Weöres Sándor plagizálása után Ternovszki Béláékkal folytatnám: mikor szóba kerül Sztálin vagy Mao Ce Tung neve mellett, hogy ki ölt meg a legtöbb embert, hasonlatosan ahhoz, mikor a Macskafogó Von Schwartz nevű fekete kandúrja ránéz Mr. Tájfelre, és megszólal: „kössz a bókot öregem, de magán senki sem tesz túl” … na, így van vele valahogy a himlővírus is.

A himlő vírusa, azaz a Poxvirus variolae ugyanis, ráverve Sztálinra vagy Maóra, kétségkívül az emberi történelem legnagyobb tömeggyilkosa volt 1978-as hivatalos elhunytáig, emlékezzünk rá kegyelettel. Eredete – mint írtam már róla, a legtöbb világjárvány kelet-ázsiai indulású – valószínűleg a múlt ködébe és természetesen Kínába vész, ma 20-60 ezer évesnek saccolják, és eredetileg rágcsálóvírus lehetett. Nemcsak azért okozott rengeteg – százmilliónál biztosan több – halottat az emberiség soraiban, mert nagy a halálozási arányszáma, dél-afrikai legyengült mutánsa, az úgynevezett kafferhimlő kivételével minden járványában 10% feletti, de tipikusan 30-70% - hanem mert visszatérően, folyamatosan, évezredeken át felbukkant és tarolt. Egy időre elment szabadságra, mint a covid nyáron, csak a himlő több évtizedre, míg „kikopott” a lakosság védettsége, és utána visszajött, pont úgy, mint a kommunisták… azaz, úgy, hogy valójában el se ment. Neves személyiségek egész sorát ölte vagy nyomorította meg, Ramszesz fáraótól XIV. Lajos Napkirály fele familiáján át József császáron keresztül Kölcsey Ferencig. Maga a betegség átlagosan 21 nap lappangási idő után (meglehetősen állandó) 3-4 nap gyengeséggel, magas lázzal kezdődik, a beteg nagyon hamar elesetté, bágyadttá válik, ágyából felkelni se bír. Ezt egy hirtelen leláztalanodás és átmeneti jobb közérzet követi, de mikor a beteg azt hiszi, hogy túl van a nehezén, és már jobban érzi magát, 1-2 nap, sőt gyakran csak pár óra múlva testszerte megjelennek a himlőkiütések, melyek elgennyesednek (ún. pustulák). Szemben a ma is ismert rózsa-, és bárányhimlővel, az „igazi” (fekete) himlő felettébb szerény képességű rokonaival, illetve nem is rokonaival, ezek a kiütések a tenyéren és a talpon is megjelenhetnek, viszont hónaljban nincsenek.

Nagyon fontos, és nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a bárány-, és rózsahimlő lényegében csaknem ártalmatlan betegség, és a vírus, ami terjeszti őket, még csak nem is tartozik szorosan véve egy nembe a feketehimlőt okozó poxvírussal. A bárányhimlő legalább rokon, a bárányhimlő vírusa egy herpeszvírus, a rózsahimlőnek semmi köze a feketehimlőhöz: még csak nem is DNS vírus, kórokozója az ún. togavírus, egy pozitív egyszálú RNS vírus.

Ezzel párhuzamosan a beteg ismét belázasodik, magas láza mellett szeptikussá válik, számos szerve bántalmazott, és gyakran hagymázassá, deliriumossá válik, és különösen a gyerekek és a legyengültek ebbe bele is halnak. A himlő iránt az embernek igen nagy a fogékonysága: szemben pl. a covid-fertőztéssel vagy akár a leprával, nincs olyan, hogy valaki egyszerűen kiröhögi, nem érdekli, megfelelő mennyiségű fertőzésképes vírus bevitelével a himlőt mindenki elkapja, aki még nem volt fertőzött. A cseppfertőzés az átvitelében alárendelt szerepet játszik, a betegség főleg közvetlen kontaktus és fertőzött tárgyak útján terjed, és mivel az erősen viszkető kiütéseket a beteg vakarja, felszaggatja, azok benéke ürül, és mivel az nagy mennyiségben ürít fertőzőképes vírusokat – maga himlőhólyag lényegében ez zacsi tömény vírus – minden, amit az megszennyez, a betegséget átviszi.

Maga a nevezett himlővírus meglehetősen termetes jószág, a legnagyobb vírusok közzé tartozik. Olyan benga kövér, hogy már fénymikroszkóppal is látható, ezért már 1906-ban tetten érték a himlőhólyag nedvében, felfedezőjéről nevezték el ezeket Paschen-testeknek, mondani sem kell, hogy akkor még egy nagyon aprócska baktériumnak nézték-hitték. Térfogata több mint hússzorosa-negyvenszerese egy átlagos koronavírusnak. Ő azonban DNS vírus, szaporodásához nem szükségesek neki átfogó trükkök, mint az RNS vírusoknak (pl. a már sokszor említett koronavírusoknak) , szerkezete is meglehetősen merev, és mutációs sebessége sokkal-sokkal alacsonyabb. Utóbbi az ő számára előnyökkel és hátrányokkal is jár. Éppen, mert a himlővírus lassan mutálódik, genetikai kódja meglehetős egyformaságot mutat, stabil, és a rá fogékony populációban vidáman fenn tud maradni. De éppen ezért a betegség kiállása hosszútávú, gyakorlatban életre szóló védelmet von maga után, sőt, az egymáshoz nagyon hasonló himlővírusok között keresztimmunitás is fennáll, amely végül is, lehetővé tette, hogy rá igen korán már, egyszerű tapasztalati úton, hatásos oltóanyagot dolgozzanak ki, melynek hatékonysága 90% felett van. A himlőoltás elterjedése a XIX. században az addig pusztító himlőt a fejlett világból száműzte a pálmafásabb vidékekre, de a WHO az 1960-as években átfogó vakcinációs programot indított, azoknak az országoknak, akiknek se pénze nem volt oltóanyagot venni, se esze sajátot csinálni, 300 millió oltóanyagot dobtak széjjel, ami akkoriban hihetetlen mennyiségnek tűnt, és mivel akkoriban az oltóanyag ára századrésze se volt annak, mint amennyiért ma a lelkes humanista gyártók a covid-oltóanyagot terítették, boltnak se volt olyan kivételes. A jól szervezett programnak és a hatékony oltóanyagoknak köszönhetően 1969 és 1975 között a globális fertőzésszám egy százalékára csökkent, az utolsó megbetegedéseket Indiában, Bangladesben és Etiópiában észlelték, és az utolsó himlős beteg 1977-ben gyógyult meg. A WHO 24 hónap biztonsági várakozás után, végül 1980-ban hirdette ki a történelmi sikert, hogy egy súlyos - talán a legsúlyosabb - fertőző betegséget sikerült a bolygóról örökre eltüntetni, ez a faj kihalt. Namármost, eltekintve természetesen pár, meglehetősen morcos fegyveres őr által őrzött Szovjetunió- és USA-beli mikrobiológiai intézettől, ahol „biztonsági okokból” és szigorúan „tudományos kutatási célra” azért csak eltettek a folyékony nitrogénbe pár darabot belőlük. Pont úgy, hogy elvtárs, borítsunk fátylat a történtekre, de azért a páncélszekrényben csak ott marad az ön kartonja. (Mint ahogy a nemzetbiztonsági szolgálat „hivatalosan” engem is régen kihúzott a veszélyes kockázatok listájáról, de teljesen biztos vagyok benne, hogy a már régen nem is létező, sőt, sose volt kartonomra, ott, a másik szerveren, ami még az országgyűlés szakbizottságának számára sem létezik, ennek a cikknek a linkje is felkerül.)

Magyarországon 1979-ben szűnt meg a himlő elleni kötelező oltás, azaz utoljára az 1976-os gyártású kiscsoportosokat oltották be lényeglében mind az oviban, nagy bömbölések közepette, de egyébként utána még a maradék oltóanyagot elszurkálták, ez is érdekes, és megérne egy misét. Így ma már valóban lehet forgatni nem anakronisztikus ókori filmet huszonéves statisztákkal, nem úgy, mint az 1950-es évekbeli nagy hollywoodi szuperprodukciókban, ahol minden római legionárius himlőoltásos felkarral menetelt. Más országokban, leginkább a himlőnek legutoljára még kitett fekete-afrikai államokban és délkelet-ázsiai országokban egészen a nyolcvanas évek közepéig oltottak, legtovább Közép-Afrikában, 1986-ig. Ahogy megszűnt az írógépműszerészi képzés, úgy múlt el az idő a himlőoltás felett is, munkáját elvégezte.

Mióta van a bolygón… bocsánat: volt – himlő? Erre a kérdésre nehéz választ adni, de valószínű, hogy több százezer éve. Az emberi feketehimlő iránt a majmok többsége is fogékony, de ezen túl fajspecifikus: például nyulakat „gyakorlatilag” (érdemben) generálisan nem fertőz. (A laboratóriumi gyakorlatban egynapos szopósegerekben szaporították, de a felnőtt egér már alig kapja el.) Az emberiséget, nemcsak az emberiség nagy genetikai állandósága (nagy állat, hosszú élettartam, hosszú szaporodási ciklus), hanem maga a vírus nagy állandósága miatt is, régről kíséri, és nagy fertőzőképessége miatt genetikai állandósága ellenére nem fenyegette eltűnés. Kérdésesnek tűnik: az évtízezredek alatt miért nem szelídült meg? A Bécset 1710-ben sújtó (és I. József császár halálát is okozó) járvány miért volt ugyanolyan súlyos, mint Thráckiában és Kisázsiában a IV. században dúló? Mert akár meg is szelidülhetett volna, mint már utaltam rá, Fokföldön, Zimbabweeben, Botswanaban létezett egy „szelid” változata, a bárányhimlőnél alig súlyosabb kafferhimlő, amely nemcsak enyhébb tüneteket okoz, de fertőzőképessége is csekélyebb, mégse halt ki – egészen az úgy „an block” feketehimlő-kihalásig. Erre az epidemilógiai precíz választ adni nem tud. Inkább csak feltételezzük, feltételezik, hogy mivel az emberiség mobilitása nagy, és már több ezer éve is (viszonylag, nem mai mércével) nagy volt, a betegség lappangási ideje pedig esetenként hosszú, sporodikus előfordulása állandó, azaz, mivel egy intenzíven szaporodó, sok fiatalt tartalmazó (a XX. század előtt ez világszerte így volt) közösségben mindig „talál” elég fogékony fiatalt (mert aki nem immunizálódott még, az mindenki nagyon fogékony) ahhoz, hogy fennmaradjon, de jelenléte rendszerint nem tömeges. Az időről időre felbukkanó, pusztító himlőjárványokat nem a betegség egy-egy új mutációja és az azzal szemben védtelen lakosság léte idézte elő, hanem az éghajlati és az ezzel összefüggésben társadalmi változások, háborúk, éhínségek, akik mozgásba hozzák a lakosságot és a történelem, illetve a járvány kerekét. Az utolsó nagy európai járványt a napóleoni háborúk és az 1814-es Tambora-kitörést követő hideg évek és éhínség idézte elő, ekkor is „szétszaladtak a járványgócok”, mert ahol tízezrével menetelnek a tizen-huszonéves, himlővel még nem találkozott katonák, ott velük menetel a himlő is, de jó parazitaként viteti magát, mert az ő lábára nincs mérethelyes bakancs. Ugyanez történt Amerikában is, mikor a nem immunis lakosság tömegesen találkozott 1516-ban először az Európából behurcolt himlővel. Miért hurcolták be? Mert hosszú a lappangási ideje, és előfordulnak „csendes” fertőzések, másképpen egy akkori két hónapos hajóúton nem „ér oda”, mert vagy meghal a matróz, és bedobják cápaeleségnek (hülyén nézne ki a pöttyös cápa) vagy felgyógyul, de akkor se fertőz. Tételezzük fel az európai tízezer lakosú várost. Hányan fogékonyak?

Fogékony, illetve fogós kérdés. A „nyájimmunitáshoz” a hetven százaléknyi idősebb elég lenne, de nem úgy van ám, hogy puff, van egy határ, innentől himlő-immunistak, innentől nem, hanem folyamatosan növekszik a szám, hogy pl. az ötévesek kilencven százaléka fogékony, a tizenöt éveseknek a hetven százaléka, a negyvenéveseknek a harminc százaléka nem volt még himlős, a pár darab hetvenéves meg már le van értékelve – mert a korabeli korfa egy széles alapú piramis, nem úgy, mint a jelenlegi európai kb. orsó-toboz alakú. Bár a himlő rendkívül fertőzőképes, gyakorlatilag a himlőre is van „nyájimmunitás”, azaz az a szint, mikor már nem tud terjedni, legfeljebb sporodikusan van jelen, a terjedési mutatója 1 körüli (ez egyébként kb. 90%, míg pl. a letöbb rhinovírusra csak kb. 30, az alapcovidra meg 2020 májusában 60%-ra becsülték) . Na de mi történik, ha bekerül egy védtelen, nem immunis populációba, olyan helyre, ahol a betegség nem volt? Egy brutálisan gyors lefolyású járvány. Míg a pestis hónapokig, vagy évekig is „eldolgozgat”, pl. az 1720-as években az utolsó debreceni pestisjárvány (amely a város 30%-át elvitte) majdnem hét éven át jelen volt (intenzíven másfél évig), addig a himlő nyomék csóri majákat előbb kinyírta, minthogy pisloghattak volna, ezért nem is nagyon volt értelme, hogy a maja naptár szerint 2012-ben van világvége, mert az ő világvégéjük már 500 éve megvolt. Több tízezres indián települések 2-3 hét alatt néptelenedtek el, sokszor 100%-ot közelítő halálozással. Amerika lakosságának kétharmada eltűnt az utólagos becslések szerint a XVI. század végére, a Karibi-térségben teljesen kiirtották őket. Ki? A fegyverrel megöltek tényleges száma elenyésző volt. A natív amerikaiak (ez a pollkorrekt megnevezés) több mint 90%-ával járványos betegség végzett – nagy többségében a himlő. Közismert, hogy különösen Észak-Amerikában, a békés, erőszakot elutasító nyílt társadalmat építő polgárok körében nemcsak „magától”, hanem szándékosan is továbbadták – erről kicsit lejjebb.

A sajtóban és a kórházi epidemiológiai osztályokon a most felbukkant majomhimlő, akárcsak a Jenner által a XVIII. században a feketehimlő elleni oltóanyagot szolgáltató tehénhimlő, a feketehimlő közeli rokonai. Morfológiailag nem is lehet őket megkülönböztetni. A sajtóban az emberek azt olvashatják, hogy majomhimlő 1974, más források szerint 1972 óta van: ez egy szép nagy kerek marhaság. Egyébként valójában a majomhimlőt már 1958-ban leírták befogott állatok körében, de egészen addig, míg a feketehimlő jelen volt, természetes terjedéséről bárki is alig tudott valamit.

Majomhimlő, akárcsak ember-feketehimlő, valószínűleg több tízezer, ha nem százezer éve van. A majomhimlőt nem 1974-ben találták fel, hanem 1974 előtt a gyakorlatban senki nem tudta, mert nem ért rá, nem volt rá tudományos kapacitás, megkülönböztetni klinikai tünetei alapján az emberi feketehimlőtől, mert az emberi feketehimlő esetszám nagyon magas volt, a majomhimlő pedig itt-ott okozott egy-két megbetegedést. A fekete-afrikai országokban folyamatosan jelen volt, kis esetszámmal. Megjegyzés: a dél-amerikai és délkelet-ázsiai majmok körében mindeddig-akkor nem terjedt el. Az, hogy ez a betegség egyáltalán létezik, az hívta fel a figyelmet, hogy ahogy szorult vissza a feketehimlő az oltási programnak köszönhetően, tűntek el a járványgócok egyik a másik után, időről időre találtak egy-egy himlős esetet, amely, szemben az emberi feketehimlővel, nem terjedt emberről emberre. Senki nem foglalkozott volna ilyen marginális dologgal, ha a WHO és az egészségügyi szervezetek éppen nem kisérték volna nagy figyelemmel a himlő összeomlását, vereségét (mert ezt nagy csinnadrattával el lehetett adni, mint hírt és eredményt, ami hírnevet, sajtót, kitüntetést, és ami a legfontosabb, pénzt és kapcsolati tőkét jelent), ezért minden, ezzel kapcsolatos felderítési adat, kutatási munka és eredmény fontos szakmai visszhangra lelt. Így sikerült megállapítani, hogy a szőrösebb afrikai lakosság körében is létezik egy himlőfajta, amely ő esetükben csimpiről csimpire simán terjed, és mint zoozis – azaz állatról emberre terjedő betegség – képes emberi megbetegedést is okozni, de emberről emberre (négerről négerre) nem terjed! Gyakorlatilag az emberi feketehimlő esetén is ez a helyzet, azzal is meg lehet fertőzni majmokat, ha a feketehimlős fekete összeken himlőváladékkal egy gorillát, az elkapja, adott esetben bele is pusztul, de a többi gorilla már nem kapja el tőle. Természetesen nemi úton is terjed, azaz ez azt jelenti, hogyha Ungabunga közeledésének a csimpánzhölgy nemet mond (nemi út), de Ungabunga az erősebb, és nem fél a fogazástól (a csimpánzok álkapocsizmainak ereje ötszöröse az emberinek, ugyanis egy álkapocsizom-fehérje gén az emberben „ki van kapcsolva”, azaz megvan, csak nem működik, de így viszont megváltozott az ember arc-, és nyakszerkezete, ezért viszont tud beszélni), akkor kölcsönösen megfertőzhetik egymást bármivel, azaz a jogi szempontól embernek minősülő Ungabunga esetén ez egy zoozis, azaz állatról egy (szigorúan csak jogszabályi szempontból) emberre terjedt.

Valójában azonban nem kell Kongó, Kamerum, Angola jobb sorsra érdemes lakosságát ilyesmivel vádolni, mert az emberek a pollkorrekt sajtóban rágcsálóktól – patkányok és sok afrikai kis termetű rágcsi nagyon fogékony rá, szemben az emberi himlővel – az azok által összerágott, lehugyozott, összemászkált dolgoktól, mert hát, Afrikában ilyenek a higiéniai viszonyok – kapják el, ha pedig valaki nem pollkorrektkedik, akkor leírja, hogy a fő fertőző forrás a dzsungelhús, azaz a majmokat, elsősorban a zöldmajmokat, bonobókat, de akár a csimpánzokat is, az afrikai lakosság rendszeresen vadássza, eszi és a piacon ugyanúgy árulják Közép-, és Nyugat-Afrikában, mint a banánt, a maniókát, a durrhakölest, na meg mint a kínai egyszerhasználatos elektronikus kütyüket, a kalasnyikov ívtárat, az amfetamintablettát, a rabszolgákat és a nyolcéves kislányokat. A higiéniai körülmények, ha az egyáltalán fizikailag lehetséges, a vuhani központi piacét is alulmúlják, a végeredmény pedig meglepő módon nagyon hasonlatos (azaz: remek ürügyet szolgáltat). Más szavakkal , a betegség nemcsak szexuális kontaktus útján kapható el (azaz, ha a majomhím lő) hanem lényegében bármilyen tartós, szoros kontaktus útján, ahol lehetséges, hogy bőrről, vérből, testváladékból, főleg himlőhólyagból beszáradt maradvány a célszemély légútjaiba, emésztőszerveibe, szemébe kerüljön, de egyébként az ép bőrön keresztül is kiváltódik a fertőzés.

A himlővírus ellenállóképessége meglehetősen nagy. Erős napfénynek, azaz UV sugárzásnak kitéve viszonylag gyorsan inaktiválódik, de „sima” beszáradt állapotban akár 3 hónapig is megőrzi a fertőzőképességét. Időről időre felmerül, hogy a globális felemelegedés miatt kiolvadt sarkvidéki vagy hegyvidéki több száz éves himlős halottak fertőzőek lehetnek: ez azért igencsak valószínűtlen, de kategórikusan elméletileg nem zárható ki. Akkor miért kell „szoros kontaktus” az átadáshoz? A helyes válasz: nem kell, csak szoros kontaktusban sok vírussal érintkezik a jóember, míg csekély kontaktusban kevéssel, és ezért az átadás kockázata előbbi esetben sokkal nagyobb értelemszerűen. Úgy is elkaphatod a himlőt (annak idején a feketehimlőt is), hogy egy hónappal ezelőtt valaki azon a lepedőn feküdt himlősként, a lepedőt kimosták, de valamennyi életképes vírus rajta maradt, és nincs rajtad nyílt seb, csak bőrre jut az a kevéske vírus – de a kockázat alacsony. De ha valakivel, aki himlős, órákon keresztül nyaljátok-faljátok egymást, az azért mégiscsak más.

A majomhimlő tüneteiben nagyon hasonló az emberi feketehimlőhöz, a lappangási ideje is kb. ugyanannyi. Klinikai tüneteiben egy lényeges különbség van, ez a nyirokcsomók jellemző megnagyobbodása, amely pl. a herpeszvírusok okozta fertőzésnek is tünete, de a feketehimlőnek, a variolának meg nem. Két változata van, a nyugat-afrikai enyhébb, ez nagyon ritkán halálos, kb. mint a covid, azaz a tényleges halálozása úgy 0,4-0,9% körül mozog, és a közép-afrikai (kongói) variáns, amelyet egyébként szintén az Ebola folyó mentén írtak le először, mint a maláj segglyuklázat. Ez utóbbi (mármint a kongói majomhimlő, nem a maláj segglyukláz) sokkal veszélyesebb, a fertőzöttek 10-15%-a, főleg a kisgyerekek és a 60 éven felüliek (ezen esetekben akár 50%-os is lehet a veszteség) belehal.

A majomhimlőt 2000-ig nem írták le Afrikán kívül, de Afrikában is csak rendkívül ritkán terjedt emberről emberre. Csak hát a világ kinyílt, mint Mari néni ablaka, és minél több mig…. izé, értékes erőforrás indul a szerjózsa minden irányába, Európában és Észak-Amerikában is diagnosztizáltak behurcolt eseteket. Én a kétezres évek közepén láttam a SOTE trópusi betegségek tanszékének hölgy doktorandusza segítségével majomhimlős beteget – és kaptam-nézhettem vírusmintát –, ez azért fontos, mert ugyebár, feketehimlőt még sose láttam, eltekintve attól, amit oviban belémszúrtak, de az se az volt (mert az oltóanyag a Poxvirus officinalis, egyenes leszármazottja Jenner tehénhimlőjének, és a keresztimmunitást használja ki), és ha laú nincs, jó a szamár is - és mondanom sem kell, hogy a fekete egyetemista fiatalember betegsége természetesen jó alkalmat teremtett volna rasszista viccelődésre részemről (tehát ez emberre nem fertőző, csak majomra?), de tudtam, hogy nevezett doktorandusz orvosként zokon venné, márpedig hasonló terveim voltak vele, mint Ungabungának a csimpánzhölggyel. (További részletek nem publikusak.)

Megjegyzendő, hogy az, hogy a feketehimlő elleni oltás milyen védettséget ad a majomhimlő ellen, teljes mértékben nem tisztázott, de igen valószínű, hogy magasat. Emberi számítás és a tudományos közmegegyezés szerint a még oltott gyűröttebb fejűeknek az ég adta egy világon nincs semmi aggódnivalójuk a majomhimlő miatt. (Aki nem tudja, hogy oltották-e: aki 1980 után született, biztosan nincs beoltva. Aki 1980-ban vagy az előtt: egy pillantás bal felkarjára, ott van-e a himlőoltás életre megmaradó nyoma?) Én speciel nem kaptam el az aktív mintától a majmot. (De, mint tudjuk, a nyúl eleve nem fogékony.)

Egyébként létezik majomhimlő ellen vektorvírus alapú védőoltás, a Bavarian Nordic nevű cég gyártja, dörzsölgetik is kis dolgos kezeiket. Az, hogy mintegy fél évvel ezelőtt, 2021 végén a cég és a WHO vezérkara között egyfajta tárgyalások voltak, hogy miképpen tudnának adott esetben ilyen járványhoz oltóanyagot biztosítani, természetesen nem megy át a globális közösségi média tényellenőrzésein, annak ellenére, hogy akkor erről a WHO is beszámolt. A többit mindenki gondolja hozzá.

Arra a felvetésre, hogy kérem, de hát, míg a lakosság nagy tömegei oltottak voltak himlő ellen, marhára nem is volt ilyen betegség, és Afrikában azóta jelenik meg újra és újra a lakosság körében, mióta már vagy 30 éve ott se oltanak, és ott ugye, a lakosság több mint fele jellemzően 30, sőt, sok országban 23 évnél fiatalabb, azaz nincs immunitása a feketehimlő – és egyben a majomhimlő ellen, tehát az már szabadon tud terjedni, míg vagy 20 éve még nem tudott –, nyilván majd megmondják, hogy az nem is úgy van. Epidemiológiai szempontból viszont meg kell jegyeznem, hogy mióta nincs feketehimlő, az ellen nem is gyártanak oltóanyagot, ezt nem is lehet „csak úgy” a szögről leakasztani, a hatvanas években alkalmazott oltóanyagok a jelenlegi gyógyszerbiztonsági követelményeknek (részben formaldehid-tartalmuk, részben magas idegenfehérje-tartalmuk, allergizáló hatásuk miatt) nem felelnek meg, ergo, nem kapnának automatikusan forgalombahozatali engedélyt. Ezen kívül himlő ellen hatékony antivirális gyógyszer se nagyon van, bár 2018 óta már vagy kettőt kifejlesztettek, de ezek elsősorban herpeszgyógyszerek, csak himlőre is hatnak. Miért nincs? A válasz kézenfekvő: a vírus elleni terápia nem egyszerű dolog, azon egyszerű ok miatt, hogy ami nem él, azt nem egyszerű megölni. Még 1980 körül sem nagyon rendelkezett az emberiség hatékony vírusgátló gyógyszerekkel, a vírusok elleni kemoterápia igényét csak a HIV és az ebola megjelenése váltotta ki, és mivel 1978 óta feketehimlő nincs, talán nem meglepő, hogy nem létező vírus ellen senki nem fejlesztett hobbiból gyógyszert, főleg, mert azzal nem lehet keresni. Úgyhogy, ha ez a betegség érdemleges mértékben jelen lesz, az ismét gyógyszeripari kihívásokat – és persze, üzletet – fog jelenteni. Végeredményben a zoozisok esetén mindenki sötét ló, mindenki egyszer csak gondolhatja úgy, hogy ő márpedig emberre adaptálódik, mert megéri neki.

A zoozisokat a biológiaifegyver-fejlesztők nagyon szeretik. A veszettül terjedő fertőző betegségek ugyanis meglehetősen kétélű (biológiai) fegyverek lehetnek, azaz képesek visszajönni, mint a bumeráng, ezért is nevezzük az ABV védelmi gyakorlatban ezeket bumeráng-ágenseknek. (Ugyanígy lehet bumeráng-ágens a széllel szemben kiváltott vegyitámadás, széllel szemben hugyozni se lehet, vagy nem okosba’ végrehajtott napalmcsapás, amely a mi állásainakt is felgyújtja, mert a hülye tűz nem tudja, hol égjen.) Ezért azok az állati megbetegedések, amelyek emberre is végzetes következményekkel fenyegetnek, pl. a venezuelai ló-agyhártyagyulladás, a tularémia (a „nyúlpestis”) vagy a maleus („takonykór”) remek potenciális biológiai fegyverek. Lenyomjuk vele az ellent, azok hót betegek lesznek, esetleg rakásra hullanak, mint mospilan után a krumplibogár, de a betegség nem fog egy ellenőrizhetetlen, megjósolhatatlan kimenetelű járványt eredményezni. Lásd: nem kellett volna az ostromló mongoloknak Kaffába pestises hullákat belövöldözni hajítógéppel, de ha már megcsinálták, nem lett volna muszáj szabad elvonulást adni a pestissel sújtott védőknek. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, hogy hazamennek Európába, és viszik a dögvészt magukkal, csak a dögvész meg képes volt, és visszajött, és a közép-ázsiai vidéken, az Arany Horda szállásterületén még nagyobb pusztítást csinált, mint Európában, melynek első és közvetlen következménye az volt, hogy az orosz fejedelemségek lerázhatták a mongol igát, a második és közvetett következménye, hogy Európában a járvány elleni védekezés megerősítette az államhatalmat és a központi szervezeteket, majd reneszánszt, technikai fejlődést, gazdasági megerősödést okozott, és elkezdtek elmenni gyarmatosítani, azaz hátulról is megjelentek a gaz fehérek.

A hidegháború idején az amerikai és a szovjet biológiaifegyver-kutatók egyik fő fejlesztési területe éppen a zoozisok kérdésköre volt. (Természetesen foglalkoztak „szoft” eszközökkel is, csak állatok, illetve növények elleni (mezőgazdaság, terméspusztítás, intézzük el Kolumbiában a kokacserjéket, Vietnámban a rizsföldeket stb.) kórokozókkal, valamint nem halálos, illetve nagyon csekély (1% alatti) halálozási arányszámú fertőző betegségekkel is, mert azzal is lehet zavart kelteni, nem is tudom, milyen példát hozzak erre.) A szovjetek antibiotikum-rezisztens baktériumokat (antrax, tularémia) fejlesztettek, hagyományos szelekciós úton az 1960-as, 1970-es években, mai szemmel nézve kőkori módszerekkel. Az amerikaiak előbbrelátók voltak, ők már ekkor tudták, hogy a jövő a vírusokban van, mert a vírusok ellen hatékony gyógyszer akkor még semmi nem volt … ma se túl sok. Az 1970-es évek végén azonban az a fajta genetikai technológia, biotechnológiai eljárások tömege, génszekvenálás, amelyet ma már egyetemi hallgatók, és középfokú végzettségű, de nagyon formás seggű technikus lányok végeznek, még a jövő méhében pihent, ezért akkoriban – már csak azért sem, mert a legtöbb gén jelentéséről még fogalmunk sem volt (nekem pláne nem, mert még óvodában rolleroztam) és arról, meg hogy miként lehet a genetikai információt aktívvá tenni, milyen DNS szakaszokkal lehet be-, és kikapcsolni géneket, mi a szerepük a látszólag értelmetlen, „nem kódoló” szakaszoknak a DNS-en, mindezt akkoriban keresték, és messze-messze nem voltak róla meggyőződve, hogy meg is találják. Ezért mindenféle víruskimérák összevissza szabása még a kezdeti megoldásoknál és hatékonyságnál volt (megjegyzés: 1991 után derült ki, főleg Alibekov nyomán, hogy a szovjetek egyébként ebben is előrébb jártak). A víruskutatás igazi forradalma csak 1990 után indult el, mikor meg pont véget ért a hidegháború, ezért rövid ideig a katonai kutatások kikerültek a fókuszból, és költséghatékonyságot kellett elővezetni.

Valamennyire közismert, hogy egyébként a feketehimlő volt az első olyan kórokozó, amelyet, még a gyakorlati orvosi mikrobiológia létrejötte előtt, pusztán tapasztalati úton, felhasználtak biológiai fegyverként. Az első ismert leírás tudomásom szerint arról, hogy indiánoknak szándékosan himlővel fertőzött takarókat adtak, 1674-ből származik az észak-amerikai brit gyarmatokon, Delaware-ból. A sikeres kivitelezés két dolognak volt köszönhető, persze, az eltökélt rézbőrűirtó szándékon túl: a himlővírus (amiről akkoriban senki se tudta, micsoda) magas ellenállóképességének és annak, hogy magas fertőzőképességű, hogy így mondjam, ragályanyag könnyen volt belőle nyerhető, mert elemi józan paraszti logika elegendő ahhoz, hogy a himlőhólyag nedve valószínűleg igen fertőző. A siker jelentős volt, hiszen a járvány elindítása után már öngerjesztő módon terjedt. Végeredményben ennek kivitelezéséhez nem kellett más, mint jó gyakorlati érzék, megfigyelés, és az a tudás, hogy a járványos betegségek milyen brutális pusztítást tudnak okozni, háborúkat tudnak eldönteni, sőt, mint tudjuk, mindig együtt közlekednek az apokalipszis lovasai, azaz az éhség, betegség együtt megy a természeti csapásokkal – és a háborúval magával.

Kiváló szakharcászattanárom, G. Tibor alezredes mondta még a kilencvenes évek közepén, hogy ha a pályán maradtok, és a világ ugyanolyan marad, mint most (kilencvenes évek közepe), számíthattok rá, fiúk, hogy „én már azt nem fogom megélni”, de ti még fogtok találkozni feketehimlővel, mert ha „kimennek” a még oltott évfolyamok, ez a betegség hogy-hogy nem, felbukkanhat, ha valakinek megéri bevetni. Ugyanis egyszerűen – túl jó!

Miképpen bukkanhatott fel most a majomhimlő? Nem nagyon feszegeti a globális média, de ha szóba kerül, szakértők, virológusok, epidemiológusok, más ugrómókusok vállvonva annyit felelnek, hogy a vírus mutálódott (a himlővírus, ami „közismerten” nem erről híres…), és a majomhimlő vírusa „megtanult” emberről emberre fertőzni, ezért, míg régebben tiszta zoozisról beszéltünk, azaz emberi betegség csakis úgy jöhetett létre, hogy egy fertőzött állat (epidemiológusul: rezervoár) kontaktusba került az emberrel, és a betegséget átadta, azaz, minden egyes fertőzött esetén jó közelítéssel meg lehetett találni a természetes fertőzőforrást, ezért ott, ahol a betegség az állatok között (elsősorban majmok között) nem volt jelen, a betegség csakis egyes behurcolt esetek formájában fordulhatott elő, addig ma már lehetséges a másodlagos fertőzés. Ez számos esetben megtörtént állati influenzavírusokkal, és, mint már említettem, akkor lesz jó nagy baj, ha az afrikai sertéspestis ezt megcsinálja.

Hát ki vagyok én, hogy ezt a logikus és teljesen tudományos magyarázatot megcáfoljam, nem is tudom megcáfolni, biztosan így történt... Úgyhogy erre nem is vállalkozom, inkább mesélek egy történetet, amit máshol valószínűleg nem tetszenek olvasni. A mainstream média nem hozza le, a nem-mainstremben pedig valószínűleg nemigen van hozzá ismeret.

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyeken és a botswanai gyémántbányákon is túl, de a Fokföldi kikötőn nem túl, létezett Afrikában egy működőképes, biztonságos, élhető, prosperáló állam. Ez már önmagában sci-fi gyanús, de tényleg volt.

A Dél-Afrikai Köztársaság, mert természetesen róluk van szó, természeti kincseinek és lakóinak szorgalma révén az afrikai kontinens leggazdagabb és legfejlettebb állama lett. Hogy a primitív afrikai viszonyok között ez az állam mégis hogy tudott világraszóló tudományos sikereket elérni (pl. Barnard, az első szívátültető), erős hadsereget, önálló hadiipart és fejlett civilizációt, infrastruktúrát, oktatási rendszert létrehozni, arra a válasz egyértelmű: értelmes emberekre bízták a döntéseket. Ahol az analfabéta bozótlakó feketék nem szólhattak bele a nagyok dolgába. Erre a célra szolgált az elkülönítés, az apartheid rendszere, amely igaz, jogfosztottságot hozott a négereknek, de egyben gazdag államot és ezzel együtt nekik is jogbiztonságot, közbiztonságot és létbiztonságot adott. A többi, „szabad” afrikai államban a feketék szabadon választhattak, hogy éhen halnak, vagy a polgárháborúkban vesztik életüket. Demokrácia meg ott sem nagyon volt, van - sőt.

Mivel sajátos és a mainstream számára már akkor is felfogadhatatlan politikai rendszere miatt a nemzetközi közösség és a brit nemzetközösség kitagadta Dél-Afrikát, az válaszul - kényszerből - saját önálló ipart, tudományos intézeteket, benne hadi-, vegyi-, és atomipart kellett létrehoznia. Ez részben Izrael, illetve más partnerországok segítségével valósult meg. A szankciók már akkor is célt értek, csak, mint mindig, a szándékoltakkal pont ellentétest: oly sikeres volt, hogy végeredményben a párialét a világ egyik vezető technikai hatalmává és fegyverexportőrővé tette a Dél-Afrikai Köztársaságot. Létrehozott atomfegyvert is, de 1979-ben a világon azóta is egyedüliként (!), deklaráltan lemondott az atomütőerőről. Vegyifegyver-programja is az apartheid céljait szolgálta – itt nem volt nagy csinnadratta, sem róla való lemondás!

Ez volt a „chemical and biological warfare program”, azaz a SA (South Africa) CBW. Felelőse dr. Wouter Basson volt. Basson, amellett, hogy kiváló orvos volt, karrierjét a különleges erők, a SASF tisztjeként kezdte, nemcsak orvosként, de harcolóként is szolgált, ejtőernyős kiképzést kapott, és komoly harci tapasztalatok is szerzett Namíbiában és Angolában. 1950-ben született középosztálybeli családban, 1974-ben kiváló eredménnyel végezte az orvosi egyetemet, de a jókötésű férfi inkább az ejtőernyősökhöz jelentkezett, mint vakbeleket operálni. Később P. W. Botha dél-afrikai elnök személyi orvosa, majd a hadsereg egészségügyi szakszolgálatának vezetője lett, és ebben a minőségében vette át a CBW-t 1982-ben, azaz mindössze 32 éves korában lett a „coast” néven futó Dél-Afrikai vegyi- és biológiaifegyver-program vezetője.

A vegyi- és biológiaifegyver-program irányítójává kinevezett Basson különböző fedőcégekben dolgozó kétszáz kutatója lépfenével, kolerával, szalmonellával, a mozgatóizmok bénulását okozó botulotoxinnal, talliummal, E. coli-val, ricinnel, hepatitisszel, HIV-vírussal, ideggázokkal, ebolával, illetve egyéb vírusokkal kísérletezett - derül ki az 1999-ben indult eljárás vádpontjait ismertető korabeli beszámolókból. Ezeket különböző módokon - csokoládéba, cigarettába, sörbe, dezodorba, borítékok ragasztócsíkjába keverve akarták bevetni szabotázsméregként. Már az 1970-es évek végén a dél-afrikai hadsereg antraxszal és kolerával fertőzött (mérgezett) meg néger fegyveres bandákat és lázadókat Rhodesia, a mai Zimbabwe területén. Egy namíbiai támadás során legkevesebb nyolcvankét – de más források szerint 200 - lázadót öltek meg, és több ezer fekete fertőződött meg. A holtesteket repülőről a tengerbe dobták. A közelben fel-felbukkanó járványok „véletlenül” mindig Dél-Afrika érdekét szolgálták, megakadályozták, hogy az ország biztonságát fenyegető csoportok „balhét csinálhassanak”.

A CBW keretében 1980-as évek elejétől Dél-Afrikában is előállítottak szarint, VX-et, más korszerű harcanyagokat, valamint számos szabotázsmérget, elsősorban kémek és az afrikai nemzeti kongresszus, Mandela mozgalma tagjai és aktivistái ellen, majd azokat nagy mennyiségben be is vetették. A dél-afrikaiak programjának ugyanis volt egy sajátos vonása, amellyel sem az amerikai, sem az orosz (szovjet) sem más országok hasonló programjai nem bírtak: ők kifejezetten törekedtek szelektív hatású, azaz négereket elpusztító, de fehérekre nem, vagy alig hatásos toxinok és biológiai harcanyagok előállítására! A pontos áldozatok száma nem ismert, de több százra tehető – lehet, hogy sokkal több. Basson csapata olyan vakcinát is ki kívánt fejleszteni, mely segítségével sterilizálni lehet az embereket, a kísérleteket a cypropteronnal, illetve egy dél-amerikai növénnyel, az impotenciát és terméketlenséget okozó, heréket atrofizáló Caladiummal (amit a német nemzetiszocailsták is alkalmaztak, de mivel tömegesen nem tudták beszerezni, csak kísérleti szinten) kezdték meg, majd ebből is rassz-specifikus mérgeket kívántak létrehozni. A cél olyan kimutathatatlan anyag lett volna, amely a feketékre sokkal mérgezőbb, mint a fehérekre, vagy csak azokra hat. Az anyagot légi permetezéssel kívánták a fekete körzetekbe kijuttatni, kísérleteztek ruhára juttatható és bőrön át felszívódó szerekkel is. Ez kémiai téren kevéssé volt sikeres, de itt jött a képbe a majomhimlő. Az a betegség, mellyel a kor biológiaifegyver-fejlesztő az USA-ban és a Szovjetunióban nem foglalkoztak, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is ismerték, hiszen ez egy marginális és huszadrangú afrikai zoózis volt, ráadásul nem is éppen a leghalálosabb, tehát, ha valami érdekelte a korszak fejlesztőit Afrikából, azok a filovírusok voltak (az ebola pl.).

(Ősi tapasztalat, hogy a nem közismert dolgok esetén már önmagában az árulkodó, hogy valakinek tudomása van róla. Mert vannak dolgok, melyek megvannak a tudományos közgondolkodásban, kb. az, amit tanítanak az egyetemen, ezért minden szakember tudja, mi az, és vannak, amit nem, ezért arról csak egy szűk réteg tud. (Példát mondok: a gyilkos galócát minden gombavizsgáló ismeri, felismeri, és nagyjából tudja, milyen mérgezést okoz. A Psylocibe semilactana hallucinogén lándzsagombáról már messze-messze nem hallott mindegyikük. Ha pedig azt mondanám akár egy egyetemi tanár mikológusnak, hogy beszéljen nekem a Metatrichia vespasia nyálkagombáról (amely egyébként a Bükkben megtalálható) és annak súlyos belszervi károsodást okozó toxinjáról, valószínűleg némi köntörfalazás után ki lehet vele böktetni, hogy az büdös életbe’ se hallott róla. Ha holnap Methatrichiával megölnek valakit, és az kiderül, nem is rájuk fogják rárúgni a TEK-esek az ajtót, hanem énrám, már feltéve, ha idetalálnak, ami, ismerve a képzettségüket, messze nem biztos.))

Basson ismerte ezt a kongói megbetegedést, mert Basson egyrészt igen jól képzett orvos volt, másrészt pedig, mint SASF-tiszt hatalmas gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezett a bozótháborúkról és az afrikai viszonyokról, olyanokkal, melyekkel egy egyetemi szobatudós sose. Ezért kezdett el foglalkozni vele.

Feltételezte, hogyha emberre tudja adaptálni, akkor feketékre az lényegesen fertőzőbb és súlyosabb megbetegedést okozó lesz. A majomhimlő emberi adaptációját a kor biotech színvonalán akkor még nem tudták tökéletesen elvégezni, de azt biológiai fegyverré dolgozták ki, viszonylag nagy mennyiségben előállították, és lekészletezték. Basson és munkatársai nagy fantáziát láttak benne, mint olyan ágensben, amellyel sem az amerikaiak, sem a főleg antibiotikum-rezisztens baktériumfegyvereket fejlesztő szovjetek nem törődnek, holott rendkívül hatékony.

Basson annak idején beutazta a világot, hogy az országot sújtó szankciók kijátszásával megszerezze azokat a vegyi anyagokat, mérgeket, vírustenyészeteket, felszerelést, szakértelmet, amely szükséges volt a program megvalósításához. E mellett egyébként jelentős technikai segítséget nyújtott Szaddám Huszein Irakjának, és nyilván az itt lefoglalt dokumentumokból került a neve az USA hírszerzésének látókörébe is. Ehhez - mármint a nemzetközi munkához - kémek, egykori katonák, csempészek hálózata nyújtott neki segítséget.

(Bizonyítottnak tekinthetjük egyébként, hogy Mandela a börtönben talliumot kapott a Basson-program segítségével, de vagy nem adtak neki eleget, vagy meggondolták magukat, mivel az egykori elnök lényegében egészségben élt meg 94 évet.)

1992-ben azonban, a politikai és ideológiai irányváltás, az apartheid-rendszer megszűnése nyomán Bassont is nyugdíjazták, de pár év múlva tanácsadónak visszavették, és a program - persze más prioritásokkal - valószínűleg tovább folyt. Nyilvánvaló, hogy egy mindenre elszánt terrorista csoport kezében ezek a szerek kincset érnének. Végül 1997-ben a fehérekkel szemben nem éppen barátságos új dél-afrikai vezetés Bassont vád alá helyezte, de ő a „parancsra cselekedtem” elkoptatott szövegét sikeresen alkalmazta a bíróságon, így csendben felmentették. Azonban Basson tapasztalta, hogy jószerivel valamiféle rágalomhadjárat folyik ellene, kb. olyasmi, mint amit napjainkban is csinálnak progresszívék a „woke ideológia” nevében… talán nem véletlen a hasonlóság sem. Az amerikai kormányzat finom nyomást gyakorolt a dél-afrikai vezetésre, sőt, információkat adott át róla, hogy rá tudják törni az ajtót, és láss csodát, mindenféle érdekességet, pl. rengeteg metamfetamint találtak nála. A kardiológust akkoriban előszeretettel hasonlítottak a helyi sajtóban a hírhedt náci orvoshoz, Joseph Mengeléhez, ekkoriban kapta sajtó-gúnynevét: dr. Halál. 2007-ben etikai vizsgálatot kezdtek ellene, ha már elítélni nem tudták, legalább orvosi tevékenységtől eltiltsák. Basson tudta, hogy élete a fehérellenes Dél-Afrikában a gyakorlatban nincs többé biztonságban. Hogy ez után mi történt, azt nem tudjuk, csak annyit, hogy hirtelen, egyik napról a másikra megszűnt az Egyesült Államok diplomáciai és titkosszolgálati nyomása a jóemberen (érdekes, hogy nem likvidálták… talán élve kellett?), a 2007-es tárgyalásán már szemmel láthatóan felszabadultan röhögcsélt, mint aki tudja: védelmet élvez, ő hozzá nem lehet nyúlni. Nyilvánvalóan csak az én fantáziadús agyrémem, hogy Dr. Bassont megkereste pár morcos úr egy amerikai kormányzati szervtől, és tárgyilagosan vázolták neki, hogy mire számíthat alapesetben, és mire, ha okosan viselkedik, ahogy Mr. Ishi, a japán második világháborús biológiaifegyver-program igazgatója is viselkedett 1945 után.

Történt, ami történt, 2013 után Basson - és több befolyásos, illetve nagy felkészültségű közvetlen munkatársa - kb. nem is szerepelt a nyilvánosság előtt, de jólétben élnek, mint Marci Hevesen, és kb. annyi veszély fenyegeti őket, mint a felcsapott farkú bűzösborzot, akinek az útjából a puma is kitér. Hogy mit vitt magával, és mi történt ezekkel az eredményekkel, különösen annak fényében, hogy 30 évvel később a biotechnológia már rutiszerű műveletté tette a vírusok genetikai anyagának átszabását, 2006 óta elérhető adat a feketehimlő teljes génszekvenciája, azt én persze nem tudhatom. Azt sem, hogy a majomhimlővel kapcsolatos tapasztalatai az elmúlt 20 évben mit hoztak még felszínre.

(A 2010-es futball-vb idején Dél-Afrika már „demokrácia”, ahol értelemszerűen csak káosz, kosz, bűnözés, környezetszennyezés, permanens gazdasági válság, vízhiány, erdőirtás és tömegesen terjedő HIV-fertőzés van, az egykori búr mintagazdaságok helyén bozót, a gondozott kertvárosok helyén bádogviskók, az ütőképes, fegyelmezett hadsereg és rendőrség laktanyái helyén bűnbandákkal összejátszó korrupt gazemberek piszkos odúi. A fehér telepesek és szakemberek gyilkolása és elüldözése – nem meglepő módon – a dél-afrikai gazdaság és haderő gyors leépülését hozta magával, ma már fejlett technikát alig exportálnak, hanem „afrikai országhoz méltón” csak nyersanyagokat.)

A majomhimlő vírusa nagyon jó alapanyag a különböző genetikai kísérletekhez, főleg, mert nagy, maga az örökítőanyag sokkal bonyolultabb, nagyobb, mint pl. a koronavírusoké. A stabil genetikájú himlővírusok, már csak méretük miatt is, sok szerkezeti fehérjét „termeltetnek le” a megtámadott sejtekkel, a vírus éppen erős, stabil kapszidja miatt mutat meglehetősen nagy környezeti ellenállóképességet. Viszonylag csekély összváltoztatással lehet további fehérjék genetikai kódját belevinni, és adott esetben majdnem bármit legyártatni közreműködésével egy fertőzött sejtben. Legyárthat olyan toxikus fehérjét, amely 10 évvel később rákot okoz (mert mondjuk gátolja a P450 citrokróm rendszer bizonyos lépéseit) vagy peptidhormonokat, melyek összezavarják a női termékenységi ciklust, esetleg olyan peptideket, melyek csendben nyírják a májsejteket a glutation-készletek elfogyasztásával, vagy hatnak az agyműködésre, mint neurotranszmitterek, de a lehetőségek tárháza szinte végtelen. Mindezt egy nagy fertőzőképességű vírussal, amellyel szemben a 42-44 évesnél fiatalabbaknak, azaz a termékeny korosztálynak nincsen védelme.

De, mint mondottam, ez csak egy régi történet, és némi fantázia, nem több…

(A szerző olvasónk.)

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról (I./2.)

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról (II./1.)

- Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról (II./2.)

- Történetek a kórságokról, oltásokról stb. (XII.) - Az oltások kultúrtörténetéről

Várnai Ferenc: Trópusi betegségek, Medicina , 1987
Pál Tibor: Az orvosi mikrobiológia tankönyve, Medicina, 2012
Fodor-Vedres: A közegészségtan és járványtan alapjai, Medicina, 1975
Karlson-Gerok-Gross: Patobiokémia, Medicina, 1989
Alföldy-Ivánovics-Rauss: orvosi mikrobiológia és immunitástan, Medicina, 1966

https://www.theafricareport.com/63661/south-africa-dr-death-discovered-to-still-be-practising-medicine/
https://www.bbc.com/news/world-africa-25432367
https://www.ph.ucla.edu/epi/bioter/biotoxinsfallhands.html