Bezár!
2021. március 5., péntek, Adorján, Adrián napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
16:56 Megjelent a lezárási rendelet - annál több a kivétel, mint amivel Gulyás riogatott16:32 A katolikus templomokat nem zárják mindenhol, az evangélikus püspökök zárást javasolnak16:07 Öt és fél fegyházat kapott egy Ferihegyen fogott brazil kokainfutár15:29 Mi Hazánk: a kormány nem az út szélén hagyta a magyar egészségügyet, hanem az utat szedte fel előtte!15:19 Hongkongi választásireform-terv: "hazafias népfront" fog segíteni a Pekingnek legmegfelelőbb jelöltek kiválásztásában14:45 Oltóanyaggyártásról tárgyalt Orbán a belső piacért felelős uniós biztossal14:27 Repülőgép-eltérítést akadályoztak meg Iránban14:11 Annyira a terv szerint halad az oltási program, hogy a hétvégi tömeges vakcinálást elhalasztják13:46 Ha a Covid és a lezárás nem lenne elég, a bulinegyedet még Niedermüller is sújtja13:12 Japán modellezés: mégsem segít túl sokat a második maszk12:49 A Harcos ajánlata (x)12:36 Ukrajnát és Kárpátalját is elérte a harmadik hullám12:19 Elhunyt Gurovits József olimpiai bronzérmes kajakozó12:05 Negyedszer is lezárják Lombardiát11:48 Vége a csendes-óceáni szökőárriadónak
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Olvasói levelek :: :: Hozzászólások

Történetek a kórságokról, a biológiai fegyverekről, a gonosz vírusokról és a még gonoszabb oltásokról (II./1.)

Reklám

Az előző részek:
II. rész – Történetek a biológiai fegyverekről
A laikusok általában valahogy akképpen képzelik el a biológiai fegyver fogalmát, hogy gonosz, szemüveges, fehérköpenyes emberkék halálos vírusokat fejlesztenek, és vigyorogva válogatás nélkül rászabadítják az emberiségre. Természetesen lehet ilyet készíteni, csak manapság nem nagyon készítenek, mert kb. nem sok értelme van. Különösen azóta, mióta feltalálták az irányított magas neutronfluxusú kétfázisú fissziós-fúziós termonukleáris fegyvert, népies nevén a neutronbombát, mert azóta, hogy mindenkit megölünk és kb. semmit se, vagy nagyon kevés dolgot rombolunk le, nagy pontossággal és hatékonysággal oldható meg.
A biológiai fegyverek kutatási koncepciója nagyjából az 1920-as 1930-as években irányult arra, hogy rettenetes járványokat hozzanak létre. Az első világháborúban a közvélemény és a katonai teoretikusok már megismerkedtek a vegyi fegyverek félelmetes erejével. A szupertoxikus mérgező harcanyagok és atomfegyver ekkor még nem léteztek, tehát egy rövid ideig a „legrettenetesebb fegyver” képzeletbeli trónján a biológiai fegyver ült. Ez a helyzet 1945 után annyiban változott, hogy a legveszedelmesebből visszaminősítették a „legaljasabb” fegyver pozíciójába.
Időről időre teoretikusok kijelentgették, hogy a biológia fegyvert többé-kevésbé vissza lehet tenni a fiókba, nem jó az semmire, de az élet gyakran rácáfol az ex catedra kijelentésekre, amiről Merkely professzor is tudna mesélni, ha hajlandó lenne rá.
Tudjuk, hogy mióta az ember hadakozik, azaz kb. azóta, mióta létezik – fegyvert előbb készített, mint szerszámot –, azóta a hadra kelt seregekben több ember életét követelik a járványok, mint a fegyverek. Szélsőséges esetekben egész hadseregek semmisültek meg csata nélkül, csak a járványoktól. Már Szu Ce Vu is azt tanította: figyelj a terepre, időjárásra és betegségekre!
Magyar vonatkozásban emlékezetes Montecuccoli, a tehetetlenség és felfuvalkodottság netovábbjának 1660-1661-es erdélyi hadjárata, melyben egy harmincezres, azaz a kor normái szerint hatalmas hadsereget úgy vezetett végig a török ellen, hogy serege kb. egy fia buzulmán iszlamista terroristát nem látott, de a kiütéses tífusz, a hastífusz, a vérhas, végül a pestis a serege kétharmadát megölte vagy harcképtelenné tette. Ehhez hasonló „sikert” mutatott be 1706-1707-ben Rákóczi ellen Rabutin, aki, miután sikertelenül ostromolta meg az Esze Tamás és Radics András védte Kassát, és pár ügybuzgó Fritz testvér otthagyta a fogát, természetesen a fejével együtt, mert a hollóknak is kell valami vacsora, össze-vissza manőverezett a Hegyalján, ott főleg a boroshordók körül, majd Szatmárban a pálinkásüvegek körül, majd Biharban, a Hajdúságban, és bevonult Debrecenbe telelni, de a híres cívis vendégszeretet, vagy inkább, mert minden ennivalót eldugtak, még a nagytemplom egerének szerény sajtkészletét is, nem maradt ott, és visszavonult a Dunántúlra, és eredeti tizennyolcezres hadseregéből talán ezer embert tudott hazavinni. Bár a Dunától keletre Károlyi Sándor, nyugatra meg Béri Balogh Ádám lovassága is csipkedte rendesen, de tízből kilenc halottját a vérhas és a kiütéses tífusz okozták.
De a járványok miatt vonta vissza Alexandrosz is seregét Indiából (vagy mert ott a dikmánok begyűjtötték az összes bronzpáncélt?), és vonultak vissza a keresztesek 1221-ben Damietta alól. Az (egyre inkább úgy látszik: csak az első) amerikai polgárháborúban is kereken ötször, hatszor annyi ember halt meg a fertőzések miatt, mint harcban. Egészen az 1890-es évekig ez volt a „norma”, és legyünk őszinték: nem a katonai egészségügy, a közegészségügy fejlődött annyit, hogy a búr háborúban, a balkáni háborúkban, az orosz-japán háborúkban, majd az első világháborúban ez az arány már megfordult, hanem a géppuskák, a tüzérség, a lángszórók, és más emberbarát, szociális találmányok okozták, hogy a fegyverek által megöltek száma drasztikusan emelkedett. Meg kell jegyzeni, hogy az első világháború sebesültjeinek is közel felét mégiscsak a fertőzés vitte el: konkrétan az anaerob szeptikus Clostridiumok (unokatesójuk a tetanusz), amelyek földben és növényevők beleiben élnek, és ellenállóképes spóráik a földdel szennyezett, mély, roncsolt sebekben remekül érzik magukat. Nem invázívak, ők csak rothasztanak, de a gázgangrénát, az üszkösödést okozó fajaik (leginkább a Cl. perfringens, novyii, septicum, histolyticum) remek mérgeket termelnek, főleg lecitinázt, amelyek egyszerűen „szétszedik” az emberi sejtek membránjait, és a dolgozó vagy meghal, vagy le kell vágni róla, ami rohad. Nagy Frigyes korában nem volt annyi rokkant katona, mint 1918-ra…
Természetesen hülye lett volna az emberiség, ha a járványok pusztító erejét nem állítja a hadviselés szolgálatába, de ténylegesen biológiai fegyverekről egészen addig, míg 1914-ben német ügynökök a francia hadsereg lovainak orrát nem kezdték takonykór (Maleus) – tenyészettel kenegetni, valódi, igazi biológiaifegyver-használatról nem beszélhetünk. Persze, igyekeztek minden kútba oszladozó hullát dobni, a kardpengéket, nyílhegyeket döggel kenni (afrikai polgárháborúkban ma is szokás haladó hagyományként, a géppuskahevedert hullák belén áthúzni, kb. ezzel a tudással érkeznek a bantu agysebészek Európába).
Sylloge Tacticorum
A Sylloge Tacticorum tulajdonképpen a történelem első, jó közelítéssel teljes mértékben fennmaradt harcszabályzata. A bizánci munka szerzője – vagy szerzői – ismeretlenek (jelen kor harcszabályzatain sem szerepel a szerző vagy szerzők neve), és a X. századból származik. A középkor egyik legkiválóbb hadtudományi munkája. Feltételezzük, hogy a Kelet-Római Birodalom több évszázados taktikai tapasztalatait dolgozta fel egységessé, és oktatási anyagként szolgálat a bizánci tisztek képzéséhez. Ne feledjük, hogy a katafraktárius zsoldos páncélos lovasság és páncélos gyalogság, sokszor idegen zsoldosok alkalmazásával Bizáncnak ütőképes, fegyelmezett, de nem túl szívós és nem túl lelkes hadserege volt, mely leginkább technikai fölényével és hadvezéreinek, tisztjeinek hadműveleti, taktikai képzettségével vette fel a harcot a szervezetlenebb, fegyelmezetlenebb, de fanatikus és gyakran fizikailag is fölényben lévő arab, perzsa, illetve keleti lovas-nomád ellenségekkel szemben. A Sylloge Tacticorum jelentős terjedelmet szentel a vegyi és biológiai hadviselésnek, illetve a gyújtófegyveres harcászatnak (görögtűz). Mind technikai, mind taktikai oldalról.
Leírja, hogy viperát és varangyokat egy lezárt edényben tartva, majd az egymással verekedő állatokat leölve, testük kivonatával kenyeret lehet megmérgezni. Javasolja, hogy az ilyen kenyérrel ellátott, megetetett hadifoglyokat vissza kell engedni az ellenséges táborba. A hallucinogén hatása alatt álló személy ott károkat idéz elő és pánikot kelt.
Zoom
A középkori miniatúra a görögtűz bevetését ábrázolja: a bizánci hajó által bevetett lángszóró – melynek töltetét igen, de a vetőszerkezet pontos működését nem ismerjük, csak feltételezzük, hogy fújtatóhoz, szifóhoz hasonló nyomópréses szerkezet volt – eléggé meggyőző szerkezet lehetett. Akkoriban tudták a görögök, hogy kell kezelni a dél felől, hajókon érkező illegális migrációt
Javasolja, hogy visszavonuláskor az ellenség mögött trágyával vagy döggel meg kell fertőzni a kutakat, ihatatlanná kell tenni a vizet. Egyidejűleg borkészletet kell visszahagyni, amelyet meg kell mérgezni. E célra sisakvirág, keserű méz, gyűszűvirág vagy maszlagnövények kivonatát megőrölt magját vagy levélporát ajánlja. Leírja azt is, hogy ezekből a mérgekből már békeidőben készleteket kell e célra felhalmozni. Javasolja nem halálos, csak kábító keverék – beléndek-, és mandragórakivonat és ópium – adását a borhoz, így 2-3 napra elkábítható az ellenség, és akár élve is elfoghatók.
Ajánlja azt is, hogy „farkastejjel” (azaz vérehullató fecskefű (Chelidonium majus) tejnedvével, kivonatával) felszerelt tömlőkkel kell harc közben az ellenség harcosait és lovait támadni. Az irritáló, kellemetlenül keserű, szembe jutva fájdalmas tejnedv hatására az ellenséges lovak megzavarodnak, irányíthatatlanná válnak és lovasaikat le is dobhatják.
(Természetesen jelentős teret ad a görögtűz alkalmazásának leírásához, és e leírás… meglepően hasonlatos a korszerű lángszórós harcszabályzatokhoz. Sőt, még egy öngyulladó keveréket is leír, melyet éjszaka kell az ellenség harci kocsijaira, ellátószekereire vagy készleteire kenni, és a felkelő nap hatására a keverék meggyullad, és a gyúlékony szerkezeteket megsemmisíti. (Ez a pirotechnikai elegy fahamuból, égetett mészből, piritből, zakynthoszi szurokból (ozokerit, földi viasz), kénből, cédrusfaporból, fekete szeder mézgájából áll. Valójában nem a felkelő naptól gyullad meg, hanem a hajnali harmat nedvességtartalma az égetett mésszel reagálva termel annyi hőt, hogy a keverék ettől meggyullad. A szurok és a mézga csak a kenhetőség miatt van a keverékben.))
Biológiai fegyverekről ekkoriban tulajdonképpen már azért sem beszélhetünk, mert ugyebár, ha nem tudjuk, hogy mi az, akkor használni se nagyon tudjuk. A baktériumokat – mint a fertőző betegségek forrásait – köztudomásúlag a XIX. század második felében azonosították. A vírusokat pedig évtizedekkel később. Természetesen a gondolkodó emberek mindig is tudták, ösztönösen rájöttek a fertőzések okaira: már Galenus megemlíti a fertőzések forrásaként a temetetlen holtakat, a szennyet, a dögöket, illetve a mocsarak anyagát. Közismert a szintén római orvos Varro, aki a Kr. e. II. században már említést tesz: „bizonyos apró, láthatatlan (méretű) állatok, amelyek a levegőben vannak, a szájon és az orron át a testbe jutnak, ott elszaporodva súlyos betegségeket okoznak”. Tulajdonképpen egyszerűen ráhibázott, mint Démokritosz az atomokra, azaz mindenféle tényadat nélkül egyszerűen olyan elméletet vallott, amely véletlenül – igaz (legalábbis közel áll az igazsághoz). Így zseninek tűnnek. Empirikusan rájöttek a járványvédelem alapvető kérdéseire, sőt, az itáliai Fracastorius 1546-ban pubilkálta (teljesen hipotézis jellegű, de meglepően helytálló, de akkor természetesen még messze nem bizonyítható) elméletét az „élő ragályanyag”-ról (contagium vivum). Viszont még a modern sejtbiológiai megalkotójaként ismerté vált Virchow is tagadta a kórokozó mikroorganizmusok létét, és mint az útszéli k.rva, úgy szidalmazta Semmelweist, még hogy kórokozó mikróbák. A mikrobiológia tudományát csak Semmelweis, Preisz, Pasteur, Fodor, Koch, Behring, Yersin, Ehrlich és társaik úttörő munkája alapította meg, és csak 1880-as évekre lett tényanyagokat felvonultató tudományág.
Zoom
Szintetikus táptalaj instant porok: pepton és triptone soya agar. TSA táptalajpor (a szerző felvételei)
Zoom
Az első baktériumtoxin, amelyet tudományos igényességgel, egzakt módon leírtak, a diftéria (alfa) toxinja volt, amelyet lényegében 1882-ben Roux és Lersen írtak le. Ekkoriban egyszerűvé látszott válni a válasz: a baktériumok úgy ölnek, hogy mérget termelnek. Hamarosan kiderült azonban, hogy a toxintermelés nem általános tulajdonsága a baktériumoknak, sőt, a patogén baktériumoknak sem, számos kórokozó más módon veszedelmes – és természetesen nem válaszolta meg a vírusok ölőhatását sem, hiszen ezek teljesen más mechanizmus alapján fejtik ki hatásukat (pl. kulcsfontosságú sejtek, sejtcsoportok elpusztításával, vagy a szervezet immunrendszerének degradálásával, vagy éppen, hogy túlpörgetésével (ún. „citokinvihar”). Ettől függetlenül a toxinok kutatásának témaköre nem merült feledésbe, éppen ellenkezőleg: a legtöbb kórokozó toxikus anyagait a hatvanas évekre lényegében megismertük, elkülönítettük, bár fehérjeszerkezetüket és hatásmechanizmusukat ma is intenzíven kutatják, hiszen vannak ismeretlen területek, ahogy a legtöbb toxin hatásmechanizmusának biokémiai miértjeit is csak az ezredforduló után sikerült felderíteni. E kutatásoknak számos ösztönzője volt, hiszen egyrészt az oltóanyag-kutatás, másrészt a gyógyszerkémiai kutatások, majd az 1990-es évektől az egyre gyorsabb ütemben fejlődő biotechnológia fontos gyakorlati célokat látott a baktériumtoxinok megértésében, de bár a hivatalos tudomány sem hangsúlyozza, a biológiai fegyverek kutatása is nagymértékben gyorsította az ismeretek megszerzését és rendszerezését.
Mikor az angolszászok himlős benékkel fertőzött takarókat osztogattak az indiánoknak, már ezzel próbálkoztak, de a „tudományos” biológiaifegyver-fejlesztés ténylegesen csak az első világháborúban indult meg Hogy címszavakban összefoglaljuk:
1. szakasz: az empirikus biológiaiágens-alkalmazás (kb. Kr. e. 3000-től kb. 1905-ig, egyes afrikai belháborúkban azonban napjainkig): a fertőzéseket, járványokat a népi megfigyelések alapján igyekeztek az ellenség harcosai és mélysége felé terelni. Alaptulajdonsága a rossz higiéniai helyzet, és a fejlett járványügy és gyógyítási eljárások hiánya. Bár nem állt mögötte tudományos alaposság, mégis sokszor nagyon sikeres eszköznek bizonyult. Alkalmazhatósága, kiszámíthatósága és célzottsága azonban nem tette egzakt hadműveleti eszközzé: megbízhatatlan, hatása térben és időben alig-alig befolyásolható.
2. szakasz: a természetes kórokozók tudatos és tudományos módon történő felhasználása biológiai fegyverként (kb. 1905-1945 között): már rendelkezésre állnak az alapvető ismeretek a bakteriológiáról, lehetséges a baktériumok tenyésztése és célba juttatása, mivel a hordozóeszközök – a rakétatechnikai kivételével – már megvannak - de nincs módosítás rajtuk, természetes kórokozókat alkalmaznak, legfeljebb azokat célirányosan válogatják és tenyésztik. Még nem állnak rendelkezésre fejlett gyógyítási eljárások, nem ismertek az antibiotikumok. Alig ismertek a vírusok, és a vírustenyésztés még gyermekcipőben jár.
3. szakasz: a hidegháborús biológiaifegyver-fejlesztés kora (kb. 1945 és 1990 között): a nagyhatalmak magas technológiai szinten és korszerű eszközökkel tömegesen állítanak elő biológiai fegyvereket. A természetes kórokozókat tenyésztéssel módosítják (túlélőképesség, robbantással szórás iránti érzéketlenség, antibiotikum-rezisztencia), megkezdődik a vírustenyésztés. Mivel ismertek a hatékony antibiotikumok, kulcskérdés az antibiotikum-multirezisztens baktériumok és az antibiotikummal nem befolyásolható vírusok alkalmazásra előkészítése. A nagy gyógyszercégek együttműködnek az állami szervekkel a biológiaifegyver-gyártásban (melyet oltóanyag-kutatásnak álcáznak). A tervezett és a ténylegesen megvalósult bevetések között hatalmas szakadék tátong. A biológiai fegyvereket a nukleáris fegyverek mellett és kiegészítésére globális háborúban tervezik alkalmazni, ténylegesen azonban erre nem került sor, viszont számos helyi konfliktusban, korlátozott célokra történtek bevetések, alkalmazások (pl. 1985-ben Nicaraguában, 1980-1988 között az Irak-Iráni konfliktusban, növényi kórokozókkal dél-amerikai kokaültetvények ellen stb.) amelyekről a közvélemény mit sem tud, és amelyek rámutattak, hogy a biológiai fegyver nagyon jó „hiánypótló”, illetve a hibrid hadviselés előnyös, nagyon hatékony eszköze. A biológiai fegyvereket nemzetközi egyezménnyel 1973-ban betiltják, ezért a kutatásokat mindenki titokban folytatja, hivatalosan „védelmi céllal”, és rejtett előállító üzemek létesülnek.
4. szakasz: a hidegháború után, a biotechnológiai biológiaifegyver-fejlesztés kora (kb. 1990-től napjainkig): a tenyésztéssel történő kórokozó-módosítást felváltja a géntechnológiai úton történő módosítás, létrehozzák a víruskimérákat, a mesterséges vírusokat. Az alkalmazott eszközöket hibrid konfliktusokban, rejtett módon alkalmazzák, elsősorban gazdasági kártétel céljából. A nagy gyógyszercégek önálló szereplőként is megjelennek. A technológiai fejlődés miatt a vegyi fegyverekhez hasonló proliferáció figyelhető meg, míg 1970 körül legfeljebb fél tucat ország volt képes hatékonyan tömegpusztító fegyvert előállítani, addig 2020 körül gyakorlatilag minden fejlett gazdaság, sőt, számos harmadik világbeli állam, sőt nem-kormányzati szervezet is képes erre.
A biológiai fegyverek fejlesztési iránya a baktériumok esetén egyértelműen a könnyen kezelhető, túlélőképes, emberről emberre nem terjedő, tehát kontrollálható zoózisok fejlesztésére irányul, míg vírusok esetén széles skálán mozog. Nemcsak emberek fertőzése cél, hanem gazdasági kártétel érdekében állati és növényi kórokozók kijuttatása és terjesztése is (pl. az afrikai sertéspestis). A biológiai ágensek fejlesztésének kérdéskörén belül a baktériumtoxinok kutatása és alkalmazása egy viszonylag kicsi, de nem jelentéktelen mellékterületté vált.
Ma már egyszerűen „nem éri meg” tömeges halálos járványokat fejleszteni és nyíltan alkalmazni, a puszta népirtásra vannak jobb, pontosabb, gyorsabb, precízebb, behatárolhatóbb eszközök. De óriási a potenciál a nem halálos, nem ember elleni (gazdasági, ökológiai kártevő) biológiai harceszközöknek, melyek „hivatalos” konfliktuson kívül, „hivatalos” hadüzenet nélkül is orrba-szájba alkalmazhatóak. Szó szerint is, persze.
Az, hogy halálos, korlátlanul terjedő járványokat – mivel azok nem kontrollálhatóak – nem célszerű alkalmazni, már az 1920-as évek teoretikusai is lényegében egyetértettek. Ezért a fejlesztési irány már akkor a zoózisok irányba fordult. A természetes körülmények között közvetlen testi kontaktussal, nyállal, tejjel, vérrel, bőrrel, széklettel terjedni képes, állatokra veszélyes baktérium-, és vírusfertőzések megfelelő módon közvetítve sok esetben alkalmasak arra, hogy embereket betegítsenek, adott esetben súlyosan, halálosan, így került a biológiai fegyvertárba a takonykór (maleus), a lépfene (antrax), illetve a nyúlpestis (tularémia), majd később a különböző ló-enkefalicitiszek, a foltos lázak, a brucella.
Ezek a betegségek viszonylag könnyen fertőznek embert, de nem terjednek – vagy csak extrém ritkán, speciális esetekben – emberről emberre. Így a megbetegedés a csapásterületen marad, legfeljebb a kórokozót széthurcolják, de járvány ténylegesen nem alakul ki, azaz emberről emberre terjedés nincs. Természetesen az alapvetően nem cseppfertőzéssel terjedő betegségeket olyan hordozóval kell alkalmazni, hogy képesek egyenek a levegővel terjedni, akár tüzérség, rakéta, de leginkább légibomba, légikiöntés, aeroszol-generátorok használatával. Ez kicsit másféle technikai kivitelezést igényel, mint a mérgező harcanyagok használata. A mérgező harcanyagot csak el kell gőzölögtetni (ciánt, klórciánt, foszgént, dimetil-szulfátot stb.) vagy aeroszollá kell porlasztani (szománt, VX-et, LSD-t, mustárt, lewisitet, bróm-benzil-cianidot, BZ-t stb.) addig, a biológiai harcanyagot fertőzőképes állapotban kell használni. Mivel száraz levegőn az aeroszolcseppek gyorsan beszáradnak, nemhogy a vírusok, még a baktériumok is túl aprók ahhoz, hogy a tartós lebegést biztosító 10-4,-5 cm-es tartományban földközelben maradjanak, de ne tapadjanak össze, ezért az adott kórokozó számára legcélszerűbb pH és sóösszetétel mellett kell megfelelő viszkozitású glicerines oldatot készíteni belőlük, hogy a levegőn tartósan nedvesek, fertőzőképesek maradjanak. Kivételt képeznek ez alól – ez által igen értékes biológiai ágensek – azok a baktériumok, melyeknek nagy ellenállóképesséégű spórája van, mint pl. az antrax. Az antraxspóra életképes marad 2 óra 100 ppm-es hipós fürdetés után is, és 1 órán át bírja a 100 C fokos nedves meleget, neki ugyan nem fog megártani némi száraz napfény. Ezért alakult ki 2001-ben az antraxpánik, mert az antrax könnyen bevethető, és a nyugati szolgálatok feltételezték, hogy az al-Kaida alacsony technikai színvonal mellett is tud belőle érdemlegesen alkalmazható biológiai fegyvert gyártani, más, érzékenyebb kórokozókból viszont nem tud, a műszaki és tudásbeli feltételek hiányban. Na már most, képzeljük el, hogy 2001-ben Oszama testvér nem tudott volna kazah vagy türkmén tesókon át orosz fejlesztőket zsoldjába fogadni, ha akar. Igen, hogyne, hihető…
Zoom
Az aeroszol-generátor jelenleg már könnyen-olcsón elérhető eszköz. Míg egyes vegyszereket (pl. kálium-permanganátot) kinevezek veszélyes kábítószer-prekurzornak, addig ténylegesen a bűnös célra könnyedén felhasználható aeroszol-szórókat bárki beszerezheti, használhatja, hiszen ezek széleskörű használatuk miatt nem tilthatóak (forrás: Igeba/unipro5.com)
A tularémiát, amely a pestishez nagyon hasonló betegséget okoz, és rágcsálókról, nyúlról közvetlen kontaktusban emberre is terjed, de emberről emberre már alig terjed, a szovjet hadsereg 1943-ban Sztarij Oszol-Kurszk körzetében bevetette a német csapatok ellen. Az eredmény kudarcos volt, „természetesen” a „nagy honvédő háború története” című épületes műben az eseménnyel nem foglalkoztak. Nagyjából tízszer annyi szovjet katona halt meg, mint német, bár ezek csak becslések. Ez a hagyományos orosz „frontgondolkozás”-ból ered, a szláv mentalitásból következő, „vágjuk pofán, aki előttünk van” elvből. Ugyanezért nem foglalkoztak a stratégiai bombázás kérdéskörével sem, és az elmeszesedett agyú félanalfaéta Kulik, Bugyoníj, Vorosilov uralta „hadtudományban” a Saposnyikov-, vagy Tuhacsevszkíj-féle elméleti, a mélységi műveleteket (glboky operacija) tervező szakembereknek nem sok babér termett, leginkább kivégzőosztag. A biológiai fegyvert közvetlen irányzású tüzérséggel, 3-4 km mélységben lőtték be a szembenállók vonalára. Ötös, cukrot neki. Ez rávilágított az orosz vezérkar számára, hogy a biológiai fegyver azt a hadsereget fogja legyűrni, amely egészségügyi rendszere gyengébb a szembenállók közzül, nem azt, akit megcéloznak vele, mert ilyen kis távolságokon belül a kórokozó „visszacsap”. Az orosz – ismétlem – tanul a hibáiból, és 1945 után a világháborús tapasztalatok arról győzték meg a vezetést, hogy mélységi műveletekre – úgy hadászati bombázásra, mint diverziós csoportok az ellenség mélységében való alkalmazására – a győzelem érdekében elkerülhetetlenül szükség van. Plasztikusan szólva: nem két tankot kell lebombázni a frontvonalon, hanem le kell bombázni a tankgyárat. Az eredmény: hadászati légierő, hadászati tengeralattjárók, majd hadászati rakéták (német mérnökök és tervek ellopásával) és a világháborús „gárda-aknarakó” egységekből megszervezett specnaz. És – diverziós célokra felhasznált biológiai fegyvertár!
Az amerikaiak meg ezt akkor már tudták, részben, mert japán szakembereket hordtak haza e célra.
Japán 731-es osztaga
Mellesleg az a közhely, hogy a totális és borzalmas második világégés során nem vetettek be vegyi és biológiai fegyvert (csak atombombát), ugyanúgy nem igaz, mint a többi közhely sem. Ott nem vetettek be – szemforgató módon – ahol ellencsapásra lehetett számítani. A japánok a kínai polgári lakosság ellen, elsősorban Mandzsúriában, 1933-tól egészen a háború végéig számtalan alkalommal alkalmaztak vegyi és biológiai fegyvereket, elsősorban kénmustárt és lewisitet. Ott, ahol ők is számíthattak volna ellencsapásra, pl. az amerikaiak ellen, ők is tartózkodtak az ilyesmitől. Pedig pl. a partraszállási hadműveletek során borzalmas veszteséget okozhattak volna part menti vegyiakna-zárral az amerikaiaknak (így sem volt sétagalopp). Egyes irodalmi adatok szerint az 1939-es mongóliai orosz-japán konfliktusban (a Hali-gol vidéken) mindkét fél felhasznált vegyi fegyvereket egymás csapatai ellen, állítólag rendkívül nagy veszteségeket okozva. Itt sem lehetett azonban komoly ellencsapásra számítani egyik félnek sem, mert az orosz flotta és légierő akkor még nem tudta elérni a japán szigeteket, a Szovjetuniónak pedig a Távol-Keleten alig volt veszélyeztetett polgári lakossága, arról nem is beszélve, hogy mit foglalkoztak volna velük. A szovjet csapatokat mellesleg a később híressé vált Zsukov vezette, akit katonái méltán „tiszteltek meg” a „mjiasznik” – mészáros – „becenévvel”.
Zoom
Ez nem gyakorlat: japán gyalogsági egység bevetésen Észak-Kína biológiailag szennyezett városában, tisztogató művelet során (természetesen beállított propagandafotó)
Japán saját biológiai- és vegyifegyver-programját minden valószínűség szerint már 1918-ban, még az euroantanti integráció lelkes tagjaként megkezdte, de 1932-ig eredményeik és munkásságuk meglehetősen gyermekcipőben járt. 1929-ben azonban Isii Siro orvos ezredes került az ezzel foglalkozó szervezet élére, és hamarosan meg tudta győzni az ott is vaskalapos (leginkább szamurájkardos) tábornokokat programja fontosságáról, bár hamarosan eredményei beszéltek helyette. Ishi és kollégái az orvosi egyetemek legjobb diákjait és oktatóit csábították el szervezetük kötelékébe (és a rossz nyelvek szerint Ishi professzor a lánykák csábításához is nagyon értett), és hagyományos japán szorgalommal és precizitással, teljes önállósággal dolgoztak, megelőzve a kor európai kutatóit. Katonai attaséként két évet töltött Európában és Amerikában, és alaposan átnézte az ott beszerezhető dokumentumokat a vegyi- és biológiai fegyvergyártásról.
Zoom
A pingfangi bázis látképe, 1945-ben, a háború után, lerombolva. Az amerikai hadsereg felvétele
Átlátta ezen harceszközök fontosságát és gazdaságosságát, valamint azt a tényt, hogy a korlátozott területű és nyersanyag-hiányos Japán ezzel lehet nagyhatalom. Szabad kezet kapott a hadvezetéstől, és Mandzsúriában lényegében azt csinált, amit akart, csak egyet vártak el tőle: eredményt. Szállította. Mellesleg nemcsak civil kínaiakat, hanem angolszász hadifoglyokat is ezrével öltek meg ilyen módszerekkel és kísérletekkel. Jellemző az USA magatartására, hogy később ezt sem olvasta Japán fejére, senkit nem voltak felelősségre – egy feltétellel persze, hogy az eredményeket és a tudósokat átadják.
Mivel 1932-ben, Mandzsuria meghódítása után, Mandzsuko néven bábállamot hoztak létre Észak-Kínában, itt rendezték be az imperialista hódító háborúhoz elengedhetetlennek tartott vegyi és biológiai hadviselés kutatóbázisát, bár több más telepet (lásd késöbb: Okunosima) is használatba vettek. A laboratóriumi komplexumot 1938-ra építették ki teljes kapacitásra Harbin mellett, a pingfangi kerületben. A szupertitkos bázishoz közút se vezetett, erdők vették körül, csak vasúton lehetett elérni. Kommunistákat megszégyenítő arcátlansággal Ishi Siro egysége a „Kvantung-hadsereg hadseregközvetlen járványmegelőzési és víztisztító osztálya” néven volt nyilvántartva, de hadrendi száma alapján hamarosan csak mint a 731-eseket, a 731-es osztagot emlegették. Járványmegelőzési. És kibírták röhögés nélkül. Ez legalább akkora humor, mint hogy a Lada Niva sebességmérője 200-ig van kalibrálva.
Zoom
Felvétel a pingfangi biológiaifegyver-fejlesztő bázison
Kutatásaik során Ishi Siro és munkatársai nagy számban kísérleteztek kínai foglyokon, egyes esetekben hadifoglyokon és, javukra legyen mondva, leginkább köztörvényes bűnözőkön, de persze, ha nem volt elég fogoly, találomra összefogdosott kínai polgári lakosságon is, sokszor gyerekeken (lásd a mellékelt képet). Érzéstelenítés nélkül végeztek el amputációs és egyéb műtéteket, toxikológiai és járványügyi kísérletek mellett tüzérségi lőszerek, kézigránátok repeszhatását, ölőhatását is vizsgálták a kínai „kísérleti állatokon”, de lángszórós kísérleteket is folytattak, tanulmányozták az embóliák kifejlődését és a barotraumákat, illetve a kihűléses eseteket is, azaz mindazt megcsinálták százszor, mint Mengele, sőt, sokszorosan többet (míg az amerikai hadsereg saját színesbőrű katonáin kísérletezett ugyanekkor).
Zoom
A 731-es osztag katonái kínai gyereket „mentesítenek”. Az emberi aljasság nem ismer határt
Az első kiterjedt biológiaifegyver-alkalmazást 1942-ben, egy megtorló művelet során alkalmazták a kínai polgári lakosságon, miután április 18-án az amerikai légierő első ízben bombázta Tokiót, de a hatósugaruk végére ért amerikai gépek kínai területen szálltak le, és a kínaiak elbújtatták a pilótákat. Csöcsiang és Csiangszi lakosságát pestissel fertőzték, és állatbetegségeket, valószínűleg takonykórt is bevetettek javaik (állataik) ellen, lépfene-, és tífuszbaktériumból 130 kg-ot szórtak ki ekkor.
Természetesen ez nem a „legelső” művelet volt, mivel kisebb mértékben már 1940-től bevetettek pestises porcelánbombákat kelet-kínai városok ellen.
A porcelánbombát 1938-ban fejlesztették ki, 10 000 élő bolhát (na jó, kábé, aligha hiszem, hogy beleszámolták őket) tettek egy kis robbanótöltettel szétvetett porcelántestbe, mely robbantás során a pestissel fertőzött bolhák háromnegyede életben maradt és kiéheztetve azonnal táplálékot keresett, és szétvitte a pestist. Közvetlenül vetettek be légi kiszórású ketrecekből pestissel fertőzött patkányokat, de gyakran alkalmaztak szabotázsmérgezést, ciánozott cukrot, rizst tífusszal fertőzött élelmet, sőt pestises gabonát is, de utóbbi nem bizonyult sikeresnek.
Tífusztenyészettel közvetlenül oltották az ivóvizet, a kutakat, és kolerás kutyákat is „bedobtak” 1942 után. Az őrült akciót csak akkor hagyták abba, mikor a járványok a japán hadseregre is átterjedtek, és sajátjaik között legkevesebb 1700 halottat idézve elő, de McEvens megjegyzi, hogy ez utóbbi adat valószínűleg erősen cenzúrázott, jó lesz az inkább tízezernek is…
A kínai veszteségeket csak közelítőleg tudjuk becsülni, a közvetlen járványok okozta halálesetek áldozatainak számát leginkább 200 000 és 800 000 közzé teszik, de nem zárható ki, hogy a valós szám több milliós. Háborús körülmények között a járványos betegségek áldozatait hatékony közegészségügy nélkül országban becsülni igen nehéz. Különösen Kínában, ahol közismerten az is hazudik, aki kérdez.

Ishi Shiro, a japán vegyi-, és biológiai fegyver program „atyja”. Nem vonták felelősségre
1994-ben nyilvánosságra hozták, hogy már 1931-ben megpróbálták megmérgezni Népszövetségi Lytton-bizottság tagjait, gyümölcsökbe oltott kolera-endotoxinnal. A készítmény azonban hatástalan maradt, mert nem jó módszerrel tisztították, így a toxin hatását veszítette. Néha Ishi is hibázott.
A japán honi terület vegyi- és biológiaifegyver-gyártás legfontosabb bázisát Okunishima szigetén építették ki. Azért esett erre a helyre a választás, mert egy eléggé félreső aprócska sziget, amelyet szupertitkos katonai bázissá minősítése utána a térképről is töröltek, és elég messze van Tokiótól és más fontos japán városoktól ahhoz, hogy különösebben veszélyt ne jelentsen, de közel Kínához, ahová a termelt anyagokat szánták, és ami Japán szempontból lényeges: cunami-veszélynek nincs kitéve. Az itt élő néhány halászcsaládot finoman megkérték puskatussal, hogy költözzenek el, és 1929-től itt működött a japán vegyifegyver-program. A szigeti bázis 16 éves fennállása során 6000 tonna mustárt (virsli nélkül) és más mérgező anyagokat állítottak itt elő. 1945-ben a termelőüzemet és a kutatólaboratóriumokat felszámolták, az anyagokat elszállították, vagy a tengerbe dobták, az épületeket pedig felgyújtották.
Érdekes és nem mindennapi azonban Okunishima „utóélete”. A háború után – mivel a szigetet nem mentesítették a mérgező anyagoktól, így nem volt biztonságosnak tekinthető – eredeti lakói nem tértek vissza. Elszaporodtak rajta azonban – a nyulak. Biztosan nem tudható, hogy kerültek oda a tapsifülesek, de joggal feltételezhető, hogy a vegyi-, és biológiai fegyver-kísérletek kísérleti nyulainak leszármazottjai, melyeket a kutatótelep felszámolásakor - egyszerűen elengedtek. Azt pontosan nem tudják, hogy miért nem rágták még kopárra a szigetet, csak feltételezzük, hogy a tengeri ragadozó madarak esetleg eszik őket, így szaporodásuk nem korlátlan. Ma a sziget amolyan „nyulak szigete”, amely éppen ezért turistalátványosság, bár 1988 óta, mint „poison gas museum” megtekinthető az egykori vegyifegyver-kísérleti telep is.
Japán a háború legvégén, mint a sarokba szorított vadállat, vagdalkozott: 1944-45-ben léghajókkal támadta az USA nyugati partvidékét, robbanó bombáival nem ért el lényeges hatást, csak hét embert tudtak megölni, ezért mustárral és pestises bombákkal is akartak próbálkozni, de a nagy távolság miatt ezt végül elvetették. A kapituláció előtti hetekben minden áruló nyomot megpróbáltak eltüntetni, eléggé egyedi módon: az összes fertőzött anyagot szétszórták Kínában, ezzel tömeges járványokat, pestisjárványt okoztak, sokan pedig megmérgeződtek. Az utolsó kínai pestisjárvány, amit a japán hadsereg okozott, csak 1950-re szűnt meg. Értelme már nem volt a dolgoknak. Még 2004-ben is haltak meg kínaiak japán harcanyagtól, mikor egy fémhulladék-gyűjtő telephelyen mustárgázbombát szedtek szét. Közismert, hogy Kína kb. annyira rajong a japánokért, mint üveges tót a hanyatesésért, nos, hogy úgy mondjam, van neki alapja.
Zoom
Okunoshima, a nyúlsziget. A Látogatóközpont, az egykori mustárgáz-termelő csarnok… és a nyuszik (fotók: wordpress.com)
Zoom
Zoom
Zoom
Ishi-nek D. McArthur tábornok jóváhagyásával személyes védelmet és büntetlenséget ajánlottak fel kutatási eredményeiért, illetve egyesült államokbeli kutatómunkát. Ő előbbit elfogadta, utóbbit nem, inkább hazatért, ahol a családja megrendezte temetését, így utána senki sem kereste, és 1959-es halálig, melyet gégeráktól szenvedett el – valószínűleg a dohányzás ölte meg, nem a vegyi harcanyagok – háborítatlanul élhetett visszavonultságában. Szovjet fogságba esett kutatótársaival nem voltak ilyen gavallérok, a Habaroszki-perben 1949-ben halálra vagy halállal felérő szibériai kényszermunkára ítélték – hogy aztán természetesen őket se akasszák fel, hanem szaktudásukat a szovjet vegyi-, és biológiaifegyver-programban használják. Japánban a többi kutatót nem ítélték el, Ishi egyik közeli munkatársa Kitano Maszadzsi a háború után az egyik legnagyobb japán gyógyszergyár elnöke lett. Ugyanez a gyógyszergyár ma az egyik koronavírus-vakcina fejlesztője.
Japán hosszú ideig a 731-esek létét is tagadta, minden dokumentumot titkosított. Csak 2002-ben ismerték el részlegesen a Kínával szembeni háborús bűntetteket, ekkor is egy japán bíróság kötelezte erre a kormányzatot.
Miután a katonai teoretikusok számára nyilvánvalóvá vált, hogy a biológiai fegyver nem az a valami, amellyel Joe tizedes, mint a kézigránáttal dobálja a piszkos ellent, ezt az eszközt leginkább az ellenséges polgári lakosság, ipari központok ellen kell alkalmazni, pánikot kelteni, megtörni, megzavarni, paralizálni, törzsében gyengíteni az ellenséget, hogy bár nyilván frontcsapatok ellen is hatékony, de fő erőssége – a meglepetés, a nem nyilvánvaló alkalmazási mód, a kiszámíthatatlanság, a technikai eszközök, anyagi javak iránti kímélet (zsákmányolhatóak maradnak) a hatalmas pszichés megterhelés a megcélzottakra – mélységbeli alkalmazásra predesztinálja, eléggé nyilvánvalóvá vált a fejlesztés következő lépcsője a tervezők agyában: ugyan, miért kell nekünk nyilvánvalóan irreális, nyilvánvalóan oda nem illő, halálos hatású betegségeket alkalmazni, mikor vannak „szoft” eszközök is?
Az, ha egyszer csak felüti a fejét a pestis Bombayban, nem szokatlan. De hogy Párizsban? Jó, nem most, hanem 50-60 évvel ezelőtt, mikor Párizs egy francia lakosságú város volt, és úgy is nézett ki (sok étterem, még több k.rva). De ha Párizsban nem pestisjárvány tör ki, hanem egy feltűnően makacs májgyulladásjárvány? Vagy Dengue-láz, amely Marseille-ben egyébként is szokott lenni? Jó, ezek nem halálosak (halálozási arányszám 1% alatt) de éppen elég, ha leállnak a hadiüzemek, mert mindneki otthon fekszik negyven fokos lázzal. Ez indította el kezdetben a természetes, majd az 1980-as évektől egyre inkább a módosított fertőző ágensek, főleg trópusi vírusok kutatását, melyek „természetesen” is felbukkanhatnak, és a fegyveres konfliktuson kívül, hibrid hadviselés keretein belül, vagy fegyveres konfliktus alatt, de nehezen felderíthetően, nem bizonyíthatóan „csak úgy” megjelennek. Ne feledjük: mióta léteznek, a vegyi és biológiai fegyvereket a nemzetközi egyezmények úgy átlag 20-30 évente betiltják, használatuk ellentétes a nemzetközi joggal, nem, mintha az de facto érdekelne bárkit is, de propagandaszempontból azért kínos. Vegyi fegyverek bevetést nehéz rejteni és letagadni. De biológiai fegyverekét? Ó, kérem. Jaj, most olyan nagy baj, hogy váratlanul felbukkan Rómában a nyugat-nílusi láz? Behozta egy migranti. Különben is globális felmelegedés van, Gréta megmondta. Ezért a biológiai fegyverek harmadik csoportját (a halálos emberi kórokozók, pl. ebola, pestis, mint említettük, tulajdonképpen csekély jelentőségű csoportja I., az emberre halálos zoózisok II.) a nem halálos hatású, korlátozottan veszélyes, 0,05-2% letalitású , jelentős részben genetikailag módosított ágensek képezik.
És mi a negyedik csoport? Nyissuk ki a kört: azok, akik nem emberekre hatnak. Ha minden haszonállat megdöglik, ha a vetés kiszárad, lesz itt nemulass. Emlékezzünk vissza Batu és Szubotáj büszke mongoljaira, akik leszállhattak az aflatoxintól döglött lovaikról, és hazasétálhattak. Az ilyen ágensek még kevésbé vannak reflektorfényben, mert ha emberre nem patogének, a humángyógyászat mit sem foglalkozik velük, és a lovasság Bugyoníj papával együtt nyugdíjba vonult a harcterekről, és azóta nincs katonai állategészségügy, a polgári közegészségügy pedig ártatlan, jólelkű nyunyókák, bocsánat, anyókák színtere, ott, ha meglátnak egy náthás kecskét, senki nem gondolja, hogy az ellenség biológiai fegyverrel sújtott le. Jó példa erre az, hogy senki nem feltételezi, hogy az afrikai sertéspestis, amely immáron ötödik éve irtja Eurázsia teljes vad- és házidisznó-állományát, nem lenne teljesen természetes eredetű járvány. Maga a vírus ugyan afrikai, és a helyi malacok, pl. a varacskos vagy a bojtosfülű disznó, viszonylag védettebbek ellene, és természetes rezervoárjában lágykullancsok (óvantagok) terjesztik, a közvetlen kontaktusos átviteli mód szinte nem is létezik, és nyilvánvalóan kizárólag a puszta véletlen műve, hogy ez az afrikai vírus tök váratlanul felbukkan Dél-Oroszországban, éppen pont akkor, mikor Ukrajna saját befolyási övezetbe vonásával az Egyesült Államok átfogó hibrid ellenséges tevékenységet kezd Oroszország ellen, a gazdasági szankciók, a kiber-, és propagandahadviselés minden eszközével. A vírus az eurázsiai disznóra (megjegyzés: a vaddisznó és a házidisznó, eltekintve V. Ágnes képviselő asszonytól, ugyanaz a faj, ahogy a házinyuszi és az üregi nyuszi is ugyanaz az állat) gyakorlatilag 100%-ban halálos vérzéses lázat okoz, mint az ebola (megjegyzés: a két vírus nem rokon, a tünetek azok, amik nagyon hasonlóak), oltás ellene nem készíthető, mert alig hagy immunitást, és a járvány úgy b.sz oda az oroszoknak (akik ellen élelmiszer-embergót is elrendelünk…) és Kínának (amely a világ legnagyobb sertéstenyésztője és sertésfogyasztója), hogy közben Amerikát teljesen békén hagyja, és hipp-hopp, máris terjed közvetlen kontaktussal, az atkavektor nélkül.
Nem érdekes?
Csak úgy megjegyzem, hogy ha én keverném, már kész kellene, hogy legyek az afrikai sertéspestis hasonlóan letális, oltásra nem reagáló, emberre adaptált változatával…
Egyébként a haszonállatok elleni hadviselést se ma kezdték.
Vérnyúl
(Folytatása következik. A szerző olvasónk.)



Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Szavazás

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2021 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready