Az iráni főváros kiválasztása természetesen nem a véletlen műve volt: egyfelől a perzsa állam kiemelkedően fontos pozíciót foglalt el a Közel-Keleten – 1941-től ugyanis az Egyesült Államok Iránon keresztül segítette a szovjeteket fegyver- és hadianyag-szállítmányaival –, másfelől pedig a Perzsa-öböl kőolajkincse miatt is létfontosságú volt, hogy a szövetségesek az országot távol tartsák Németországtól. A választásban nagy szerepet játszott továbbá Sztálin kérése, hogy a konferencia helyszíne ne essen túlságosan messze a fronttól, mert nem kíván sokáig távol lenni a hadszíntértől. Az eredetileg az amerikaiak által javasolt alaszkai helyszínt így elvetették, különben is Irán klímája novemberben jóval kellemesebb, mint Alaszkáé.

Churchill visszaemlékezése szerint a megérkezést elég rosszul szervezték meg. A repülőtérről a brit követségre tartó delegáció útját végig lovasrendőrök sorfala szegélyezte, de az útvonal két oldalán tolongó tömegben könnyen feltűnhetett volna akár egy elszánt merénylő is. A brit kormányfő utóbb rettentően nehezményezte, hogy a biztonságukat nem tudták a megfelelő módon garantálni. Nem messze a követség épületétől még dugóba is kerültek, és percekig várakoztak, miközben hatalmas tömeg vette körül a magas rangú delegációt. „Rávigyorogtam a bámészkodókra, ők meg vissza rám” – írja a brit miniszterelnök naplójában. Végül is a delegáció sértetlenül eljutott a brit nagykövetség épületéhez, amelyet már megfelelően biztosítottak.

Mivel Molotov azzal fogadta a vendégeket, hogy „valami készül” ellenük, Roosevelt elhelyezése már gondot okozott. Végül a legbiztonságosabbnak ítélt szovjet követséget jelölték ki számára. Az amerikaiak sokkal óvatosabbak voltak az angoloknál, Roosevelt elnök minden felhajtás nélkül, teljes titokban érkezett meg a követségre, egy jelöletlen autóban. A megfelelő megoldást végül úgy találták meg, hogy a hatalmas területen elhelyezkedő  szovjet követség egyik villájában alakították ki az Egyesült Államok elnökének és teljes – mintegy 70 főt kitevő – delegációjának szállását. A biztonsági követelményeket ez a helyszín már maximálisan teljesítette, ráadásul a szovjet fél „figyelmességének” köszönhetően az elnököt kiszolgáló személyzet minden egyes tagja NKVD-tiszt volt, és természetesen minden helyiségben „poloskákat” helyeztek el előzőleg a szovjet állambiztonság emberei.

Churchill azonban nem akart úgy találkozni Sztálinnal, hogy előtte ne egyeztessen az amerikai elnökkel. Megegyeztek, hogy úton Teherán felé, Kairóban tartanak amerikai-brit konzultációt a kínai vezető, Csang Kaj-sek bevonásával, akitől azt kívánták megtudni, hogy miként lehetne a kínai részvételt a távol-keleti háborúban aktívabbá és hatékonyabbá tenni. Roosevelt felvetette ugyan a szovjet vezérkar képviselőjének meghívását a katonai jellegű megbeszélésekre, de Csang Kaj-sek meghívása – Churchill teljes megelégedésére – lehetetlenné tette a szovjet közreműködést. Moszkva akkor nem állt háborúban Japánnal, és még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy távol-keleti tárgyú véleménycseréken részt vesz.

Az amerikai-brit-kínai konzultáció Kairóban 1943. november 22-én kezdődött, és öt napig tartott. Az első tanácskozási nap témája a Bengál-öbölben tervezett amerikai-angol akció és a kínai bekapcsolódás lehetősége volt. Másnap már az európai hadszíntér is szóba került, s Churchill a mediterrán térségre tette a hangsúlyt, Rooseveltet pedig még mindig elsősorban Ázsia érdekelte. A brit miniszterelnök azt az álláspontot próbálta elfogadtatni, hogy nagyobb figyelmet fordítsanak a Földközi-tenger térségére, és támogassák ott az angol elképzeléseket: Róma, valamint Ródosz szigetének elfoglalását, a jugoszláv partizánok nagyobb mérvű támogatását, valamint Törökország hadba léptetését, még akkor is, ha ez kisebb halasztást idézne elő a normandiai invázió megindításában.

1943. november 27-én utazott tovább az angol és az amerikai vezető Teheránba, a másnap kezdődő konferenciára. Az üléseknek a szovjet követség főépülete adott otthont, amely ezzel erre a néhány napra valóban  a  világ  közepévé vált. Churchill a megnyitón azt mondta: „Ez a világ erőinek legnagyobb mérvű koncentrációja az emberiség történetében. Olyan nagy horderejű kérdések megoldása vár ránk, mint a háború hosszának megrövidítése, a győzelem kivívása, az emberiség további sorsának eldöntése.”

A három vezető megállapodott arról, hogy a küzdelmet Németország totális vereségéig folytatják majd, és nem kötnek különbékét a tengelyhatalmakkal. Ezzel aláírták több tízmillió európai civil halálos ítéletét. Deklarálták, hogy az amerikai-brit erők 1944 májusában Franciaországban nyitják meg a második frontot – és nem a Churchill által korábban preferált Balkánon –, a szovjet fél pedig megígérte, hogy a partraszállással egyidejűleg offenzívát indít keleten a Wehrmacht ellen. Az angolszászok jelezték, hogy 1944 májusában lesz a Normandiában végrehajtandó Overlord-hadművelet, s ennek keretében a nyugat-európai német erőkre kívánnak csapást mérni, tehermentesítve egyúttal a szovjeteket a keleti fronton. Vita alakult ki az invázió főparancsnokának személyét, illetve hatáskörét illetően, ugyanis az amerikai elképzelés az volt, hogy az Overlord-hadművelet főparancsnoka egyúttal valamennyi európai szövetséges erő főparancsnoka is legyen. Churchill koncepciója ellenben az volt, hogy külön kell választani a nyugat-európai inváziós és a földközi-tengeri, zömmel angol katonaságot tömörítő haderők főparancsnokságát.

A teheráni konferencián Roosevelt elnök határozottan azt a véleményt képviselte, hogy a jövőbeli német veszély elhárításának egyetlen biztosítéka Németország öt részre való szétdarabolása. Hannover és Északnyugat-Németország lehetne egy állami egység, önállósulna Szászország, továbbá a délnyugati Rajna-vidék, Bajorország lehetne a negyedik, Baden és Württemberg együttesen az ötödik állam. Az öt állam mellett Hamburg és a kieli csatorna nemzetközi ellenőrzés alá kerülne, és ugyanez a sors várna a nehézipar két fellegvárára, a Ruhr- és a Saar-vidékre is. Churchill két konföderáció lehetőségét körvonalazta, az egyikben Bajorországnak, Ausztriának és Magyarországnak kellett volna egyesülnie. Sztálin a délkelet-európai térségbe való angolszász behatolás szándékát vélte felfedezni a szóban forgó tervek mögött, és kategorikusan kijelentette, hogy „Magyarországnak és Ausztriának külön-külön kell léteznie”.

A politikai kérdések közül kiemelt hangsúlyt kapott Lengyelországé. Roosevelt és Churchill lényegében akceptálta Sztálin kívánságát, hogy Lengyelország háború utáni új nyugati határa az Odera-Neisse vonala legyen, keleten pedig az ún. Curzon-vonalat jelentő 1939-es szovjet-lengyel határ maradjon meg. Churchill metaforikusan így fogalmazta meg a Szovjetunió nyugati határvonalának kijelölésével kapcsolatos bonyolult kérdéskört: „Szeretnék emlékeztetni a már említett példára a három gyufával, amelyek közül az egyik Németország, a másik Lengyelország, a harmadik a Szovjetunió. Mind a három gyufát el kell tolnunk nyugat felé, hogy megoldjuk a szövetségesek előtt álló egyik legfőbb feladatot: a Szovjetunió nyugati határainak biztosítását.” Voltaképpen Roosevelt és Churchill szabad kezet adtak Sztálinnak abban a tekintetben, hogy a háború végén saját biztonsági érdekeinek megfelelően jelölje ki állama nyugati határait. Ez pedig Közé- és Kelet-Európa kis államainak szovjet érdekszférába tolását jelentette, párhuzamosan a Normandiában tervezett második front megnyitásával.

A teheráni konferencia egyik sorsdöntő határozata volt, hogy Sztálin ígéretet tett arra, miszerint a Németország elleni háború befejezése után a Szovjetunió a Távol-Keleten frontot nyitva, csatlakozva a Japán elleni háborúhoz.

Az 1943. december 1-jén lezárult teheráni konferencia tehát kulcsfontosságú esemény volt a második világháború menetében, a „három nagy” számos megállapodása ráadásul még a békeévek során, egészen napjainkig is éreztette hatását. Egy hónapos késéssel ugyan, de 1944 júniusában Normandiában megindult az Overlord-hadművelet, a szovjetek pedig 1945 nyarán végül megtartották ígéretüket, és hadba léptek az összeomló Japán ellen. Ugyanígy azt is meg kell említenünk, hogy a második világháború után Nürnbergben tartott nemzetközi per, mely a nemzetiszocialista katonai és politikai csúcsvezetők ügyében ítélkezett jogi maskarába bujtatott politikai bosszúállásként, szintén a teheráni konferencia nyomán folyhatott le. Mindazonáltal a tárgyalások legfontosabb következményének mégiscsak a hadműveleti területek kijelölése, Európa kelet-nyugati felosztása bizonyult, hiszen ez az állapot – már a következő, 1945. februári jaltai konferencia eredményeként – egészen a Szovjetunió felbomlásáig megmaradt, ezáltal a 20. század második felére meghatározta térségünk politikai, gazdasági és társadalmi viszonyait.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info