Ábrahám Barnabás a maga „gentlemanlike” módján futólag már utalást tett Köves egyik legutóbbi röffenésére, teljes joggal érezve magát találva általa. Szerintem az eset megérdemel egy részletesebb, fajhigiéniai igényű elemzést, mindenekelőtt népességgenetikai-elmekórtani szempontok alapján.

Mi indokolja ezt?

Pusztán az, hogy ez a négylúdtalpas judeopithecus, ez a megtestesült antiszemita karikatúra, ez a műkedvelő Torquemada-imitátor egy Magyarországon alig párszázas mikroszekta kápójaként – amelyet a gojüldözésre szakosodott alcsekájával (TEV) együtt a NER évente milliárdokkal tömköd a zsidók és a keresztények hitbéli egyesülésére hivatkozva – feljogosítva érzi magát arra, hogy totális szellemi terrort gyakoroljon közéletünk teljes spektruma fölött, időről időre virtuális fekáliát ömlesztve az ázesz pónemén lévő anusából mindenre és mindenkire, aki és ami nem tetszik neki.

A becsületnapi emléktúra kapcsán például így:

Igen, nem tévedés: szó sincs félreértésről. Jól olvasták.

A szokásos zsidó paranoiát („náciveszély”), pofátlanságot (zsidóul hücpét: „betiltani”) és perverzitást (szkatofíliát) ötvöző szellemi okádékában Köves a magyar szélsőjobbot, annak jelenlegi pártképviseletét (a Mi Hazánkat nevesítve), valamint a követőit és a szimpatizánsait egyetemlegesen fekáliának titulálja! Szép?

Tudjuk persze, hogy mindenki csak azt nyújthatja, mi lényege. A stílus pedig maga az ember. Köves sem kivétel eme klasszikus szentenciák érvénye alól. Nála és az egész mispóchéjénél a fekáliás fixáció valójában örökletes fajtajegy, egyfajta genetikai defektus ugyanúgy, mint a neuraszténiára és hisztériára való hajlam vagy a Tay–Sachs-szindróma. Nemigen létezik ugyanis még egy nép/faj a Földön, amely ilyen beható, ennyire szenvedélyes, szó szerint beteges érdeklődést tanúsítana a legkülönbözőbb halmazállapotú emberi és állati végtermékek, illetve az ürítésükkel kapcsolatos fiziológiai folyamatok és pszichológiai jelenségek iránt, mint a világcsavargó potyalesők, ráadásul mániákus állandósággal, történelmi emlékezetük kezdeteitől egészen napjainkig.

Maga a bibliájuk (Tanakh), amelyet a keresztények Ószövetségként ismernek, többször is demonstrálja ezt a koprofil, sőt koprofág aberráltságot. Ami az utóbbit illeti, egyszer például Jahve büntetésül olyan kenyér evésére kényszeríti a „kedvenceit”, amelyet rituálisan (és szó szerint is) tisztátalan módon sütöttek, konkrétan „emberi ganéj” lángján vagy hamujában. Arra az ellenvetésükre pedig, hogy ez ellenkezik az általa korábban megszabott étkezési törvényekkel, egyszerűen azt a válaszolja, hogy azok, akik rituálisan tisztán élték egész életüket, „emberi tőzeg” helyett „marhaganéjt” is használhatnak a kenyérsütéshez (Ezékiel 4,12 és 15). Az Ószövetség − szó szerint sz@revő, mert nyilván a személyes élményeiket megörökítő − szerzői máshol is említenek olyan férfiakat, akik „kőfalon ülnek”, a saját székletüket eszik és a saját vizeletüket isszák (2 Királyok 18,27), az oszladozó hullákat pedig előszeretettel hasonlítják trágyához vagy ganéhoz (pl. 2 Királyok 9,37; Zsoltárok 83,11; Jeremiás 9,22).

Ben Szira Ábécéjeként ismert az a népszerű kora középkori zsidó közmondásgyűjtemény, amely szintén tartalmaz számos utalást Jahve önkiválasztottjainak kedvenc vesszőparipáira: a maszturbálásra, a vérfertőzésre és a bélgázképződésre. A 17. századi ukrajnai sajátságos stetl-humor, a főleg esküvők és purim-bacchanáliák fékevesztett hangulatának biztosítására hivatott ún. badkhn ugyanezt a groteszk, perverz és szkatologikus (vagyis ürülékmániás) megszállottságot mutatja.

Mielőtt továbbmennénk, minden bizonnyal nyitott kapukat döngetek azzal, ha itt és most tisztába teszem, hogy normális ember a fiziológiai szükségleteit nem tekinti sem társasági beszédtémának, sem humorforrásnak. A nyolcadik napon megcsonkítottak és orálisan kielégítettek (vö. mecica b'pe) azonban ebben is különböznek a normális emberektől, amint azt egyébként ők maguk is lépten-nyomon beismerik. Drasztikusabban fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy abnormálisak.

Egyikük, Uriel Heilman írja a fajtársi humorról elmélkedve, hogy „ha vécével kapcsolatos, annál jobb”, és állítását alátámasztandó Moshe Waldoks rabbit, a Zsidó humor nagykönyvének (The Big Book of Jewish Humor, 1981) társszerzőjét idézi, aki tehát a kérdés szakértőjeként deklarálja, hogy „egy zsidó számára a bélmozgás (igazi) eseménynek számít”. (Better than pork, isn't it?, urielheilman.com, 2006. 11. 19.) Az egyik amerikai zsidó honlapon egy bizonyos Marjorie Ingall azt a fogas kérdést feszegeti, hogy vajon a kölykei miért tartják szórakoztatónak a kakit. Egyik mispóchebeli szaktársnőjére hivatkozik, aki szerint „amikor a zsidó kismamák összejönnek, szeretnek a kakiról cseverészni”. Ellágyulva a megható emléktől, Ingall azt is felidézi, hogy megboldogult apja a szellentést és a böfögést tartotta a világmindenség legmókásabb dolgainak. (Butt of the Joke, tabletmag.com, 2010. 06. 07.)

„Sokat beszélünk a kakiról a családomban. Azt gondolhatnák, hogy csak azért, mert kisgyerekek szülei vagyunk, és ez meghatározó része ennek a ténynek. De zsidók is vagyunk, tehát ez természetes számunkra. Így igaz. A zsidók nemcsak szeretnek beszélni a fekális szokásaikról, hanem ki is hangsúlyozzák azokat. Elég gyakran kakilunk? Túl sokat? Még egy ima is létezik, az Aser Jacar, amelyben megköszönjük Istennek a testnyílásainkat, és kifejezzük hálánkat, hogy kinyílnak, amikor kell, és ami talán még fontosabb, zárva maradnak, amikor kell.” Ezt már egy Carla Naumburg nevű jenta írja ugyancsak egy fajtiszta portálon, és szómenése végén kijelenti, hogy zsidó anyaként saját felelősségének tartja a „szkatologikus humor finom hagyományának” megőrzését. (A Jewish Take on Toilet Training, kveller.com)

Hozzá hasonlóan Tori Spelling, ez a B kategóriás hollywoodi rüfke is égető szükségét érezte annak, hogy hódolói tudomására hozza: ő bizony „a kaki és a szellentés szélsőséges fanatikusa, a kaki enyhén megszállott szerelmese”, és nem szégyelli ezt bevallani, mert szerinte „a szar mulatságos”! (Ha-ha-ha) Az egyik talkshaw vendégeként azt is elárulta, hogy amikor bepiál, akkor „szeret mindent lepisilni, különösen másokat”, és ezt „szuper viccesnek” találja. (Tori Spelling Likes to Piss Everywhere When She Gets Drunk, jezebel.com, 2016. 02. 11.)

A felülmúlhatatlan vulgaritás két lábon járó mementójaként haknizó amerikai „humorista”, Sarah Silverman lényegében az egész karrierjét a különböző altesti funkcióira alapozta.

Akárcsak debella szakma- és törzsbelije, Amy Schumer.

A zuhanyrózsa-fóbiások, különösen a nőnemű példányaik, nemcsak az emberi végterméket fetisizálják, hanem az ürítésükre szolgáló szerveket is. A legkülönbözőbb szexuális perverziók, devianciák és fantáziálások sűrítményének számító A vagina monológok c. színdarabot is természetesen egy félzsidó nő írta. Az amerikai Eve Enslert egyébként 5-10 éves korában szexuálisan molesztálta zsidó apja. Köztudomásúlag a vérfertőzés és a pedofília az átlagosnál jóval gyakoribb a kozmopolita kleptokrácia köreiben, különösen az ortodox közegben − de ez már egy másik történet.

Mondani sem kell, hogy a filmekben és tévéműsorokban aztán teljesen szabad folyást engednek szkatologikus megszállottságuknak. Néha szó szerint is. Így például a Dude, This Sucks c. 2001-es MTV show-ban. Ennek az volt a csúcsjelenete, amikor két cserkészruhás (és még csak véletlenül sem kaftános-pajeszos-kipás) fickó megjelent a színpadon, hátat fordított a kamerának és a közönséget jelentő tinédzsereknek, majd letolta a nadrágját, előre hajolt, és tetőtől-talpig híg fekáliával spriccelte le az első sorban helyet foglaló gyanútlan tinilányokat. Láthatóan erős hashajtóval hozták magukat formába a fellépésük előtt. (MTV Sued for Potty Prank, eonline.com, 2001. április 6.) A birobidzsani földművesek, köztük az MTV és a CBS tévécsatornákat birtokló Sumner Redstone médiamogul számára az efféle gegek bizonyára önfeledt szórakozást nyújtanak.

Nyilván nem jelent újdonságot, hogy Woody Allen és Sacha Baron Cohen filmszerepei az elfojtott szexuális perverziók és a különböző vécéfunkciók iránti neurotikus megszállottság állandó látleletei. Ez utóbbi Borat figurája például nagyon viccesnek találja, amikor azzal sokkolja egy elegáns étterem nővendégeit, hogy egy zacskó ürüléket tart az orruk alá.

Valószínűleg a filmtörténet egyik leggusztustalanabb jelenetével dicsekedhet a félzsidó Paul Feig által rendezett, a zsidó Judd Apatow által finanszírozott és a változatosság kedvéért két degenerált siksze (!) által írt Koszorúslányok (2011) című amerikai „romantikus (?!) vígjáték”. Ebben a női szereplők egyszerre szenvednek heveny ételmérgezést. Ami ezután következik, az a mindent összefosó és lehányó nőstények gyomorforgató orgiája. Egyikük éppen teleokádja a vécét, amikor bejön egy másik, és lehányja az előbbi fejét, miközben egy visítozó hájpacal a mellettük levő mosdókagylóba spricceli az ürülékét. Ekkor a menyasszony kirohan a forgalmas utca közepére, és telekulázza az esküvői ruháját. Íme, a jenki és a bibsi humor kifinomult ötvözete (vagy korcs keveréke − ízlése válogatja).

William Luther Pierce, az amerikai szélsőjobboldali vagy (ottani elnevezéssel) fehér nacionalista szcéna egyik vezéralakja diákkorában kapott ízelítőt a középkorban kútmérgezéssel gyanúsítottak sajátos humorérzékéből. Az egyik tehetős dallasi külváros középiskolásaként feltűnt neki, hogy „tinef-jakhec” osztálytársai különösen vonzódnak a szkatologikus humorhoz, és majdnem mindegyik zsidó vicc, így vagy úgy, ürülékkel kapcsolatos. Mindezt az egyik rádiós jegyzetében említi, hozzátéve: „A szkatológia iránti hajlam általános zsidó jellegzetesség. Maguk a zsidók, beleértve a zsidó pszichológusokat, gyakran kommentálták ezt a zsidó jellemvonást, a kollektív zsidó történelmi tapasztalat körülményeivel magyarázva azt. Ez valóságos és nagyon észrevehető.” (Shocking Differences, youtube.com, 2001. április)

Természetesen a pszichoanalízis talmudista áltudománya is tele van fekáliásan terhelt személyiségekkel. Maga Sigmund Freud, a kokós fősarlatán borderline megszállottságot tanúsított a mellékhelyiség-magatartás iránt, és az ún. pszichoszexuális fejlődési stádiumokról szóló extravagáns elméletének második fázisát „anális szakasznak” nyilvánította. Szerinte a kétéves életkor környékén a kellemes érzések a végbélen kezdenek összpontosulni, és a gyerekeket elbűvöli a saját ürülékük. Freud az emberi lélektant lényegében a bélmozgásokra vonatkozó különböző rögeszmékre, a szülők iránti vulgáris szexuális késztetésekre és az önuralommal kapcsolatos neurotikus aggodalmakra redukálta. Meg volt róla győződve, hogy saját tébolyodott elméje az egész emberiség lelkivilágát tükrözi, holott csak a mindenhonnan kiüldözöttek és mindenhová visszaszivárgók kóros pszichikumának volt a lenyomata. Freud nyomában fajtársi és sábeszgoj epigonjai a legvadabb kényszerképzeteikkel dílerkednek a tudomány égisze alatt. Az előbbi kategóriába tartozó Mortimer Ostow szerint például az antiszemitizmus nem más, mint a fiú gyermekkori bilire szoktatásának kényszerítő jellege miatt az erőszakos (kontrolláló) apjával szemben táplált gyűlöletének kivetítése az internacionalista uzsorásokra.

Magától értetődően a holokausztológia is bővelkedik a szkatologikus referenciákban. Talán az egyik leggroteszkebb pihentagy-szülemény a magyarországi születésű „csodálatos módon megmenekült holokauszt-túlélő”® Irene Zisblatt nevéhez fűződik. Ő alakította a hírhedt „gyémántokat recikláló” (lenyelő-kinyomó-újralenyelő-újrakinyomó és így tovább két éven keresztül) krematórium-szökevényt Steven Spielberg cionista agitpropminiszter Utolsó napok című (és magától értetődően Oscar-díjjal jutalmazott) horror-burleszkjében.

Egy másik „csodálatos módon megmenekült holokauszt-túlélő”®, a lengyelországi születésű Joseph Tenenbaum meséli: „Szívszaggató történeteket hallottam a birkenaui latrinákról, arról, hogy a gyerekek órákon át rejtőzködtek az ocsmányságban az elgázosítás elől menekülve, szerelmek szövődtek ezeken a helyeken, és párosodtak a szarban, az azonnali halál fenyegetése alatt, ha felfedezik őket; bizniszeltek és pletykálkodtak is ezekben a latrinákban. Aki a szenvedély hevében elvesztette az egyensúlyát, az belefulladhatott!” (In Search of a Lost People: The Old and the New Poland, 1948, 145. old.)

Az előbbi két történetet Perge Ottó bővebben is feltálalta már a honlap olvasóinak, ezért most megkímélem őket a részletek ismételt elviselésétől.

Érdekességként még csak annyit, hogy egy ismét csak „csodálatos módon megmenekült holokauszt-túlélő”®, a görögországi születésű Shlomo Venezia a Zisblatt-féle agyrém némileg módosított változatával házalt. Állítása szerint auschwitzi deportálásuk során fivérével és kuzinjaival együtt aranyérméket nyeltek le, majd ürítettek ki, azon viccelődve egymás között, hogy „aranytojást” tojtak. (Sonderkommando: Dans l'enfer des chambres à gaz, 2007, 48. old.) Borzasztó is volt az élet „sonderkommandósként a gázkamrák poklában”, ahogyan a könyvét címezte, amelyben auschwitzi sínylődésükről mesél Háry Jánost túlszárnyaló fantáziával. Még jó, hogy sajátos humorérzéküket a jelek szerint megőrizték. Nyilván ennek köszönhette túlélését az egész Venezia-pereputty. Tényleg kész csoda.

A meghökkent külvilág többnyire az elmélet síkján, „kulturális” és „művészeti” produktumaik alapján vagy a velük fenntartott társadalmi érintkezés során szerezhet tudomást a fáraók korabeli egyiptomiak arany- és ezüstjószágait meglovasítók (Kivonulás 12,35-36) mindenféle salaktermék iránti aberrált vonzalmáról. Esetenként azonban a gyakorlatban is ízelítőt kap belőle.

Az izraeli hadsereg katonái a maguk részéről 2002-ben a Palesztin Kulturális Minisztériumnak a ciszjordániai El Bireh-ben lévő épületében adták ennek penetráns tanújelét. Annak ellenére ugyanis, hogy két illemhely is volt minden emeleten, módszeresen telepiszkolták a kilencemeletes épület összes helyiségét, vagyis azokat, amelyekben csaknem egy hónapig dekkoltak. Nejlonzacskókba és virágcserepekbe végezték a nagydolgukat, ásványvizes palackokba a kisebbet, majd rekvizitumaikat gondosan elhelyezték az asztalokon, az asztalok alatt, az asztalfiókokban, a szekrényekben és máshol. Egyiküknek még a fénymásolóba is sikerült beletrafálnia. (Someone Even Managed to Defecate Into the Photocopier, haaretz.com, 2002. 05. 06.)

Ugyanezt az attrakciójukat 2009-ben Gázában is megismételték. Eva Bartlett kanadai emberi jogi aktivista saját helyszíni benyomásai alapján mesélte: „Az izraeli hadsereg kreatív volt a rombolásban, pusztításban, bántalmazásban, kreatív abban, ahogyan beszartak a szobákban, és ahogyan elhelyezték a szarukat szekrényekben és nem várt helyeken”. Kivonulásuk után „ürülék maradt mindenhol, kivéve a vécéket, a palesztinok ruháit vécépapírnak használták”. Az Amnesty International helyszínre küldött tényfeltáró küldöttségének brit katonai szakértője szerint „a gázaiak otthonait kifosztották, megrongálták és meggyalázták. Az izraeli katonák nemcsak szemét- és ürülékhalmokat hagytak maguk után, hanem lőszert és más katonai felszerelést is. Ez nem az a viselkedés, amelyet egy profi hadseregtől elvárnánk...” (Every family has a story, here are some of them, uruknet.info, 2009. 01. 30.)

Némi megnyugvást jelenthet az efféle neandervölgyi kulturális szokásokat nem igazán értékelő palesztinok számára, hogy a Tsahal katonái ezt egyáltalán nem rosszindulatból csinálják, vagy mert pikkelnek rájuk. Szó sincs róla. Egy a Ha’aretz birtokába került videofelvétel tanúsága szerint ugyanis időnként pusztán szórakozásból és számukra nyilván kellemes kikapcsolódásként egymás fejére szoktak üríteni, kiképzésük során pedig feletteseik arra kényszerítik az újoncokat, hogy átkússzanak a saját végtermékükön, majd ugyanabban a gúnyában szenderedjenek békés álomba a hálózsákjaikban. (Une vidéo qui montre des soldats de Tsahal déféquer sur leur compagnon fait scandale, koide9enisrael.com, 2013. 05. 05.)

Ha már a témánál tartunk, van ennek az izraeli haderőre nézve egy minden eddiginél komikusabb aspektusa is. Széles körben elterjedt szóbeszéd szerint ugyanis a Tsahal vitéz harcosait gyakran elkapja a hasmars, amikor éppen nem kődobáló vagy parittyázó palesztin nebulókkal kerülnek szembe, hanem a Hamász vagy a Hezbollah vérszomjas terroristáival. Ennek a kétségtelenül demoralizáló inkontinenciának a látható és szagolható következményeit az izraeli hadvezetés állítólag oly módon igyekszik palástolni, hogy pelenkákkal is felszereli a katonáit, mégpedig a skótokat is überelő spórolásból a mosható, tehát újrahasznosítható változatból. (Tsahal se dote de 120 000 couches lavables adultes en technologie „Air Dry Layer”, alterinfo.net, 2014. 07. 21.; és Israel Jewish Soldiers wearing diapers so they stop shitting themselves, jewworldorder.org, 2014. 08. 01.) Ha bevetés közben lelkesebben kántálnák az Aser Jacart, akkor talán megkímélhetnék magukat ettől a sajnálatos pénzpocsékolástól.

A „világ legerkölcsösebb hadseregében” dívó fekális ethoszt, különös tekintettel a palesztinok otthonaiban végrehajtott „hőstetteikre” és a pelenkasztorira, maga Natali Cohen Vaxberg is kifigurázta egyik személyesen előadott és a YouTube-on mindmáig élvezhető költeményében. Márpedig ha valaki, ő aztán tényleg a kérdés elismert nemzetközi szaktekintélye. Ennek az egyébként totál mesüge izraeli „művésznőnek” ugyanis az a heppje, hogy performansz keretében az utókor számára videón örökíti meg bélmozgásának különböző stációit és azok változó halmazállapotú produktumait, amelyeket előszeretettel terít különböző országok nemzeti lobogóira. Jellemző módon kisebb botrány csak abból kerekedett, amikor az izraelire is sort kerített, de végül a bíróság csak két napos házi őrizetet sózott rá. Árulkodó módon maga az enyhe ítélet is jelzi, hogy a kongenitális mitománok valójában jogilag, erkölcsileg és orvosilag sem tekintik deviánsnak a Cohen Vaxberg által művészi szinten űzött koprofiliát, és ezzel implicite elismerik, hogy lényegében a néphagyomány, a nemzeti folklór, a faji karakter részének tartják azt.

Nem véletlen, hogy deliráns fantáziájukban a legnagyobb képzelt vagy valós ellenségeiket is rögeszmés obszcenitással társítják fekáliával. Az öntudatuk legmélyén lappangó kisebbrendűségi érzésük kompenzálására kitalált biblikus gyerekmesék egyikéből, a Purim-történetből ismert Hámánt a saját lánya önti nyakon egy vödör ürülékkel tévedésből, a zsidó Mardokeus helyett. Az ószövetségi Eszter könyvében nem ez az egyetlen fekális referencia. Egyszer maga a címszereplő is „hamuval és trágyával fedte el a fejét..., és Izrael istenéhez imádkozott”. (Eszter 14, 2-3)

Köztudott, hogy Vona Gábor egyszer azzal akarta emlékezetessé tenni a hanukát Köves Slomó számára, hogy hűséges táskahordozója társaságában egy igazi dupla mélytorkossal kedveskedett neki. Maga a gesztus nem is volt meglepő tőle, hiszen a Jobbik akkori fura ura elvileg – ha az esetében egyáltalán lehet elvekről beszélni – zsidókeresztényként definiálta önmagát, márpedig ezekben a körökben manapság ez egy teljesen megszokott, ugyanakkor viszont teljesen egyoldalú nyelvgyakorlatnak számít a fennen hirdetett vallási ökumené nevében.

Van azonban egy-két dolog, amit a Krisztus-hívő Vona az intim aktus alkalmából tisztázhatott volna a Talmud-tudor Kövessel. Konkrétan azt, hogy – Hámán, Sabbatai Cevi, Spanyolország, Sztálin, az oroszok, a lengyelek, Hitler, Eichmann, Mengele vagy bármely másik nemzetiszocialista mellett – vajon Jézust is változatlanul a jimak sémo ve zikro (irtassék ki neve és emlékezete) átkozódással együtt emlegetik-e, és gondolatban még mindig tinefben (fekália) rotyogtatják-e talmudista atyafiai, vagy a vatikánilag szentesített keresztény-zsidó édelgésre tekintettel időközben már körülmetélték a Talmud Jézust gyalázó passzusait.

A keresztre feszítés ugyanis semmiség ahhoz képest, amit a Talmud zsidó szerzői tartogatnak a keresztények zsidó megváltója számára a másvilágon, amint az alábbi kis épületes történetükből kiderül. „Korszakunk első évszázadában egy bizonyos Onkelosz, Kalonikosz és Titus császár nővérének fia a zsidóságba való megtérését fontolgatta. Következésképpen úgy döntött, hogy halottidézés révén megidézi a zsidók három esküdt ellenségének az árnyait: Titust, Bálámot és Jézust. Titus lerombolta Jeruzsálemet 70-ben; Bálám egy mezopotámiai próféta volt, akit Moab király küldött, hogy megátkozza a zsidókat; Jézus egy álmessiás volt. Onkelosz mindhármuknak ugyanazt a kérdést tette fel: "A másvilágon kit tartanak a legnagyobb becsben?" Mindhárom azt válaszolta: "Izraelt". És Jézus a maga részéről azt tanácsolta Onkelosznak a zsidók kapcsán: "Törekedj a jólétükre, ne próbálj bajt okozni nekik. Bárki hozzájuk ér, a saját szembogaraihoz ér." Onkelosz ezután mindhármuknak egy másik kérdést tett fel: "Mi a büntetésetek?" Titus azt válaszolta, hogy minden nap összegyűjtik a hamvait, elítélik, újra elégetik és szétszórják a hét tengeren. Bálám azt válaszolta, hogy fortyogó spermába merítik. Jézus a maga részéről azt válaszolta, hogy fortyogó ürülékbe merítik.” (Der Babylonische Talmud, Gittin, V, VI, Fol. 571, Jüdischer Verlag, Berlin 1932, 368. old.; és The Babylonian Talmud, Gittin 56b-57a, Soncino Press, London 1936, 260-261. old.)

Ha valami jahvei csoda folytán Vona netán mégis rászánta volna magát arra, hogy egy ilyen „gázos” témát feszegessen, Kövestől nyilván csak a szokásos óhéber hamukára számíthatott volna, amellyel a magafajták kábítják a gyárilag hiszékeny keresztényeket kezdettől fogva. Hogy tudniillik az egész sztori csak antiszemita rágalom, és hogy ez nem „az” a Jézus, csak egy névrokona, és egyébként is a tudatlan gojok félreértették, meghamisították vagy pontatlanul fordították le a Talmudot, mint szerintük Pfefferkorn, Eisenmenger, Rohling, Pranaitis, Luzsénszky és mindenki más.

Ehhez képest a Wikipédia angol nyelvű referencia-szócikke ugyancsak a „fortyogó ürülékkel” büntetett Jézus toposzát tartalmazza (vö. Google: Jesus in the Talmud Punishment in the afterlife). Legalábbis addig, amíg a zsidó gondolatrendőrség kápói így látják jónak. Persze lehet, hogy egyáltalán nem izgatják magukat miatta. Annyira semmibe veszik ugyanis zsidókeresztény hittestvéreiket, hogy nagy ívben tesznek az érzékenységükre, és a talmudi tanítást követve változatlanul a prostitúció egyik formájának tartják a vallásukat, zabigyereknek (mamzer) a megváltójukat, ez utóbbi anyját pedig − finoman szólva – „zilált szexuális életet élő nőszemélynek” (szedata).

De ez még nem minden.

A The Forward nevű amerikai zsidó magazin egy a középkorból datálódó − és főleg hitehagyott zsidók által kifecsegett − vallásos hagyományra emlékeztet. E szerint a Szentestén (amelyet a zsidók Nittel Nacht néven említenek) Jézusnak „a világ összes ürülékgödrében vagy latrinájában kell bolyongania”, de ha azt hallja, hogy valamelyik házban a Tórát szavalják, akkor „haladékot kap ettől a szörnyű büntetéstől”. Ezért aztán a Köves-féle szektások „ezen a napon mindmáig tartózkodnak a Tóra tanulmányozásától, hogy ily módon megfosszák őt ettől a haladéktól, ahogyan azt a rabbijaik tették nemzedékeken át”. A latrinákban bolyongó Jézussal való találkozás gondolata ugyanakkor „akkora félelemmel és rettenettel” tölti el őket, hogy „ezen az éjszakán csak végszükség” esetén látogatják a mellékhelyiséget. Ez a nemes hagyomány nemzedékről nemzedékre szállt különösen a kelet-európai zsidóság körében. (Why Hasidic Jews Avoid The Torah On Christmas Eve, forward.com, 2018. 12. 21.)

A legtekintélyesebb izraeli napilap egyik cikkéből megtudjuk, hogy a Köves-félék karácsony napján kerülik a szexet, mert hitük szerint a legtöbb eretnek, aki elhagyta a zsidó hitet, „törvénytelen párosodásból született az első keresztény születésnapján”, ezért inkább sakkoznak vagy kártyáznak, különösen „a magyar huszonegy kártyajátékot”. Egyes rebbék (lubavicsi szektaguruk) vécépapírt szoktak széttépni a karácsony „goj ünnepnapján”, ezzel a jelképes gesztussal fejezve ki „a szentháromság hívei iránti mélységes megvetésüket”, tekintettel arra, hogy „a kabala könyvei a kereszténységet az Izrael nemzetéről leválasztott szemétként kezelik”. Ezek után nem csoda, hogy „a gojok dühétől félve rejtett titoknak tartották a Nittelt”, amely „valójában a zsidók keresztények általi üldözésének az emlékéjszakája, arra emlékeztetve őket, hogy gyűlöljék a gojokat”. (How Hasidic Jews „Celebrate” Christmas, haaretz.com, 2012. 12. 25.)

Megtehetik. Teljesen nyíltan is hangot adva gyűlöletüknek. Elvégre napjainkban mindent megtehetnek és bármit megengedhetnek maguknak. Ahogyan az egyik franciaországi főkolomposuk fogalmazott: „Ó, milyen édes érzés zsidónak lenni a 20. század végén! Többé már nem vagyunk a történelem vádlottjai, sokkal inkább a kedvencei vagyunk. Korunk szelleme szeret, tisztel és védelmez minket, és felügyel az érdekeinkre. Mindehhez még a beleegyezésünket is kéri. Az újságírók könyörtelen vádakkal illetik mindazt, ami a nácikkal történő kollaborálással összefüggésbe hozható, és erőteljesen támadják azokat, akik nosztalgiát éreznek a náci korszak iránt. Az egyházak bűnbánatot tanúsítanak, az államok vezekelnek...” (Alain Finkielkraut, „Mgr Stepinac et les deux douleurs de l’Europe”, Le Monde, 1998. 10. 07.)

Ez az önelégültnek tűnő, viszont – sajnos – minden elemében tényszerű megállapítás két évtizede született. A helyzet azóta csak fokozódott a zsidók uralta mainstream média, show-biznisz, Hollywood, Facebook és Google, a zsidókeresztény egyházak, felekezetek és szekták, a Szentszék és a szentatyák, a holokauszt-reklámlobbi és az euro-atlantista parlamentáris demokráciák meg a kelet-európai autokráciák csaknem teljes politikai spektrumát (a jelenlegi álnemzeti pártokkal együtt) felölelő filoszemita-cionista kollaboráció eredményeként – az istenadta jónép szájtáti asszisztálásával.

Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy felmérések szerint manapság éppen a zsidók hisznek legkevésbé a másvilágban. Nekik ugyanis egyáltalán nincs szükségük a túlvilági lét csalfa reményére. Miért is lenne? Számukra ezek a balek gojok, élükön a zsidókeresztényekkel, már az evilágon exkluzív édenkertet teremtettek – ad maiorem Jahve gloriam.

Jézus meg továbbra is ürülékben rotyog a Köves-félék fekáliásan fixált fantáziavilágában.

Összeállította és fordította:

Hep Titusz - Kuruc.info

Kapcsolódó: "Ömlő fekália" és a kitörés gyalázása – deheroizálás Európa hőseivel szemben