faluk és tanyák népe. Megalakult tehát a nagy párt, a minden legitimista, szabadelvű, demokrata, szocialista és Független Kisgazda Párt fölé emelkedő Párt, óriási választási győzelemmel – a Nyilaskeresztes Párt, a szálka azoknak, akik nem látják a gerendát a saját szemükben...
Valaki azt kérdezte tőlem, hogy miért viselem a nyilaskeresztet?
– Hm!
– Hát mit viseljek, amikor fiatalon, haldokló betegségemben, becsület, nekigyürkőzés, lemondás, újra akarás közben semmit sem tudtam a nyilaskereszten kívül szerezni, amíg a Singer és Wolfneréknél író álnépi Babai Jóskák és Bibó Lajosok palotában laknak? Nem! A nyilaskeresztet nem teszem le, nem akarom, ragaszkodom hozzá, ragaszkodom a legkomolyabban, megmásíthatatlanul az alábbi végrendeletemben:...“
Ezután következik a vita tárgyát képező tulajdonképpeni végrendelet. Ahogy elnézem ezeket a kézzel írott oldalakat – Gellért Vilmos is közölte könyvében az eredeti írás bizonyos szakaszának fénymásolatát – mint reklámgrafikus (aki a grafológiához is konyít valamicskét) és mint a nagyfröccsöt közelebbről is ismerő személy, ki kell jelentenem: az írás végig egyenletes, nem egy tökrészeg emberre utal, nem is beszélve a tartalomról. 64 nagyfröccs után – de talán 20 is bőven elég lenne – az ember már normálisan írni sem képes. Ilyen badarságokat csak olyasvalaki tud elképzelni, aki életében még egyetlen nagyfröccsöt sem ivott meg soha. Egészségére, Medvigy úr!

Sértő Kálmán nyilaskeresztes jelvénnyel az 1941-es Könyvnapon, nem sokkal a halála előtt
És most nekem is lenne egy javaslatom. Ha már annyira hiányolta Sértő esetében, legalább sétáljon ön ki a Duna-partra, és dobja be – na nem a nyilaskeresztes jelvényét –, hanem az irodalomtörténészi diplomáját a vízbe. Mert ezek után ezt joggal elvárhatjuk!
A végrendelet szövegét – amit Sértő soha nem vont vissza – különben sem jogutódi vitatémaként hoztam korábbi kritikámban, hanem pusztán a Sértő-Fiala viszony megvilágítására, mivel a kiadói jogok ötven év után amúgy is elévültnek tekinthetők. S ha már ezt a végrendeletet semmiképp sem tudják megemészteni nép-nemzeti, harmadik utas uramék, akkor megkérdezném: vajon mint kiadók jártak-e már Bissén, a költő szülőfalujában, és eleget tettek-e legalább a versben megfogalmazott végrendeletében kérteknek? („...Verseimet majd aki kiadja, állítson egy keresztet falumba...“) Mert én jártam arrafelé, de ezt a keresztet nem láttam sehol...
Zoom
Sértő Kálmán temetése (elöl jobbra Fiala Ferenc)
Félreértés ne essék: ezen írásomat és az ezt megelőző kritikámat nem holmi ideológiai eszmefuttatásnak szántam, hanem kizárólag a költő valós lényének megismeréséhez elengedhetetlen tények feltárásának. De ha már Medvigy úr mindenképpen politikai síkra terelte a vitát, és nyakra-főre nyilasozik, akkor szólni kell néhány szót a nyilasokról is. Úgy érzem, ez egyeseknél – mint Medvigy úrnál is – már-már üldözési mániává fajuló orvosi esetnek tekinthető. Aki 1997-ben – ismerve sanyarú sorsunkat és annak valódi okait – állandóan nyilasveszélyről rikácsol, és őket tartja minden szerencsétlenségünkért felelősnek, az nem csak a történelmet nem ismeri, hanem vagy elmebeteg, vagy pedig szélhámos.
Megnyugtathatom Medvigy urat, hogy a Hungarista Mozgalom történetét nálánál talán valamivel jobban ismerem, és nem csak az általa említett Laczkó Miklós vagy a Karsaiak (Elek és László) „műveiből“ – melyeket szintén elolvastam –, hanem kicsit tágabb értelemben vett munkákból és visszaemlékezésekből is. Sőt vele ellentétben azt is tudom, hogy mi a különbség a hungarizmus, a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus között. A három fogalmat csak azok keverik össze, akik nem tudnak vagy nem akarnak szabadulni sztálinista beidegződéseiktől. Hogy ki ragadt le kettőnk közül elavult ideológiák mocsarában, arra az írása a legjobb bizonyíték. Ha mindenképpen nyilasokra kíváncsi, akkor sétáljon ki a rákoskeresztúri temető 298-as parcellájához. Ott megtalálja őket. A többi magyar mártírral együtt – a föld alatt.
Apropó, nyilasok! Ha már Medvigy úr naivan öt oldalon nyilas ősbölényezik személyemmel kapcsolatban, akkor legalább a Magyar Fórum főnökének lehetett volna annyi esze, hogy ez a „nyilas Dobszay testvér“ nemrég még a dortmundi Magyar Út Kört és a MIÉP dortmundi csoportját szervezte, sőt többedmagával elég szép anyagi támogatást juttatott el a MIÉP 1994-es választási kampányának fedezésére is. Az már más lapra tartozik, hogy ezek a pénzek végül milyen célra lettek felhasználva, de – ismerve a főnököt – erős a gyanúm, hogy inkább privát szórakozásokra, mintsem a gyűjtés céljának megfelelően. Ez meg is látszott az eredményen. Mindezek ismeretében jogosan kérdezheti az olvasó: lehetséges az, hogy Csurka István a nyilasok „röpködő“ (papírpénz nem tud gurulni!) márkáiból (is) fedezte a MIÉP '94-es kampányát, most meg nyilasozik itt orrba-szájba? Bizony-bizony nem szép dolgok ezek. Ha Csurka egy becsületes antinyilas, és annyira vigyáz a jó hírére, akkor most ajánlanám neki, hogy szépen adja vissza azokat a pénzeket, nehogy az a vád érje, hogy őt is a nyilasok támogatták. Ettől a nemes gesztustól azonban nem félek, mert – ahogy a közmondás tartja – kutyából nem lesz szalonna...
Egy nagy titkot még meg kell osztanom az érzékeny irodalomtörténésszel, nehogy hamis tudattal kelljen továbbélnie. Legnagyobb sajnálatomra nem a „Petőfi és a zsidók“ a kedvenc Sértő-versem, bár kimondottan szerencsés versnek tartom, hanem a „Fájna itt meghalni“ című utolsó költeménye. Már csak azért is, mert jómagam is „visszakívánkozom az én szűk hazámba, kék eges, csillagos, aranynapsugaras, fehérpincesoros, boros Baranyába...“
És végül tisztázzunk még valamit. Ezt az írást – ugyanúgy, mint az ezt megelőző kritikámat – nem válasznak szántam a Püski Kiadónál megjelent Sértő-kötetre, hanem tényfeltárásnak. Az igazi választ majd akkor kapják meg, ha végre a magyar olvasóközönség asztalára kerül egy további kötet is, amelyen a következő felirat szerepel: Sértő Kálmán: Elhallgatott verseim és írásaim (Ami a Püski kiadásból kimaradt). Mert ebben a kötetben majd mindenre megadja a választ maga a legilletékesebb: Sértő Kálmán.
Én, Medvigy úrral ellentétben, tartom annyira nagykorúnak a magyar olvasókat, hogy minden előzetes gondoskodás nélkül, egyedül is képesek eldönteni: elfogadják vagy elutasítják-e Sértő Kálmán egyelőre visszatartott szellemi hagyatékát. Mert nincs szükség „jóakaratú“ önjelölt szerkesztőkre, akik elhívatva érzik magukat, hogy saját ízlésüket – visszaélve kiváltságos helyzetükkel – ráerőszakolják másokra.
Csakis a magyar olvasóközönség hivatott végérvényesen ítéletet mondani, hogy „felejtésre méltó házmester-ideológiát“ tartalmaznak-e a költő elhallgatott versei és írásai, vagy pedig ma is égetően aktuális igazságokat.
(Kuruc.info)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready