Meglehetősen hamis dolognak tartom az 1956-89 közötti korszakot Kádár-korszaknak titulálni, hiszen főhősünk semmilyen szempontból nem határozta meg ennek a korszaknak az arculatát, és, mint látni fogjuk, egyetlen kivételtől eltekintve, végig fegyelmezetten követte a szovjet tanácsadók utasításait. A magyarországi szovjet megszállást szerintem inkább sztálini és poszt-sztálini korszakra lehet osztani, amiből az utóbbit ő vezényelte le. De ebben a minőségében abszolút lecserélhető lett volna Münich, Biszku, Marosán, Apró és más ’derék és megbízható’ hazaáruló elvtársakra. Kádár egyénisége, szellemi képességei teljesen alkalmatlanok voltak a vezéri szerepre, bármiféle társadalmi szintű, teljesítményelvű szelekcióban már nagyon alacsony szinten kibukott volna. Karrierjét szinte kizárólag a történelmi felhajtóerőknek és a számára szerencsés körülményeknek köszönheti.

Anyja egy meglehetősen szerencsétlen sorsú cselédlány, aki gyermekét leányfejjel szülte meg. Czermanik János néven keresztelték, és meglehetősen hányatott gyermekkorát először nevelőszülőknél töltötte, majd 7 évesen visszakerült anyjához, aki azonban nem sokat tudott vele foglalkozni. A mindenkori szeszélyesen változó lumpenproletár környezete nevelte, amiben ide-oda sodródott, és ennek következtében szilárd értékrendszer és erkölcsi elvek nem fejlődtek ki az ifjú Csermanek Jánosban. Nem volt olyan gátlástalan és erőszakos, mint Marosán, aki árva gyerekként ki volt szolgáltatva a környezete fokozott agressziójának. Kádáron a fontos morális döntések meghozatala előtt általában a bizonytalanság, a tanácstalanság lett úrrá, ami jórészt erre vezethető vissza. Volt benne egy bizonyos veleszületett jó szándék is, amit azonban a bizonytalankodásai csak korlátozottan engedtek érvényre jutni.

Az elemi és polgári osztályainak elvégzése után iparostanonc iskolát végzett, irodagép-műszerészként szabadult, ami a kor viszonyai között egy tisztes proletár végzettségnek számított, és több volt, mint amennyit abban az időben egy egyedülálló takarítónő meg tudott adni a fiának. De innentől kezdve a munka világából már nem sokat látott, ráadásul forradalmi pályafutását egyből a kommunista ifjúsági mozgalomban kezdte. Ez a lumpenproliság közvetlen fokmérője volt, hiszen egy elfogadottabb munkásmozgalmár pályafutás a szocdemeknél kezdődött inkább akkoriban, és onnan radikalizálódtak a kétesebb egzisztenciák. A kommunisták a '30-as években egy kicsi, üldözött és megvetett szektája volt a társadalomnak. A Tanácsköztársaság gyilkos patkányhatalma a végletekig lejáratta, és a politikai rendőrség egyik fő céltáblájává tette.

’Ebben az országban 300 kommunista van, de ebből százat én szerveztem be’ – hangzott Wayand Tibornak, a politikai rendőrség kommunistákkal foglalkozó csoportvezetőjének magabiztos kijelentése. És ez nem volt üres dicsekvés, hiszen egyetlen olyan kommunista sem akadt, aki ne járta volna meg a Horthy-börtönöket. Kádár sem volt kivétel, hiszen rövid idő alatt többször lebukott, és innentől kezdve ifjúkorát hol börtönben, hol az illegalitás bujdosásában töltötte. Sokan magyarázzák a kommunistákhoz csapódását a szülők nélkül tengő-lengő ifjak valahová történő tartozásának vágyával, úgy, mint manapság a szcientológiához csatlakozást. Lehetséges.

Ekkoriban fejlődnek ki benne azok a tulajdonságok, melyek később ideális apparátus-emberré tették: nagyfokú alkalmazkodókészség, valamint a rossz körülményeket is elviselő igénytelenség és szívósság. A háborús időkben a kommunistáknál már szinte mindenki vezető lehetett, aki szabadlábon volt. Ő erre az időre már kiválóan elsajátította a bujdosás technikáit, és 1943 februárjában a KMP vezető titkára lett, ekkor vette fel a Kádár nevet. A Kommunista Internacionálé feloszlatása teljesen összezavarta, ő is feloszlatta a pártot, majd 1943 júniusában Békepárt néven ujjászervezték. Ezt a cselekedetét soha nem tudta rendesen megindokolni. Valószínűleg a szabadlábon levő elvtársak száma is határérték alá csökkenhetett.

A háború utáni időszak, majd a Rákosi-korszak hozta el számára az első igazi kibontakozást. Vérbeli apparátus-emberként részt vesz a kommunista uralom intézményeinek kialakításában, de csak a pártbeli aprómunkákban. A kreatív osztályharc nem az ő területe. Az ideológiai harcban sem mentek vele semmire, mivel szónoki képességei nem voltak. Utólag igyekeznek kicsit több sarat is rászórni, és az ÁVO létrehozásával is őt vádolják. Részt vett az államvédelem körüli munkákban, főleg belügyminiszterként, de szokás szerint csak a részletkérdésekkel foglalkozott, mivel nem volt kreatív és önálló szervező.

És itt érkeztünk el pályafutásának egyik kritikus pontjához, a Rajk-perhez. Két igazi barátja volt: Rajk László és Péter Gábor. És ezek közül az egyiket a másik ledarálta. A kommunista önpusztítási téboly célba vette Rajkot, és ebben neki is részt kellett venni. 37 évesen közreműködött legjobb barátja letartóztatásában, beismerő vallomásának kikényszerítésében, majd elpusztításában. A közhiedelemmel ellentétben a bitófán Rajk nem a kommunizmust éltette, ahogy a brosúrákban áll, hanem azt üvöltötte, hogy ’Becsaptatok, János!’ A Conti utcai börtön akkori lakói így emlékeznek.

Kádár lefogása már a letartóztatási hullám felgyorsulása után következett be. Nem csinált semmi különöset, nem lehetett vele példát statuálni, egyszerűen csak belekerült a szórásba. Szürke apparatcsikként feláldozható volt. Egy szó sem igaz az utólag kitalált megkínzásából. Rezignáltan tudomásul vette a dolgokat, és miután biztosították róla, hogy nem fogják kivégezni, szó nélkül aláírta a beismerésről szóló jegyzőkönyvet. Lelkileg azért igénybe vette a dolog, ezt látni az 1954-es szabadulása utáni szereplésein, de érzéketlen szívóssága átsegítette a nagyfokú csalódottságon.

1956-os szereplése is meglehetősen ellentmondásos. A Rákosi-féle pártapparátus eltávolítása után a második vonalból előre sodródott, és amikor véleményt kellett nyilvánítani, november 1-jén este ’dicsőséges forradalomnak’ minősítette az eseményeket. És még ugyanaznap este átment az oroszokhoz, akikkel 4-én visszatérve tökéletesen megcáfolta 3 nappal azelőtti nyilatkozatát. Mit mutat ez? Azt, hogy szokás szerint nem volt szuverén véleménye, a másoktól ellesett dolgokkal operált, majd egy kis külső befolyásra az addigi véleményével szembefordult. Nagy Imre sorsának eldöntésében szabad kezet kapott Hruscsovtól. Hosszas töprengés, a per leállítása, majd újraindítása után jutott el a végső döntésig, amin aztán élete végéig kesergett. Fogalma sem volt, hogy mihez kezdjen. Valószínűleg a véresszájú Marosán ’Buci Gyuri’ beszélte rá a kivégzésre. Az '56 utáni megtorlások elsősorban szovjet kezdeményezésre indultak, de ahogy mondani szokták, nem kötelező hóhérnak lenni. Kádár felelőssége a nemzettel szemben itt megkerülhetetlen.

1967-68 táján munkatársai (Fock Jenő és Nyers Rezső) rávették egy Moszkvától független partizánakcióra. Keresztülvitték nála egy liberalizáltabb gazdaságirányítási rendszer, az ún. ’Új Gazdasági Mechanizmus’ bevezetését, ami kissé decentralizálta a gazdasági döntéseket, kicsit lazított a központi tervutasításos rendszeren. Bevezettek bizonyos korlátozott ösztönzőket, a gazdaság kicsit levegőhöz jutott. Mai szemmel nézve nagyon vérszegény dolog volt ez, de az akkori idők lehetőségei között nagyon merésznek számított. Ez egybeesett a csehszlovákiai eseményekkel, és hamarosan nálunk is megjelent a rendszerellenes értelmiség. Rövid idő múlva, 1972. november végén meg is érkezett Magyarországra Brezsnyev személyesen, és üvöltve követelte az egész felszámolását. Kádár ekkor nagyon megijedt, leállították a mechanizmust, és soha többet nem engedett semmit szovjet hozzájárulás nélkül megvalósítani.

Volt benne bizonyos hatalomvágy, de közel sem akkora, mint Rákosiban. Az '56-os történések konszolidálódása után igyekezett kerülni a látványos erőszakot, ami nagyrészt sikerült is. Ahogy öregedett, egyre inkább egy joviális, egyszerű, jóságos nagyapó látszatát igyekezett felvenni, amire a propaganda is megfelelően rásegített. Erre a képre emlékeznek még ma is sokan az idősek közül.

Köznapi, átlagon aluli intellektusú ember volt, igénytelen és meglehetősen primitív. Idősebb korában, hiányosságait érzékelve, megpróbált olvasni, de azzal már inkább csak rontott a helyzeten. A '70-80-as években elmondott beszédeiben, mikor a túlzott választékosságra törekvés kombinálódott a primitív beszédkészséggel, riasztó egyveleget alkotott. Önálló kezdeményezés, eredeti elgondolások és a jó szervezőkészség teljes hiánya jellemezte. Megdöbbentő, hogy 33 évig egy ilyen, szürkénél is gyengébb képességű ember állhatott az ország élén. De a szovjetek kiszolgálása nem követelt többet a szívósságnál és alkalmazkodókészségnél. Ideológiai elhivatottságot is mondhatnék, de az az igazság, hogy beszédein látszik, hogy a marxista eszmékből is vajmi keveset fogott fel. Éppen csak a legpopulárisabb kommunista bikkfanyelvet beszélte. ’Dolgozzunk, elvtársak!’ hangzott tőle számtalanszor a meglehetősen egyszerű buzdítás, mivel már a kicsit is bővített formulákba is beletört a nyelve. (’Az üzemi demokrácia kiszélesítése, az önelszámolás bevezetése, a hatékonyság és a termelékenység növelése, a szocialista piacgazdaság stb.’ - aki akkoriban élt, mindenki emlékezhet ezekre a fából vaskarika kommunista badarságokra.)

Ahogy bizonyos jó szándékot, úgy a lelkiismeret csíráit is fel kell tételeznünk esetében. A Rajk- és a Nagy Imre-per emléke sosem törlődött ki lelkéből, élete végéig elkísérte. De a kommunista elkötelezettsége és makacssága miatt valószínűleg ezt soha nem tudta feldolgozni.

A lelkében haraggal és zavarodottsággal távozott erről a világról, ez érezhető utolsó, meglehetősen zavaros beszédéből is, melyet az MSZMP KB tagjai kénytelenek voltak végighallgatni. Sorsa a tipikus emberi sors, ami sokkal magasabbra szárnyalt, mint szabad lett volna.

Nem adatott meg neki a könnyű föld és a végső nyugalom. Sírját feltörték, porhüvelyét ismeretlen helyre vitték. Úgy látszik, mások sem tudtak megbékélni az ő lelkével.

Szende Péter - Kuruc.info

Kapcsolódó: Felkerült az internetre a kopasz zsidó diktátor '56 utáni levelezése