Természetesen az ókori zsidó állam bukását követően is éltek zsidók Palesztinában, számuk azonban igen csekély volt. 1880-ban az 500 ezer lakosú országban 25 ezer zsidó élt, azaz az össznépesség 5%-át tette ki a zsidóság. 1882-től kezdődött a nagyobb méretű bevándorlás a cári Oroszországban fellángoló pogromok következtében, így 1882 és 1917 között 50 ezer menekült zsidó érkezett Palesztinába. (Itt fontos megjegyeznünk, hogy a dualizmus kori Magyarország fontosabb célország volt, és százezres nagyságrendben jöttek az orosz uralom alatt álló lengyel területekről az új honfoglalók hazánk földjére.)

Az első világháborús fejleményekkel párhuzamosan vetődött fel a nagyhatalmi politika szintjén a modern zsidó nemzetállam létrehozásának gondolata. Az 1917-es brit Balfour-nyilatkozat ebben a folyamatban mérföldkőnek számít. A deklaráció kiadásának hátterében az áll, hogy a Rotschildok megállapodást kötöttek – az egyébként szintén zsidó – Balfour külügyminiszterrel arról, hogy a palesztinai zsidó „nemzeti otthon” megalapításához nyújtott angol támogatásért cserébe a kozmopolita zsidó elit óriási nemzetközi háttérhatalmát és befolyását az Egyesült Államok háborúba történő bevonására fogja felhasználni. Samuel Landmann, aki 1917 és 1922 között a Cionista Szövetség titkára volt „Nagy-Britannia, a zsidók és Palesztina” című könyvében megerősíti a fentebbi állításunkat, amikor a következőket írja:

Miként azt David Duke „Zsidó szupremácia – a zsidókérdés amerikai szemmel” című könyvében megjegyzi, az állítólagos német háborús célokról és atrocitásokról szóló rémhírek már ekkoriban elárasztották az amerikai sajtót. Ezek szerint a németek meg akarják támadni és le fogják rohanni az Amerikai Egyesült Államokat, „hunoknak” (sic!) és „csecsemőgyilkosoknak” bélyegezték a német katonákat, Nagy-Britanniáról és Franciaországról azt írták, hogy a „demokráciáért” harcolnak, noha kiterjedt gyarmatbirodalmuk bennszülött őslakóit állati sorban tartották, Németország politikai berendezkedését pedig despotikusnak minősítették annak ellenére, hogy az nagyon hasonló volt az említett két antant országéhoz. Mennyire érdekes is ez a történet! Amikor a leendő tettes vádolja azoknak a bűncselekményeknek az elkövetésével áldozatát, amelyeket maga kíván és fog végrehajtani.

A Balfour-nyilatkozatot 1917. november 2-án adták ki, amely a brit kormánynak egy bizalmasan kezelt állami jelentése volt az Oszmán Birodalom feldarabolását illetően, miután az első világháború véget ér. A levél a brit kabinet 1917. október 31-ei álláspontját mutatja, melyben az angolok támogatják a cionistákat egy palesztinai zsidó „nemzeti otthon” létrehozásában azzal a kikötéssel, hogy ez nem jár együtt a területen élő más népek önrendelkezési jogainak csorbulásával. Ez utóbbi kitétel csupán a szokásos liberális szemfényvesztés, amelyre az első világháború óta számtalan példát említhetünk, elegendő most csak az elcsatolt országrészekben élő magyar honfitársainkra, illetve az ő emberi és állampolgári „jogaikat” garantáló nemzetközi szerződésekre gondolnunk.

A Balfour-deklarációt később bejegyezték a Törökországgal kötött párizsi békeszerződésbe és az 1917-1948 közötti palesztinai brit mandátumot létrehozó egyezménybe. A nyilatkozatot levél formájában juttatta el gróf Arthur James Balfour brit külügyminiszter Walter Rothschild bárónak, a brit zsidóság egyik vezetőjének, hogy közvetítse azt az Egyesült Királyság Cionista Szövetsége felé. A levél szövege a következő volt:

A Balfour-nyilatkozat közzététele után megindult a zsidóság nagyobb mérvű beköltözése Palesztina földjére. Az 1922. évi brit népszámlálás adatai szerint akkoriban 757 ezer lakosa volt Palesztinának, ebből 663 ezer arab és 83 ezer zsidó, vagyis 88% arab, 11% zsidó. 1947-ben, Izrael megalapításának előestéjén már 600 ezer zsidó volt Palesztinában – elsősorban annak köszönhetően, hogy a Harmadik Birodalomból mintegy 400 ezer zsidó vándorolt ki – az 1 millió 250 ezer főnyi népességből, azaz a lakosság közel fele. Ami a Balfour-nyilatkozatnak a nem zsidó közösségek jogaira vonatkozó kitételét illeti, ezt a cionista telepesek „természetesen” a liberális demokráciák hallgatólagos beleegyezésével kezdettől fogva megszegték. Ugyanis ők eleve nem akartak egy olyan Izraelt, amelyben jelentős arab etnikai közösség él. Megmásíthatatlan szándékuk volt, miszerint maguknak nem fognak egy multikulturális, pluralista demokráciát létrehozni, amelyet oly eltökélten terveztek Észak-Amerika és Európa országai számára.

A cionista vezérkar 1921 márciusában létrehozta Palesztinában a Haganát mint „véderőt”. A belső ellentétek eredményeképpen 1931-ben egy csoport kivált a Haganából, s a kilépett tagok megalakították a még militánsabb terrorszervezetet, az Irgunt.

Mind az Irgunt, mind az Irgunból kivált még veszedelmesebb Lehit – későbbi nevén Stern-csoportot – a rendszeres, főleg brit katonák ellen elkövetett merényleteik és terrorakcióik miatt az angolok terrorista különítményeknek tekintették. A brit külpolitikában ugyanis az 1930-as évek második felében némi módosulás következett be a Palesztinában létesítendő zsidó állam etnikai összetételét, illetve Londonnak az ahhoz való viszonyát illetően. 1939-ben megszületett a MacDonald-féle Fehér Könyv, amely nem tagadta meg a Balfour-deklarációt, de nem jelentette azt, hogy „Palesztinát zsidó állammá alakítják át”. Ez a lépés a leendő zsidó állam első miniszterelnökét, Ben-Gúriónt arra ösztönözte, hogy szervezetével angol célpontok ellen terrorakciókat szervezzen. Ben-Gúriónt és más cionista vezetőket London magatartása új külpolitikai útkeresésre késztette: arra törekedtek, hogy megszerezzék az Amerikai Egyesült Államok támogatását. 1942. május 11-én megalkották a Baltimore-programot, amelyben elutasították az 1939-es Fehér Könyvet, és Izrael állam megalakítását teszik céljaik elérésének első helyére. David Ben-Gúrión 1945. június 26-án New Yorkban egy sajtótájékoztatón ezeket mondta: „Ha a brit kormány tényleg fenn szándékozik tartani a hatalmát és kierőszakolni a Fehér Könyvet, akkor neki állandó és brutális erőt kell alkalmaznia.”

1947 februárjában Nagy-Britannia, amely 1917 óta felügyelte a mandátumi területet, úgy döntött, hogy a Palesztin Mandátum ügyét átadja az Egyesült Nemzetek Szervezetének. Az ENSZ létrehozott egy Speciális Palesztinával Foglalkozó Bizottságot (UNSCOP), amely két – egy arab és egy zsidó – állam megalakítására tett javaslatot az adott területen, valamint Jeruzsálem városában mint nemzetközi enklávéban. A zsidó lakosság, bár elégedetlen volt a számára kijelölt terület kis méretével, amely ellentmondott azoknak az ígéreteknek, amelyeket a Népszövetség 1922-ben tett, és ugyancsak ellenezte azt a tervet, amely Jeruzsálem nemzetközivé tételével elválasztja a szent várost az államtól, de végül elfogadta a kompromisszumot.

Az ENSZ Közgyűlése Palesztina megosztásának tervről szavazást rendelt el, és a világszervezet 1947. november 29-én meghozta 181. számú határozatát 33 igen, 13 nem szavazattal és 10 tartózkodással. Végül 1948. május 14-én este, pár órával a brit mandátum lejárta előtt – augusztus 1-jéről május 15-ére hozták előre a brit megszálló erők kivonulásának a napját – David Ben Gúrión, az állam első miniszterelnöke kikiáltotta Izrael létrejöttét. Az államalapításról szóló kiáltvány kimondta, hogy az ország valamennyi polgárának – így az araboknak is – faji, vallási és nemi megkülönböztetés nélkül egyenlő politikai és szociális jogokat szavatol.

Nagyon figyelemreméltó körülmény, hogy már az „alapító atyák” kijelölték azt a politikai irányvonalat, amelyet az izraeli vezetés a mai napig hűséges tanítványként követ mind kül-, mind belpolitikájában. Ben Gúrión gyakorta idézte fel az „amerikai precedenst”, mely szerint egy évszázadon át az államhatár „mozgó” maradt egészen a Csendes-óceánig, ahol végül kihirdették a határvonal lezárását, s ezzel párhuzamosan és egyidejűleg rezervátumokba kényszerítették az indiánokat, illetve elpusztították őket. Más megfogalmazásban: „Nem arról van szó, hogy fenntartsuk a jelenlegi állapotokat. Nekünk egy dinamikus, a terjeszkedés felé irányított államot kell létrehoznunk”. Mindez nem sok jóval kecsegtetett az újonnan alapított zsidó „nemzeti otthon”-ban élő őslakos palesztinok számára.

Az 1947. évi 181-es számú ENSZ-határozat Palesztina területének 56%-át – benne a legtermékenyebb földekkel – juttatta a zsidóknak, ám ők ezt a limitet is messze túllépték. A zsidó állam vezetői kezdettől arra törekedtek, hogy elhitessék a „sivatagi ország” mítoszát, vagyis a palesztin falvakat lerombolták azok házaival, gazdasági épületeivel, temetőivel együtt. Lényegében azt cselekedték, mint az Ószövetségben Mózes utóda, Józsué: el kell rabolni az őslakosok földjét, el kell űzni és ki kell irtani annak népességét, szakrális építményeiket, tradícióikat pedig – írmagját is kitépve – el kell törölni a föld színéről és ki kell törölni az életben hagyottak tudatából. Voltaképpen Izrael fogantatásának pillanatától megkezdődött a palesztinirtó, fajgyűlölő apartheid politika, ennek eredményeképpen egy esztendő alatt a cionisták megszerezték az ország területének 80%-át, továbbá elűztek őseik földjéről 700 ezer palesztint és kegyetlen vérengzéseket hajtottak végre.

A leghírhedtebb mészárlás Deir Jászinban történt 1948. április 9-én. A Menáhém Begín vezette Irgun terrorszervezet, valamint a Jichák Sámír irányítása alatt álló Stern-csoport fegyveresei rátámadtak a Deir Jászin nevű kicsiny, mindössze 750 lakosú palesztin településre. Az akció váratlanul érte a helyieket, mivel a falu kívül esett az 1947-es ENSZ-felosztási terv nyomán Izrael számára juttatott terület határain.

Az Irgun és Stern-csoport terrorista különítményei legyilkolták a kis palesztin falu 254 lakóját, válogatás nélkül férfiakat, nőket, időseket és gyermekeket. Begín, áthatva az ótestamentumi hagyományból táplálkozó küldetéstudatnak és megszállottságnak, azt vallotta, hogy „Izrael földje vissza lesz adva Izrael népének. Teljes egészében és örökre.” Minden nyilvános szereplést felhasznált a zsidó felsőbbrendűség tévhitének propagálására és a palesztin nép zsidók általi kiirtásának egyfajta jogos önvédelmi, megelőző csapásként történő beállítására. Egy izraeli, megszálló telepesek előtt tartott beszédében azt mondta, hogy „a palesztinokat szöcskeként morzsoljuk fel: a fejüket sziklákon és falakon zúzzuk szét”. A knesszetben pedig egy alkalommal ezt a kijelentést tette: „A palesztinok két lábon járó bestiák”. A fenevadak ellen pedig bármilyen gyilkos fegyver és módszer használata megengedett. A szörnyűségek, a terror és népirtás, valamint gyermekgyilkosság tehát korántsem számítanak újdonságnak a közel-keleti latorállam politikai és stratégiai eszköztárában.

A fentebbi kis összefoglaló tükrében aligha meglepő, hogy Izrael 1948 óta permanens apartheid, fajgyűlölő, palesztinirtó és a kiválasztottság tébolyának mítoszától áthatott politikát folytat, amely egyre több halottat – ráadásul tragikus módon és drasztikusan növelve az ártatlan gyermekáldozatok számát – követel.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info